Gyöngy

Talán az első szép tavaszi vasárnap volt abban az esztendőben. Elhalt a harangszó, elfogyott az ebédre főzött paprikás hús, az urak az asztal körül bóbiskoltak, melengette a márciusi napfény a zsinóros, fekete kabátokat. Szó nem hangzott, muzsikaszó kanyargott a fóti dombok között. Még odalent, a Csomád felé vivő úton is hallani lehetett a kontrás szaggatott brummogását, a cimbalom kacagását, a prímás hegedűjének kisasszonyos cicázását. Fáy András táblabíró présháza előtt Varjú Csuli bandája húzta, s nem messze, a még téli álmot alvó diófa alá elhelyezett deszkaasztal körül ültek az urak, a szikár Szemere Pál, a kedélyes Bajza színházigazgató, a paposan szigorú Czuczor Gergely, a sótlan Mokry tanár úr, a mogorva Vörösmarty, és persze maga a házigazda, akinek a szeme úgy világított, mint egy gyermeké, miközben olyan fancsali képet vágott, mintha valami határtalan szomorúság szövögetné a pókhálót a lelkében.
Vitkovits ügyvéd úr addigra már kidőlt. Merevedésig beborozott, és a szivartartó dobozt magával rántva lefordult a székről, be kellett cipelni a présházba, és most egy fateknőbe gömbölyödve hortyogott. A diófán túl, a korhatag, vén szőlőprés közelében többen is vergődtek. Az öreg Jávornak, a Lelki kincsestár tekintélyes szerzőjének már ebéd előtt megártott a fóti rizling, rebbent a zsíros bajusza, magában beszélve egy képzeletbeli szépasszonynak csapta a szelet, el akarta kunyerálni a legyezőjét, aztán valami elhagyatott temetőbe próbálta elcsalogatni, végül megbicsakló hangon bocsánatot kért a tolakodásért, sírva fakadt, és elcsendesedve lefeküdt a földre. Néhány lépésre tőle az örmény arcú Würth és Abafi szerkesztő urak vadul leckéztették egymást. Azon kaptak össze, hogy hasznos, avagy káros-e a pöstyéni iszapfürdő. Vita közben gyakran tartottak szünetet, olyankor forrón megölelték egymást, barátságosan kortyoltak a zöld butykosból, s nem törődtek a körülöttük legyeskedő Bonifác doktorral, a Gyakorlati járványtan szerzőjével, aki hol bakkecske módjára szökellt, hol ügyes tánclépéseket tett, majd megállt, és a tulajdon szakállát tépkedte, utóbb aztán latinul átkozódva zuhant a bozótba. Szendergett egy keveset, aztán felszólította Ferenc Jóskát, hogy jöjjön ide, ha van bátorsága hozzá. A talpon maradtak már jó darab ideje nem szóltak egymáshoz. Merengve, lógó nyakkal bóbiskolva hallgatták a cigányzenét, felneszeltek a szünetekben beálló sistergő csendre, olykor poharat köszöntöttek egymásra, és ittak. Dél óta már elfogyott nyolc liter tavalyi rizling, és Fáy úr egy új hordó csapra ütését fontolgatta, amikor Szemere a székről felemelkedve hegyeset kurjantott Varjú Csulinak, hogy ácsi legyen, gyeride hozzám, aztán a dörmögő, mégis zengzetes hangján mindjárt rá is kezdte: „Magosan száll a hattyú madár, rabságba esött egy betyár…”
Néhányan vele zümmögték a bús nótát.
Bajza félrebillent fejjel tanulmányozta a frissen teletöltött poharát, mintha csodát látna benne. Megcsapkodta Vörösmarty hátát.
– Nézzed már, te Miska! Tele van ez a bor bugyorékkal!
– Hát aztán – vonta meg a vállát Vörösmarty, miközben tenyerére hajtott fejjel, könnyharmattal a szeme sarkában hallgatta Szemere dalolását.
– Hallod, Miska! Nem szokott a borban ennyi bugyorék lenni!
– Igyad ki, akkor majd nem lesz benne bugyorék!
Bajza a levegőbe emelte a poharat. A fejét csóválta.
– A kutyafáját! Most látom, hogy mindegyik bugyorék felfelé száll!
– Elég legyen! – mordult Vörösmarty.
– Nézzed! Feltülekednek, aztán elpukkannak.
– Micsodák pukkannak el?
– Hogyhogy micsodák? Hát a bugyorékok.
Erre Vörösmarty a dühtől vörösbe borult fejjel kivette Bajza kezéből a poharat, és messze hajította.
– Másszál utána, aztán kapkodd a kalapodba az összes bugyorékot! – kiáltotta, mire Varjú Csuli megriadva abbahagyta a muzsikálást.
– Talán valami bajotok van a borommal? – fordult feléjük Fáy táblabíró úr.
Vörösmarty kirúgta maga alól a széket, és felpattant. Megigazította a piros bársonymellényét.
– Engedelmet! Megnézem, van-e még üres fakád odabent. Magam is szundítanék egy sort – mondta.
Ügyetlenül meghajolt, aztán bizonytalan léptekkel elindult a présház felé.