Az egyre dagadó lavinát a Washington Post november 2-i híradása indította el a feltételezett kelet-európai CIA-börtönökről. Az írás igazságtartalmát közvetetten megerősítette, hogy a törvényhozás két házának vezetője vizsgálatot kezdeményezett, miként kerülhettek ki az információk a CIA-tól a sajtóhoz. Felmerül a kérdés, miért állt mindez érdekében Amerikának?
– Amerikában, más országhoz hasonlóan, nagyon sok érdekcsoport küzd egymással. Jelen pillanatban kiéleződött a harc a demokraták és a republikánusok között. Közelednek a kongresszusi választások, és a demokraták úgy látják, most vissza tudják szerezni a többséget legalább az egyik házban. S hogy éppen az iraki háborúval kapcsolatos események kerülnek előtérbe, az annak tudható be, hogy a republikánusok és George W. Bush ezt állította a tavalyi elnökválasztási kampány középpontjába. Ez az a téma, amely ma az amerikai kormányzatot meghatározza. A másik, amire emlékeztetni szeretnék, hogy már az elnökválasztási küzdelmek során figyelmeztettek arra az elnök emberei, hogy a CIA-ban többen ellenük dolgoztak. Olyan kiszivárogtatások voltak, amelyek kellemetlenül érintették az elnököt. Ezenkívül a külügyminisztérium is erősen bírálta a Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Dick Cheney alelnök és Condoleezza Rice képviselte politikát. Hagyományosnak mondható tehát az ellentét a Fehér Ház és a külügyminisztérium között, mivel ez utóbbi sok szempontból puhább politikát akar folyatni a Közel-Keleten. De figyelembe kell venni a hagyományos demokrata érzelmű bürokráciát s azt is, hogy az iraki kudarcokért a CIA-t tették meg bűnbaknak, amely most megpróbál visszavágni.
– Mindez tehát egyrészt arról szól, hogy Amerika folyamatosan képes az öntisztulásra, másrészt világosan jelzi a belső bajokat. Úgy tűnik, az Egyesült Államokban is egyre többeknek lesz elegük a Bush-korszakból…
– Arról a bizonyos öntisztulásról csak annyit, hogy az információkat kiszivárogtató Washington Post köztudottan a demokratákhoz közel álló lap. Ez tehát mindenképpen említésre méltó momentum. S hogy mennyire van az amerikaiaknak elegük Bushból, az megmutatkozik az elnök rendkívül alacsony, 37 százalékos népszerűségi indexéből. Ilyen alacsony mutatói ugyan voltak már egy-két elnöknek, köztük Jimmy Carternek, Bill Clintonnak, Franklin Rooseveltnek, de az ő esetükben mindig akadt olyan téma, amellyel vissza tudtak kerülni az érdeklődés homlokterébe. Bush esetében az iraki háború ügye lehetne az egyetlen pont, ahol vissza tudná állítani a reputációját.
– S amikor nemzetpolitikai érdekekről van szó, akkor Amerika nem zár össze?
– Amerika mindig összezár, ha jól meghatározott érdekekről van szó. A klasszikus megfogalmazás szerint a külpolitika véget ér a két tengerparton, és utána már csak amerikaiak vannak. Az iraki háborúval kapcsolatban azonban az alapvető kérdés, hogy Szaddám Huszein valóban akkora nemzetbiztonsági kockázatot jelentett-e, mint ahogy azt a Bush-kormányzat beállította. Sokan nem így gondolják.
– Azóta ugyanis sokat tisztult a kép…
– Pontosan. Emlékezzünk csak, hogyan is kezdődött az egész háború! Szó volt tömegpusztító fegyverekről, majd terrorista kapcsolatokról, s tudjuk, hogy egyik sem volt igaz. Ezután vették elő a nemzetépítést, amely tulajdonképpen demokrata-liberális gondolat. A mostani konzervatív kormányzat tehát valójában liberális internacionalista külpolitikát próbál megvalósítani Irakban. Ez eleve megosztja magukat a republikánusokat is. Köztudott, hogy a republikánus elnökjelöltségért többször indult Patrick Buchanan és mások is keményen bírálták az iraki beavatkozást. Tehát a republikánusokon belül is van egyfajta elégedetlenség, ezenkívül a demokraták politikai ügyet is csinálnak e kérdésből, míg a harmadik összetevő az, hogy az iraki beavatkozás valóban nem úgy alakul, ahogy azt sokan elképzelték.
– A hosszabb háborút követő béke forgatókönyve helyett most egy nagyon rövid háború után lassan akar beköszönteni a béke…
– Így van, s ez rámutat az Egyesült Államok alapvető strukturális problémájára is. Amerikát többdimenziós szuperhatalomként írják le. A híres háromdimenziós, sakktáblaszerű mátrixmodell például azt mondja, hogy minden államnak van egy katonai, egy gazdasági és egy puha hatalmi komponense. Amerika a katonai komponens tekintetében egyedülálló, valóban minden háborút egyedül meg tud nyerni, viszont a másik két kategóriában már versenytársakkal kell számolnia. A háborút tehát Amerika bármikor meg tudja nyerni, a békéhez azonban már egymaga kevés. S ez alapvető dilemma.
– Amerika tehát hiába a világ egyetlen szuperhatalma, mégis szövetségesekre szorul. Ráadásul Európa pontosan abban erős, amiben az Egyesült Államok gyenge. A nemzetközi normák felrúgásával azonban Amerika mind nehezebb pozícióba kormányozza magát, bár ez már nem csupán Washington problémája. A világ legerősebb hatalmának ugyanis egyre kevésbé marad erkölcsi alapja arra, hogy elszámoltassa a szabályokat, elfogadott viselkedési normákat áthágó latorállamokat.
– A jelenlegi amerikai vezetés úgynevezett szuverenista elveket vall. Úgy gondolja, hogy egyetlen nemzetközi szervezet sem tudja megvédeni az érdekeit, tehát a hatékonyságot szem előtt tartva egyedül kell fellépnie. Másrészt az amerikai vezetésben a neokonzervatívok úgy gondolják, hogy az ő oldalukon áll az erkölcsi igazság. A nemzetközi szervezeteket azért is bírálják, mert diktatúrák is részt vesznek a működésükben, amerikai felfogás szerint pedig ezek nem dönthetnek a demokráciát érintő kérdésekben. A harmadik elem a transzatlanti viszonyra vonatkozik, amely tulajdonképpen 1991-ben romlott meg. Ez a megbomlása onnan eredeztethető, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés volt az a külső fenyegető erő, amely összetartotta Európát és Amerikát. Washington ezután úgy gondolta, hogy a továbbiakban Európa egyfajta társ lesz, s nagyobb terheket vállal globális feladatokban.
– Az a tény, hogy európai országok sorának légterét, repülőtereit vette igénybe jogsértően a CIA, a szövetségesek semmibevételéről is árulkodik. Az is feltételezhető, hogy Amerika eleve nem egyenrangú partnerségben gondolkodott. Milyen hatással lehetnek a legfrissebb fejlemények az utóbbi időben ismét konszolidálódni látszó transzatlanti viszonyra?
– Ha a jelenlegi konzervatív vezetésről beszélünk, sokatmondó, hogy a hozzá közel álló intézetekben olyan tanulmányok jelennek meg, amelyek kifejezetten úgy vélik, Amerikának nem érdeke az erős, egységes Európa. Ennek megfelelően azt támogatják, hogy Európa a nemzetállamok Európája maradjon, amely halmazból Amerika alkalmanként ki tudja választani a szövetségesét. Európának ugyanakkor az lenne az érdeke, hogy egységesen tudjon fellépni.
– Ha eltekintünk a terebélyesedő botránytól, akkor is felvetődik egy ideje, hogy ez a kapcsolatrendszer az ambíciók, a képességek, az érdekek és az értékek egyre nyilvánvalóbb különbözősége miatt is felülvizsgálatra szorul. Mi akadályozza a szembenézést?
– Legfőképpen az, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió rendkívüli mértékben egymásra utaltak. Kulturális értelemben, az értékeket tekintve – lásd halálbüntetés – nyilvánvaló a különbség, ha azonban megnézzük a tágabb összefüggéseket, látjuk, hogy közelebb vannak egymáshoz, mint bármely harmadik félhez. A nagy stratégiai érdekek, így például a terrorizmus elleni háború egymáshoz szorítják őket. Ha egykor a kommunizmus és a Szovjetunió nyomta össze Európát és Amerikát, akkor most ez közelítheti őket.
– Az utóbbi négy év mintha nem ezt mutatná, hiszen a szakadékok mélyültek, új törésvonalak jöttek létre.
– Ebben nem vagyok olyan biztos, hiszen a Londonban, Madridban történt események sokakat elgondolkoztattak. Az is tény, hogy a titkosszolgálatok nagyon is szorosan együttműködtek. Brit illetékesek elmondták, hogy több merényletet hiúsítottak meg így.
– Talán ezzel magyarázható, hogy a hivatalos Európa meglehetősen viszszafogottan viszonyul a CIA törvénytelen átrepüléseihez. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy hallgat.
– Eleve érdekes nemzetközi jogi kérdés, hogy a terroristák minek minősülnek. Megilletik-e őket a genfi konvenció által előírt különböző jogok? Ahogy az amerikaiak fogalmaznak, ma már komolyabb tétre megy a játék, egy-egy akció ezrek életébe kerülhet, ami bizonyos szempontból új helyzetet teremtett, a régi játékszabályokat mindenki felrúgja. A cél szentesíti az eszközt, viszont az amerikai törvények tiltják ezt a fajta fellépést, ezért e kihelyezés olyan országokba, ahol feltehetően kevésbé finnyásak az ilyen módszerekre a vezetők. Ilyen állam volt Egyiptom például a Közel-Keleten és feltehetően többen Közép- és Kelet-Európában is.
– Nem lekezelése ez ennek a térségnek?
– Egyrészt valóban erről van szó, hiszen a nagy geostratégiai játszmákban mi csak mellékszereplők vagyunk. Ugyanakkor ne feledkezzünk el a közép- és kelet-európaiak érdekeiről sem. A lehetséges börtönök kapcsán legérintettebb két, egyben leginkább atlantista ország a térségben Lengyelország és Románia. Az ő számukra az Egyesült Államok kiemelt partner, ami magyarázható történelmi és geopolitikai okokkal egyaránt. Bukarest korábban is markánsan kiállt Washington mellett, így az elsők között utasította el, hogy más országok fegyveres erőihez hasonlóan adott esetben amerikai katonák is felelősségre vonhatók legyenek a Nemzetközi Törvényszék előtt. E kiállás azonban nem érdek nélküli, mindkét ország jelentős előnyökre számít atlantisága miatt. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy ez esetben is félrenéztek, ha a CIA gépei leszálltak területükön.
– Ez a magatartás, az Európai Unió új tagjainak többségénél markánsan kivehető atlanti irányultság azonban kétségkívül tovább bonyolítja az amúgy is feszült transzatlanti viszonyt. Elgondolkodtak-e ön szerint ezek az országok, hogy bármennyire kényelmetlen is, európai uniós országként bizonyos kérdésekben ellent kell mondaniuk egyes amerikai kéréseknek. Afganisztánt, Irakot ugyanis követik a katonai bázisok, a térség államait is felvonulási területként igénybe vevő rakétavédelmi rendszer kiépítése. Hol a határ?
– Az egyik legnehezebb kérdés, hogy van-e egyáltalán uniós érdek. Vegyük például az Irak körül kialakult feszültséget. Jól látható, hogy egyes országok, így Francia- és Németország képzelték uniónak magukat, míg nagyon sokan másképp gondolkodtak. Mindehhez járul, s ez talán az EU legnagyobb baja, hogy nagyon messze van még a megvalósulástól a közös kül- és védelmi politika. Erre egyébként akkor lenne igazán szükség, ha elfogadjuk azt a logikát, hogy az Egyesült Államokat ellensúlyozni kell. Következésképp érthető, hogy Amerika nem érdekelt egy erős Európa létrejöttében.
– Ezért aztán minden lehetőséget felhasznál szövetségesének gyengítésére. Az új tagok atlanti érzelmeit táplálva is az erős és egységes unió ellen dolgozik.
– Jegyezzük meg azért, hogy Amerika nem csupán térségünket használja e célból. Gondoljunk csak Törökország uniós tagságának elszánt washingtoni támogatására. Ankara csatlakozásával ugyanis végleg búcsút lehet mondani az erős Európai Uniónak. Ez esetben Franciaországgal az élen lenne egy néhány fejlett országból álló mag-Európa, aztán ott vannak a britek, akik még mindig nem tudták eldönteni, hogy számukra az öreg kontinens vagy Amerika a fontosabb, végül egy atlantista Közép- és Kelet-Európa megfejelve Törökországgal. London, Varsó és Ankara súlya pedig elegendő az európai védelmi identitás megszűnéséhez, hiszen akkor a NATO négy legerősebb állama közül e szempontból három egy oldalon lesz. Egyébként az Egyesült Államoknak a NATO-ra is lényegében azért van szüksége, hogy érvként használja az európai védelmi haderő fejlesztése ellen. Ráadásul a védelmi dimenzió megkettőzését már csak képességeiből kifolyólag sem bírja Európa.
– Úgy gondolom, azért mégiscsak vannak külön európai érdekek, s Amerika ellensúlyozása is a nemzetközi stabilitást szolgálná, ezért térjünk vissza az eredeti kérdéshez: meddig terjedhet Közép-Európa atlantizmusa?
– Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy térségünk országai ezt átgondolták volna. Inkább csak sodródnak az eseményekkel. Közép-Európa láthatóan nem akar választás elé kerülni.
– Azt hiszem, fokozottan vonatkozik mindez Magyarországra. Jól jellemzi az itthoni helyzetet, hogy a Gyurcsány Ferenc washingtoni látogatását követő polémia sem Magyarország külpolitikai mozgásteréről, ambícióiról, európai és atlanti érdekeinek összehangolásáról szólt, hanem arról, hogy kit szeret jobban Bush. Most sem merült fel egy vizsgálat gondolata a politikai elit soraiban. Lehet a nemzetközi politikában bármikor hozadéka az ilyen szolgai hozzáállásnak?
– Nem. A nemzetközi színtéren a határozott és egyértelmű politikának van igazán értéke.
– Vegyük például a már említett Lengyelországot, amely amerikai irányultságával tudatosan igyekszik felértékelni magát Európa szemében is.
– Ez így van, s ha már e példánál tartunk, Varsó közvetítőként is el tudja magát adni az unióban, ami szintén felértékeli a szerepét. Magyarország ehhez túl kicsi, szövetségben kell gondolkoznia. Nem látom ugyanakkor a kormány részéről eldöntöttnek – a Fidesz esetében ez egyértelmű –, hogy a nemzetek Európája, avagy egy föderális, központosított Európa mellett teszi-e le a voksát. A Fidesz által határozottan képviselt első esetből kiindulva például nyilvánvaló, hogy Európa önállóan soha nem tud majd olyan erőfeszítéseket kifejteni, mint az Egyesült Államok, így biztonságpolitikai szempontból Magyarországnak is szüksége lesz az amerikai háttérre.
– Nem tesz ugyanakkor jót a nemzetközi stabilitásnak, hogy a világ egyetlen szuperhatalma morálisan gyengíti önmagát, ráadásul nem elég erős az összes probléma megoldásához sem, így aztán állandósulhat a bizonytalanság.
– Hát igen. Ezért mondják, hogy legtöbbször egy rossz és egy rosszabb megoldás között kell választani. De nézzük a történelmet. Az első és a második világháború előtt is erőegyensúly állt fenn, mégis tudjuk, hogy mi lett a vége. Azt a helyzetet még nem ismeri a világ, hogy egyetlen ország ilyen katonai fölénnyel bír. Azt csak a jövő tudja majd megmutatni, egy ilyen világ nem stabilabb-e, mintha rivális hatalmi központok léteznének. Az persze nem képzelhető el, hogy Európa és Amerika versenye fegyveres konfliktushoz vezessen, e rivalizálás – lásd a kínai fegyverembargó feloldása körüli vitát – viszont közvetetten alkalmat adhat újabb erőközpontok megerősödésére. Egy szó, mint száz, a két szövetséges kölcsönösen rászorul egymásra, eszközeik, képességeik kiegészítik egymást, s az amerikai kormányzat is kezdi ezt belátni. A két erőközpont közötti egyensúlyt tehát nem is annyira a politikai akarat, hanem inkább a kihívások adta realitások billentik helyre.
– A CIA repülései ebben a folyamatban tehát feltehetően csupán zavaró repülések lesznek?
– Így van, nem ezeken áll vagy bukik az együttműködés.
origo.hu
Ruszin-Szendi "Slava Ukraina" köszöntése csak a jéghegy csúcsa, már a Nemzetbiztonsági Bizottságnál az ügy
