Nem csak a szépre...

Ezerkilencszázhatvanöt május 21-én délelőtt a pesti Szent István körúton, szemközt az akkor Sallai Imre nevet viselő Tátra utcával felborult egy Csepel teherautó. Üveges sört szállított, a faládák lerepültek a platóról, a palackok legnagyobb része összetört. A nem mindennapi látvány meg a sörszag mágnesként vonzotta oda az embereket, percek alatt bámész tömeg gyűlt össze az oldalán fekvő kocsi körül. „Megint nem lesz sör” – jegyezte meg egy nézelődő, levonva a történtekből az egyetlen lehetséges következtetést. Óvári – így hívták az illetőt –, beszédbe elegyedvén a mellette állóval, így folytatta: „Mit gondol, nem azért karamboloztak ezek, hogy a sörhiányt indokolják? Azt hiszik, nem látok át a szitán? Lefogadom, mindjárt itt lesz a tévéhíradó. Majd bemondják: elnézést, előre nem látható esemény, felborultunk, tessék vizet inni…” A megszólított, Sóvári nevű egyén, provokációtól tartván, óvatosan védelmébe vette a népgazdaságot, ezen belül a söripart, azonban amikor a frissen megismerkedett két pesti pasas később egy sört akart inni a közeli kocsmában, kiderült, hogy elfogyott. Sóvári megadóan gratulált a „nyertesnek”.
A Csurka István novellájában (Óvári és Sóvári) megörökített eseményt szerencsére az MTI fotóriportere, Friedmann Endre is lencsevégre kapta, így most, négy évtized elmúltával együtt olvashatjuk-láthatjuk e békebeli történetet. Vajon hányan élnek még abból a néhány száz vagy akár ezer emberből, akik éppen akkor arra jártak? És hányan emlékeznek közülük arra a május végi délelőttre, amikor a szétszóródott ládákban megmaradt pár üveg Kinizsit egyesek gyorsan megitták? Aligha tévedünk nagyot, hogy a felborult söröskocsi esete többeknek az emlékezetében maradt meg, mint például az a – hivatalosan nagyobb fajsúlyú – hír, hogy pár nappal később Kádár János, Apró Antal és Biszku Béla elvtársak baráti látogatásra utaztak a Szovjetunióba.
Valóban olyan anyagból van gyúrva az ember, hogy öröklött hajlama van a szépre-jóra emlékezni? Visszagondolva a világháborúkat, szegénységet átélt őseim és ismerőseim elbeszéléseire, azt kell mondjam, igen. Ezt a minap megjelent albumot forgatva, amely az 1950-es és 60-as évtized budapesti emlékképeit tárja elénk, szintén be kell lássuk, ez így van. A kötet összeállítója és kísérőszövegének szerzője, Gál László ezt írja: „Az összeállítás nem a szocializmust, hanem gyermekkorunkat, ifjú éveinket idézi, az időbeli egybeesés, ha szomorú is, véletlen. Nem egy dolgot visszasírunk, de ezek a dolgok visszasírandók. Egyszerűen a mindennapjainkat próbáltuk felidézni, annak a korosztálynak az eszmélő éveiből, amelyik András Ferenc filmje óta, némi öngúnnyal, »nagy generációnak« nevezi magát.”
Amikor a söröskocsis képet nézegetem, az én – még csak nem is olyan régi – emlékeim homályából is előbb bukkan elő a Szent István körút szemközti oldalán volt Dupla presszó, ahol mindig friss kaszinótojást ettem, porcelántányérról, mellé svéd gombasalátát és ropogós zsemlyét (közvetlen szomszédjában volt a város egyik legjobb péküzlete), vagy kicsit odébb, a Vígszínházzal átellenben, a Kelet-Berlinnek nevezett hely, ahol a ruhatárban még vasárnap is lehetett NDK-s import sört és halberstadti pattogós virslit kapni, mintsem az, hogy akkoriban gyakran arra sem volt elég pénzem, hogy a közeli antikváriumban megvegyek 12 forintért egy ritka Krúdy-könyvet, egész- vászon kötésben. Az ifjúsági park akkori képe is inkább azt a különös, bizsergető élményt idézi fel bennem, amikor a színpadon Radics Béla, a Tűzkerék együttes gitárosa hallás után lenyomta azt az 1966-os Yardbirds-számot, ami pár évre rá a Filmmúzeumban vetített Nagyításban szólt eredetiben, s nem azt a szorongató érzést, hogy az ifipark igazgatója, egy Rajnák nevű exávós bűnöző gumibottal a kezében vizslatta a bejutni igyekvő diákgyerekeket.
De nézzük tovább a fekete-fehér képeket! A régi Moszkva tér a híres „gombával”, a körtér az 1960-as években még zöld színű, Fehérvári úti villamosokkal, a Marx (ma újra Nyugati) tér az oszlopon álló közlekedésirendőr-fülkével, a Margit hídi HÉV-végállomás az úgynevezett „nejlon” büfével. A Blaha Lujza téri kereszteződésnél a gyalogosok még a felszínen közlekednek, és éppen haláltusáját vívja a félig már lerombolt Nemzeti Színház; még áll az óbudai Flórián tér sarkán az a kisvárosi pompájú épület, földszintjén a csemegeüzlettel, amelyiknek a helyén lassan harminc éve csúfítja a várost és az életünket egy hitvány alumínium-üveg raktáráruház. És visszaköszönnek a kisebb-nagyobb fűszerüzletek, a friss üveges tej, decire kimért tejföl, fürtökben lógó gyulai kolbász, gesztenyefák árnyékában a fehér abroszos budai kisvendéglők, a zenés presszók és az akkoriban még jól öltözött városi tisztviselők, mérnökök, tanárok által látogatott kedélyes pinceborozók. Az átépítés előtti Fradi-pálya zsúfolt lelátója, a fedetlen Kisstadion jegén az Újpesti Dózsa és Ferencváros hajadonfőtt játszó hokisai, és a magyar labdarúgó-válogatott Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, dr. Fenyvesi összeállítású csatársora, Baróti Lajos csapata… Hová jutott azóta minálunk, Magyarországon ez a nagyszerű játék?! – kérdhetjük megdöbbenve.
A képeskönyv lapjairól a mai húsz-harminc évesekre is ismeretlen csodabogárként köszön rá a villamoskalauz, a csuklós busz ülőkalauza, a pályaudvari hordár, a nyaranta csákányával igazi jégdarabokat csapkodó jeges, az utcai cipőpucoló, a személymérleget kezelő öregúr és a házaló késes-köszörűs. Egy-egy fejezetben a hazai színjátszás és filmkészítés nagy korszakát, a televíziózás őskorát láthatjuk viszont a fotókon, azután a szárnyait bontogató Illés zenekart meg az Omega együttest… Felnőtt fiam kérdezte minap, miután zenegyűjteményének darabjai közt Arany János Toldijának lemezére bukkant: milyen fazon volt az a Básti Lajos, aki a kétórányi felvételen mesél? Előkaptam a könyvet, megmutattam neki a képet, amelyiken Básti látható Latinovitscsal a Kárpáthy Zoltán című Jókai– Várkonyi filmben. A lassan három évtizede eltávozott színész külleme és orgánuma közt teljes az összhang.
„Ennek a könyvnek semmi értelme. Nem építi a lelket, nem pallérozza az elmét, nem tanít semmire” – így kezdi bevezető sorait a képes album készítője. Azt kell mondjam, ha egyáltalán komolyan gondolta, ez bizony óriási tévedés. A munkája iránti őszinte tisztelettel.
(Gál László: „Csak a szépre…” Budapesti élet-képek az 1950–60-as évekből. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 224 oldal.)