Ökumené és örökkévalóság (2.)

A keresztény egyházak közeledésének kritikus szemlélői az ökumenikus folyamat legnagyobb veszélyének az önazonosság feladását tartják. Talán nem is alaptalanul, hiszen az évszázados elkülönülés nehezen áttörhető falakat emelt, és nemcsak a teológia, hanem az emberi életet keretbe foglaló kultúra számtalan területén is. Persze mindez csak a nagy egyházszakadások után sok-sok évszázaddal látszik, a szakadás utáni pillanatokban még nem. Akkor a két fél irányadói a másik nézeteinek tarthatatlanságában és gyors eltűnésében, tehát az egység mielőbbi helyreállásában bíznak. A huszadik század egységmozgalmai azonban nem a másik fél nézeteinek felszámolódásában keresik az ökumenét, és abban sincs nézetkülönbség, hogy az önazonosság feladása nem járható út.
Ennek ellenére a keresztény egységmozgalmak történetében visszatérő momentum, hogy a közeledés munkálói nem a különbségek okának tisztázását, hanem az önazonosságot jelentő eltérések feladását szorgalmazták. És nem csupán felső kezdeményezésre, központi akarat megvalósítása eredményeként, hiszen az egységtörekvéseknek, miként a szembenállásnak is, létezett és létezik spontán alakuló „alsó szintje” is. Közép-Európa népei például a harmincéves háború (1618–1648) szörnyű pusztításaiba belefáradván maguk is nyitottabbak lettek az egységre. A közeledésnek számtalan irodalmi jele maradt fenn; a harcos hitvitákat tartalmazó munkákat felváltották a békülékenyebb hangú imakönyvek és elmélkedések; ráadásul a nagypolitika is fogékonyabb lett a megegyezésre. Ebben az elfásult, bizonyos értelemben elidegenedett és lelketlenné vált világban kezdtek virágozni a protestáns pietista mozgalmak. Philipp Jakob Spener (1635–1705) Frankfurtban megalapította az első kegyes gyülekezeteket, a collegium pietatisokat, és hamarosan másutt is hasonló, bizonyos értelemben öntevékeny, laikus bibliaolvasó és imaközösségek alakultak. A személyes hit fontosságát hangsúlyozó, bűnbánatot hirdető evangélikus lelkiségi irányzat a XVIII. század első felében ért el csúcspontjára, legnagyobb teljesítménye talán Johann Sebastian Bach (1685–1750) munkássága.
A pietizmus Magyarország lelkiségén is nyomot hagyott. Az első pietista nemzedék tagjai többnyire külföldi tanulmányaikon ismerkedtek meg az új irányzattal; Halléból, Wittenbergből hozták magukkal a lelkiségi mozgalmat. Van kivétel is. A boldogtalan életű költőnő, Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708) közvetítők révén találkozott a pietizmussal. Műveiben nyomon követhető a lelki változás: első fordítását (A pápista vallásra hajlott lutheránusok lelkek isméretinek kínja) férje katolizálása fölött érzett felháborodása ihlette; későbbi, pietista szellemű írásai, imái, versei – mint a Jó illattal füstölgő igaz szív – már a személyes vallásosság érzésvilágát mutatják.
A hazai pietizmus vezető alakjai azonban az irányzat minden laicizmusa ellenére is lelkészek voltak, és bizonyára rossz néven vették a felekezethez tartozás feladását a vallásközi közeledés nevében. E törekvés egyik pietista hatást mutató példája az az egyszerű, vélhetően a XVIII. század első felében írt vers, amely különös módon Torkos András két különböző kötetének szennylapjain maradt fenn. Az első bejegyzést Payr Sándor fedezte fel és tette közzé 1893-ban Torkos András Engesztelő áldozat című imakönyvének egy példányában. Payr emlékeztetett arra, hogy a pietistákat gyakran vádolták szinkretizmussal, s talán nem is alaptalanul. Ez a vers valóban a „felekezeti korlátok” nélküli hit megvallása, amely azonban inkább tekinti ellenségének a különféle religiókat, semmint az üdvösség munkálásában hasznos társának. „Keresztény szüléktől ember születtettem / A keresztény hitre meg kereszteltettem / Boldog Szűz Mariát mindenkor tiszteltem / De Luther Mártonban én soha nem hittem / Mind az által butsut én soha nem járok! / Sem Idulgentiát pénzen nem vásárlok. / Idvözült szenteknek tiszteletet adok. / De azért közülük egyet sem imádok. / Mert soha nem voltam s’ nem lészek pápista / És illyetén képpen se nem Kálvenista / Hanem tsak egyedül hiszek Úr Jesusban / Ki érettem meg holt s’ idvözülök abban.”
Valószínűleg nem sok másolata maradt ennek a nagyobb keresztény felekezetektől egyforma távolság tartására törekvő, ezért nyilván sokakat sértő versnek. A költemény másik másolatát szintén Torkos András egy munkájának példányán olvashatjuk. A mi Urunk Jésus Kristusnak új Testamentoma című, Wittenbergben 1736-ban kiadott Újszövetség-fordítás üres hátsó lapjain e versen kívül ugyanattól a kéztől látható – a szerző megjelölése nélkül – Nyéki Vörös Mátyás költeménye is. A két vers a felekezeti szembenállás megszüntetésének eltérő, XVII–XVIII. századi módjait példázza: a katolikus Nyéki Vörös költeményeinek protestáns használata a másik fél imádságirodalmának, elmélkedéseinek átvételét mutatja, míg az ismeretlen szerző fent idézett költeménye a radikális felekezetnélküliség mellett foglal állást. Egyiknek sem lett különösebb eredménye: a protestáns részről kezdeményezett egységtörekvések ekkor még szinte következmény nélkül haltak el. A szatmári béke utáni Magyarország más irányba fordult.
Vége