Luca, Luca, három

Rejtőzködő Magyarország

December 13-a, azaz Luca napja a latin lux (fény, világosság) szó után kapta elnevezését. A Gergely-naptár bevezetése előtti időben, tehát 1582 előtt az esztendőnek ezen a napján volt a legrövidebb a nappal és a leghoszszabb az éjszaka. Az emberek várták a növekvő világosságot, s ez a nap a szembetegeké, illetve védőszentjüké, Lucáé lett. Egyúttal viszont – nyilván a hosszú éjszaka, a komor sötétség miatt – „gonoszjáró napnak” is számított, amikor a boszorkányok és más bűbájosok szinte tetszésük szerint ronthatták meg a gyanútlan embert és jószágait.
A különféle Luca-napi népszokások a rontás elhárítását szolgálták. Ajtót-ablakot bezártak, sőt még fokhagymával is bekenték az ablak meg az ajtó négy sarkát, nehogy bejöhessen – a különféle álruhákat magára öltő – Luca, néhol Luca néne. A szerémségi falvakban, mint azt a tudós néprajzkutató, Penavin Olga leírta, az asszonyok-lányok a Luca előtti nap estéjén fehér lepedőbe burkolództak, az arcukat pedig kendővel vagy szitával igyekeztek felismerhetetlenné tenni. Maga Luca néne kezében csengettyűvel, meszelővel vagy főzőkanállal járt házról házra, és aki „szépen tud imádkozni”, azt megajándékozta dióval, mogyoróval, a többit a meszelővel meg a fakanállal riogatta.
A boszorkányok felismerését szolgálta a férfiak által faragott és közmondásossá vált Luca széke. Többnyire agglegények készítették tizenhárom napig tizenháromféle fából. Karácsony napjára kellett elkészülnie, és abból, hogy az éjféli mise idején ki ült bele, derült ki, hogy ki lesz az illető agglegény felesége. A Luca széke egyéb célt is szolgált: aki ráült, és krétával bűvös kört húzott köréje, felismerte a boszorkányokat. Néhol Luca-ostort fontak vagy Luca-inget szőttek hasonló célzattal.
Ezen a napon készítettek az állatoknak gyógyszert különféle varázsfüvekből. A gazdaasszonyok pedig ekkor vetették el a Luca-búzát. Kis tányérba maroknyi búzaszemet tettek, a közepébe állítottak egy poharat, amelyben olaj volt meg kanóc. Ezt az alkalmi mécsest karácsonykor meggyújtották, és a lángnak háromkirályok napjáig kellett égnie. A kicsírázott búza, amelyet itt-ott Adonisz-kertnek neveztek, garantálta a jó termést, a bőséget, de az állatok reményteli gyarapodását is. Sőt a Luca-búzáról levágott szárhegyekkel teli vízben mosdó leányok biztosak voltak benne, hogy hirtelen megszépülnek. Ugyancsak népszokás volt a Luca-pogácsa készítése. Mindegyikbe egy-egy férfinevet rejtő cédulát sütöttek bele, és a pogácsát kiválasztva ki-ki megtudta a leendő férje nevét. Az ólomöntés, a Luca-cédula meg a Luca-gombóc e szokás helyi változata.
A lucázás néhol a gyerekek dolga. Házról házra járnak, ölfát visznek a kezükben, és efféle mondókákat kántálnak: „Luca, Luca, kitty-kotty, üljön meg a tyúkjok. Annyit tojjon, mint a patakban a kövecs, disznójukon akkora szalonna legyen, mint az ajtó szárfa.” Másutt a férfiak lucáztak, és ezt a meglepően célirányos mondókát fújták: „Luca, Luca, három, a pálinkám várom. Ha nem adnak pálinkát, kifúrom a gerendát!”
Luca napja egyúttal „dologtiltó nap” is volt. Az asszonyoknak a Muravidéken ekkor nem illett idegen házba bemenni, mert onnan kiseprűzték őket, vagy fejszét dobtak eléjük. Nem szabad az asszonyoknak ekkor varrni, mert „bevarrják a tyúkok fenekét”, és nem lesz tojás.
Ha december 13-án csillagos volt ég, az jó termést ígért az új esztendőre. A szamár iázása sok jégesőt. Általánosan elterjedt hiedelem továbbá, hogy a Luca-nap meg a karácsony között eltelő tizenkét nap időjárásából ki lehet olvasni a jövő esztendőét januártól decemberig.