A szocializmusban a vadászat is a dolgozó népé volt, vagyis állami monopólium. Kezdetben a párt polgári csökevénynek, úri passziónak tekintette a vadászatot, ám a vezetők szép lassan rájöttek az ízére, ezért is vált elengedhetetlenné a szakemberek alkalmazása. A vadgazdálkodás volt talán az egyetlen terület, ahol származásra és neveltetésre való tekintet nélkül megtűrték a szakembereket. A szervezeti egységeket eleinte a járási vadásztársaságok jelentették a kötelező szovjet minta alapján, ám idővel elszaporodtak a kisebb társaságok. Létrejöttek az úgynevezett nagyvadrezervátumok is, a legismertebbek Gemenc, Gyulaj, Telki, Gödöllő és a Pilis körzetében. A vadászatban is a munkaverseny és a vadbeszolgáltatás volt a fő csapásirány, a vadászat felvirágzott, a hetvenes évekre valóságos sikerágazattá vált. Ezt az is mutatta, hogy 1971-ben Magyarországon rendezték meg az éppen soros vadászati világkiállítást, százhatvan ország részvételével, óriási nemzetközi sikerrel. Tovább erősödött a magyar trófeakultusz. Az első nemzetközi eredmény 1965-ben született, amikor Martonvásár környékén elejtették azt az őzbakot, amelynek agancsa máig az örök világranglista második helyezettje. Divat lett a vadászat a szocializmusban, de a külföldieknek is sikk volt kirándulást tenni a legvidámabb barakkban. A vadászok száma a nyolcvanas években elérte a harmincezret. Ma több mint ötvenezren váltják ki az éves vadászjegyet.
A rendszerváltás után a vadászat szervezeti szabályozottsága nem változott meg gyökeresen, hiszen a vadásztársaságok jól működtek. Ez a forma az első világháborút megelőző korszakból származik, és az 1930-as években szilárdult meg. Annyit változott a helyzet, hogy ma már alanyi jogon is lehet vadászni, tehát nem feltétlenül szükséges társasági tagnak lenni. A megfelelő vizsgák és engedélyek megszerzése után csupán ki kell váltani az évente 13 ezer forintba kerülő vadászjegyet. Ma az ország területének 82 százalékán gazdálkodnak vadásztársaságok (a fennmaradó 18 százalék üzemi kezelésű).
A vadászat etikai kódexe rendkívül kifinomult. A Magyar Vadászok Országos Szövetségének (Mavosz) országos etikai bizottsága 1980-ban adta közre Az igaz vadász című állásfoglalását. A tizenkét pontból álló nyilatkozat előfutára volt a mai, nemzetközileg is megfogalmazott követelményeknek. Ezek egységes megfogalmazása a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1995-ben közreadott négy alapelve: 1. a vadon élő állat mint természeti erőforrás tisztelete, 2. az állat tisztelete, 3. a természet más hasznosítóinak tisztelete, 4. a természet tisztelete a maga egészében.
A három legnagyobb magyar vadászati szervezet, a Mavosz jogutóda, az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV), az Országos Magyar Vadászkamara (OMV) és a Vadászati Kulturális Egyesület (VKE) elsőrendű feladatának tekinti a vadászerkölcs erősítését. A VKE 1998-ban tette közzé Az igaz vadász tízparancsolatát, majd 2001 decemberében, tízéves fennállása alkalmából kiadta a Kód-ex című jubileumi évkönyvét, amely az első összefoglalása a magyar vadászetikett valamennyi tudnivalójának.
A modern kor vadászati alapelve tömören így szól: a kényszer háttérbe szorult, a vágy önkorlátozó. Aki nem sajnálja az elejtett vadat, sosem lesz igazi vadász, mindig csak puskás marad. A vadnak kijáró tisztelet elengedhetetlen lelkiismereti kérdés. A vadászat ünnep, a szokások elhagyása otromba hiba, sőt a babonák vagy azok mellőzése is rendkívül kínos. Például vadászat előtt szerencsét kívánni szentségtörés.
Sokat panaszkodnak manapság a szakma felhígulására, sőt súlyos erkölcsi válságára. Békés Sándor az idén megjelent Az igaz vadász című kötetében kizárólag a vadászat erkölcsi kérdéseit taglalja. Már a kötet elején leszögezi: „A vadásztársaságok többsége feszültségekkel teli, formális teendőkkel terhelt, csoportérdekek által szabdalt gyülekezet, mely egyre kevésbé tudja és akarja betölteni szakmai és erkölcsi nevelő és számon kérő funkcióját.” Békés kifejti, hogy számos vadásztársaságban a tagok alig ismerik egymást, s ha közgyűlési meghívót kapnak, a szemétkosárba hajítják. A vadászat ki van szolgáltatva a dilettáns kezdőknek és a nemtörődöm újgazdagoknak. Ha vannak is kivételek, nem az ő szavuk a döntő.
Az elhivatott vadászok számára elviselhetetlen, hogy a profit fontosabb, mint a vad. A társaságok működésében gyakran azért a pénz a fő mozgatóerő, mert egyre súlyosabbak a vadkárok, és az értük kirótt milliós összegeket csak gazdag vadászok felvételével lehet fedezni. De hogy ők jó vadászok-e, nem kerül mérlegre, az a fontos, hogy ki tudják fizetni a borsos belépési összeget és a szintén magas kényszerköltségeket.
Homonnay Zsombor vadász és újságíró, negyven éve űzi két hivatását, felmenői is mind vadászok voltak, és azt mondja, ma már nem merné teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a magyar vadásztársadalom becsületes többségből és törvénysértő kisebbségből áll. Sajnos a lélektelen, mennyiségi szemléletű puskás vadölők kora csak látszólag járt le. Nagyüzemi méretekben folyik a vadorzás – pedig a magyar vadászat szabályozottsága az EU-ban példaértékűnek számít. Szinte semmit sem lehet tenni az orvvadászat ellen, ráadásul olyan rejtve történik, hogy a magyar vadászok egy része nem is tud róla, abban a hiszemben járja a határt, hogy ma már nem divat a „rabsickodás”, holott a rabsicok évente több milliárd forintnyi kárt okoznak. Példának okáért évi 80 ezer elejtett őzből feltehetően 20 ezer illegális zsákmány. Remek üzlet a vadorzás, trófeára, vadhúsra nagy a kereslet, egy szarvasbika 1,5–5 millió forintot ér. A vadat sokan bankjegyekkel tömött, négy lábon futó aktatáskáknak tekintik.
A rabsicok „mobilos vadszedőkkel” dolgoznak. Persze nem fényes nappal, hanem éjszaka. Éjjellátó készülékkel vagy úgynevezett sokklámpával felszerelve lelövik a vadat, majd mobiltelefonon hívják a vadszedőiket. Ők gyakran GPS-szel, azaz műholdas helymeghatározó készülékkel keresik meg a zsákmányt, beteszik a dzsipbe, és ha lefüleli őket a rendőrség vagy a vadőr, semmi sem bizonyítható. Egyrészt nincs náluk fegyver, másrészt azt mondják, találták a vadat, amelyen persze nincs krotália (vadazonosító jel). Meséjükhöz akár egy tucat nagyvad esetén is rezzenéstelen arccal ragaszkodnak. A helybeliek hiába szólnak a vadászoknak, ha valami gyanúsat észlelnek, a rabsicok mindig lépéselőnyt élveznek. Noha az ügy bíróság elé kerül, a tárgyalás rendszerint felmentéssel zárul. A jogállam úgyszólván a tenyerén hordozza az ellene vétkezőket.
Téved, aki azt hiszi, hogy a vadászatban is tapasztalható erkölcsi válság új keletű. Már 1939-ben a következőket írta a Nimród Vadászújság szakírója: „Sajnos ma már ott tartunk, hogy magyarázni kell, mire is jó az a vadászati etika… Nincs könnyebb, mint a vadászati törvényt kijátszani, ha annak tiltó szava nincs belesülve a lelkiismeretbe. A vadász, ha nem a lelkében hordja a törvényt, többet árthat a vadállománynak, mint a legnotóriusabb vadorzó… Valamit tennünk kell, mielőtt végképp lezüllenénk.”
Ugyanez az aggodalom és szakmaféltés késztette a vadászszervezeteket arra, hogy az új évezred első esztendejét, 2001-et a vadászetika évének nyilvánítsák. És éppen 2001 novemberében pattant ki az utóbbi idők legnagyobb vadorzási botránya: a Baranya megyei Udvarnál egy olasz hűtőkamion készült átlépni a határt, ám a vámosok gyanút fogtak, s kiderült, hogy a raktérben csaknem 12 ezer védett madár teteme fekszik. A kilencmázsányi dobozolt szállítmányban negyven fajt találtak. A nyomozás befejezését követően a Baranya Megyei Bíróságon huszonnégy tárgyalási napból álló monstre per zajlott le. Kilenc gyanúsítottat, négy olaszt és öt magyart az idén februárban első fokon börtönre ítéltek, majd másodfokon eljárási hiba és kellő bizonyíték hiányában hatályon kívül helyezték az ítéletet. A Baranya Megyei Bíróság sajtóreferense arról számolt be, hogy még nem született döntés az új eljárás megkezdésének időpontjáról.
Homonnay Zsombor kezdettől fogva nyomon követi az ügyet, minden tárgyaláson jelen volt, riportkötetet tervez róla, ám attól tart, sosem derül ki az igazság. Kétségkívül olasz–magyar bűnszövetkezetről van szó, mivel az egyik fővádlott, bizonyos Gino Setaioli vadász körökben jól ismert, bűnlajstroma kilométeres. Ma gondtalanul él milánói otthonában.
Ami a magyar bűnrészességet illeti: 12 ezer madár elejtéséhez 30–40 ezer sörétlövésre van szükség, és észrevétlenül ennyit leadni lehetetlen. A kirakójáték egy másik darabja az a tény, hogy a dél-magyarországi hűtőházak zöme olasz kezekben van. A lőtt madarakat pár órán belül le kell fagyasztani, különben bomlásnak indulnak.
Ám Homonnay szerint a madárügy hecckampánnyá, „olaszozássá” fajult. A botrány kipattanása óta a magyar határon minden olasz megkülönböztetett figyelemben részesül függetlenül attól, hogy vadász-e vagy sem. Ha pedig vadász, és védett madarakat találnak nála, hiába bizonyítja a szabályosan kiállított lőjegyzékkel, hogy nem Magyarországon ejtette el zsákmányát, bűnözőként őrizetbe veszik, majd kifizettetik vele a természetkárosításért járó milliós bírságot. Így aztán az olasz vadászok messze elkerülik Magyarországot, persze kérdés, hogy az olasz vadorzók is kellőképpen elrettentek-e.
Az érem másik oldala: az elhivatott magyar vadászok önérzetét sérti, hogy a botrány miatt az egész magyar vadásztársadalmat sötét színben tüntették fel.
Tavaly októberben az OMV megbízásából a Tárki reprezentatív felmérést végzett, ám ebből az derült ki, hogy a magyar lakosság véleménye a vadászatról kifejezetten hízelgő. A megkérdezettek csaknem fele úgy vélte, hogy a vadászat lényege a vadállomány és az élővilág egyensúlyának fenntartása, s csupán a lakosság elhanyagolható hányada (hat százalék) mondja, hogy a vadászat nem más, mint állatok értelmetlen leölése. Az elsöprő többség azon a véleményen van, hogy a vadászat és a vadgazdálkodás szükséges és hasznos.
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
