Virág Benedek és kortársai

A mára csaknem elfelejtett költő és történettudós, Virág Benedek (1754–1830) volt az első magyar poéta, akinek a hálás utókor szobrot állított. Az emlékművet nem akárki, a neves Ferenczy István alkotta. Halálának századik évfordulóján Kosztolányi Dezső „igaz, hajlíthatatlan férfinak” mondta költő elődjét, akit már a kortársai szent embernek tartottak, s akinek budai otthona már életében zarándokhely volt, ahol többek között olyan írók-költők vendégeskedtek, mint Berzsenyi, Kazinczy és Vörösmarty, Kisfaludy Károly, Bajza és Kölcsey Ferenc.
A Székesfehérváron megjelenő Bástya (a Vörösmarty Társaság és a Kodolányi János Főiskola antológiája) legújabb számában Horváth Júlia irodalomtörténész idézi fel a költő alakját Virág Benedek és kortársai címmel.
Bár a barátai és hívei nagyra tartották, az irodalomtörténészek sokáig még azon is vitatkoztak, hol született a költő. Mára eldőlt, hogy a szülőfalu Dióskál, ahol atyja jobbágy volt (akit ebbéli „kötelékei” alól feloldoztak), és nem Nagybajom. Az ifjú Nagykanizsán és Pécsett tanult, majd – pappá szentelése és a pálos szerzetesek sorába való felvétele után – a rend pesti könyvtárában dolgozott, később Székesfehérváron tanított. Különös, hogy nem személyes ismerősei, Ányos Pál, Berzsenyi, Csokonai vagy épp Kölcsey hatott rá, hanem Bessenyei Györgyöt tartotta mesterének és példaképének, akivel pedig sosem találkozott.
1799-ben adták közre verseskötetét Poétai munkái címmel. A könyv lelkes fogadtatásra talált. Csokonai halhatatlanságot jósolt neki Virágot köszöntő versében, Berzsenyi pedig mesterének nevezte. Még Kazinczy is, aki pedig elég szeszélyes volt kortársai megítélésében, fejet hajtott előtte. Ám – versek ide, versek oda – Virág Benedek legnagyobb hatású műve a Magyar századok című történeti munkája volt. Lapjain nemzedékek nevelődtek, és a könyv „régi dicsőséget” ecsetelő szemlélete alapvető hatást gyakorolt a reformkori fiatalok gondolkozására.
Egy 1810-es budai tűzvészben leégett a költő háza is, és míg újra fel nem épült, ő Ercsiben húzódott meg. A kortársai ezután is a segítségére siettek, pénzzel támogatták, ügyelve még arra is, hogy a csekély nyugdíjából tengődő költő érzékenységét meg ne sértsék holmi „könyöradománnyal”. Szerénysége, segítőkészsége legendás volt. A XIX. század első évtizedeinek ifjú költői – ahogy erre a szerző felhívja a figyelmet – „benne látták a magyar irodalom atyját, és szívesen meghallgatták tanácsait”.