Ordenáréságteljesítmény

Létezik egy közszolgálati reklámkiadvány, Könyvjelző a címe. Ebben nemrég Esterházy Péter válaszolt Gréczy Zsolt Népszabadság-főmunkatárs avatott kérdéseire. A terjedelmes dialógusban az „ordenáré” Magyar Nemzetnek és a „célirányosan egynemű” jobboldalnak is szenteltek két kurta bekezdést az urak. Sajátos kísérletre invitálom az olvasót: megpróbálom szembesíteni a magyar mondat nagymesterét saját mondataival – a közös épülés garantáltnak mondható.
A koszorús író szerint „a Fejtő ellen a jobboldali napilapban közzétett írás meghaladta a szokásosnak mondható ordenárésági szintet. A Magyar Nemzetben viszonylag következetes kultúrkampf folyik, és ezt önmagában se tartom jónak: valahogy nyugodtabban képzelem el a kulturális mozgásokat. De erre még lehet mondani, hogy ez a harc szükségszerű. Csak hát, és ez biztosan nem jó, a szempontjai ennek a harcnak nagyon rövid távúak, napi és pártpolitikaiak. Nehéz volna következetes értékrendet benne látni. Ilyen szempontok alapján lesz hirtelen Fejtő ellenség, és lesz, mondjuk, a csikidam vagy mi az ősi magyar kultúra része, védendő érték. Ezt legyen szabad röhejesnek tekintenem. A jobboldal egy más állapotban tartja magát, ezt leíróilag mondom, ahol az önmagával való vita nem megengedett. Összetartás van, az önkritika az árulás szinonimája. Cserébe, aki nem így gondolkodik, az ellenség.”
Írónkat alighanem csapdába csalták: Gréczy berántotta a politikai csőbe. Így lett Esterházy az ordenáréságteljesítmény hiteles mércéje. Van egy ordenárésági szint, ami még komilfó (hogyan gondozzuk a magyarunkat stb.), de lapunk az íróóriás szerint ezt túlteljesítette. A Könyvjelző gyanútlan olvasói persze abba nincsenek beavatva, hogy az emlegetett „ordenárésági” jelenség nem nyelvi vagy stiláris, hanem ténybeli természetű volt: lapunk munkatársa, Szentesi Zöldi László Fejtő Ferenc életútjának homályban hagyott részeit firtatta, s nem mondjuk méltatlan kocsmai jelzőket aggatott rá. Fejtő biográfiája azáltal kerülhetett a közérdeklődés fókuszába, hogy a magyarországi kormánysajtóban lekezelő „történelmi leckében” részesítette Orbán Viktort, miközben a szociálisan érzékeny Gyurcsány Ferencet „tehetséges fiatalembernek” nevezte. Fejtő ezáltal nem csupán bekerült a honi belpolitikai térbe, de kampányharcossá is vált. Esterházytól sem fogadható el, hogy az életrajzi tények firtatása „ordenárésági” kérdés, csak mert az igazságnak kínos elágazásai is vannak. Fejtő máig friss intellektus – magam is kellemes szellemi kalandként emlékszem vissza arra a tíz év előtti kolumnás interjúra, amelyet a Magyar Nemzet számára készítettem vele Párizs környéki otthonában. De szó sincs arról, hogy tévedhetetlen lenne: közelmúltbeli szellemi kisiklásait jómagam épp elhatalmasodó Orbán-fóbiájából eredeztetem.
Ez a „viszonylag következetes kultúrkampf” méltó a nyelv virtuózához. Nem kultúrharcot mond, mert akkor az olvasó esetleg keresni kezdi a másik hadviselő felet. A kultúrkampf viszont beszédes zöngésű szó: német is, kicsit goebbelsi asszociációkat is kelt. Az író kezére játszik, hogy a felületes közvélekedés a „kultúrharcot” (értsd: a kulturális termékek versenyét) a népi-urbánus őrületre egyszerűsíti le. Mindezt pedig írónk közvetlenül Fejtő nevének az említése után dobja be, így a képzettársításoknak nincs határa. De szerencsére van remény: ezek ott annyira csapnivaló kultúrharcosok, hogy még a következetességük is viszonylagos. A „nyugodtabb kulturális mozgás” meg nyilván azt jelenti, hogy bízzuk magunkat a bölcs alapítványi mechanizmusokra. Hogy a kultúrpolitika szempontjai meglepetésre politikaiak lehetnek, az egyszerű tautológia. Vitatható tétel, hogy a politikai megközelítés taszítaná az értékelvűséget. A Magyar Nemzet is közvetít értékeket, amelyek Esterházy Péternek esetleg nem szimpatikusak, de attól még értékek. Az ellenpróba az lehetne, hogy vajon a kormánypárti napilapok az elvont értékeket a napi politikától függetlenítve jelenítik-e meg. Ha nem, akkor Esterházy felvetése körülbelül olyasmi, mintha egy nehézsúlyú bokszbajnokot balerinaspiccelésre kérne. Fejtő természetesen nem ellenség. Ez marxista frazeológia, de lapunk elveti a marxizmust. A Magyar Nemzet legfeljebb (nemes és nemtelen) ellenfelet ismer, de azt sem a szó fizikai értelmében. Fejtő olyan, mint bármelyikünk: tele erényekkel és hibákkal. A csikidamot egy mondatban említeni Fejtővel ízetlen és méltatlan – hacsak úgy nem gondolta az író, hogy Szikora Róbert Orbán mögé ült ki a tribünre, Fejtőt meg Gyurcsány interjúvolta a Klubrádióban.
A jobboldal „más állapota” – ez beszédes. Esterházynak a jobboldal terhes. Zavarja köreit. Amúgy meg bárcsak nagyobb összetartás volna a polgári oldalon! Képzelje, Esterházy úr, az MSZP-szimpatizánsok ezrei meggyőződésük ellenére képesek a választások első fordulójában az SZDSZ-re voksolni, hogy így átsegítve őket az ötszázalékos küszöbön, előállítsanak maguknak egy jövendő koalíciós társat. Amiért összezárnak, annak a politikai célszerűség az oka. (Vagy hogy egy matematikus is értse: a parlamenti matematika.) Ezt az átszavazást a jobboldalon elképzelhetetlennek tartom – sőt előszeretettel szórják a semmibe a voksaikat Kupa Mihályokra meg Mizsei Zsuzsákra, akiket aztán a baloldal nagy becsben tart, s jól fizető állásokba segít.
„Érzem, hogy az ország háborús metaforákba bonyolódik, de ezt én nem akarom átvenni. Demokráciában a választás nem élet-halál kérdése. Miközben nagyon nem mindegy, hogy ki kormányoz. A, mondjuk így, jobboldalon mindenki közel teszi magát a pártokhoz, vagyis A párthoz, ebben nincs különbség mérsékelt és radikális közt. (…) Az nem jó, ha mindenki tartózkodó, fanyalgó és kritikus, de az sem tesz jót a társadalomnak, ha senki ilyen nincs. Ebben az ügyben a, mondjuk most így, baloldal egységének, egységességének a hiányát jónak tartom, sőt hasznosnak. És természetesnek. Persze az is igaz, hogy láthatóan a jobboldali újságolvasó nagyon is elégedett evvel a harcos egyneműséggel, célirányos vagy célra tartott világlátással.”
A háborús metafora ijesztő kifejezés, de köznapi nyelven vitának meg versenynek mondják, s így már a demokrácia lényege. A demokráciába pedig egy demokráciában bajos belebonyolódni. De hol él Esterházy, hogy a – mondjuk így – jobboldalt pártfegyelem alatt nyögő, boldogtalan párttagok falansztereként festi le? Miért gondolja, hogy a baloldali polgár civilebb civil, mint a jobboldali? S vajon milyen verbális technikával mondhatta ki írónk élőszóban nagybetűvel „A pártot”, hogy ezt Gréczy kolléga autentikusan így jegyezte le? S mégis: jobb- vagy baloldali volt az egypártrendszer az „átkosban”? Esterházynál a baloldali egység hiánya úgy szerepel, mint erény. És nem szakad le az ég. A posztkommunista baloldal mint gyönge, civil konglomerátum a maga négyötödös médiatúlsúlyával és kilenctizedes gazdasági hegemóniájával! Ami ráadásul természetes. Szemben az összezáró, „egységes” jobboldallal. Ez maga a kis magyar pornográfia.
A jobboldali újságolvasó természetesen idióta, nemkülönben a jobboldali újságíró, különös tekintettel Fejtő Ferenc életrajzára, aminek egynemű értékelésébe a Magyar Nemzet bűnösen belerondított, ezért jaj neki szépirodalmilag. Ez az egyneműség ráadásul „harcos” – szinte látjuk is lelki szemeink előtt a nürnbergi alakulóteret. A „célirányos vagy célra tartott világlátás” meg afféle mesterlövészeket feltételez. Mi lenne, ha Esterházy még kedvelné is a háborús metaforákat?