Horn titkos tárgyalásai

Bős–Nagymaros ügye kezdettől fogva politikai ügy volt, politikai érdekeket szolgált, ahol a gazdasági kérdések folyamatosan háttérbe szorultak, a környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolások pedig fel sem merültek.
Magyarország és Csehszlovákia megbízottai 1977. szeptember 16-án írták alá a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról szóló szerződést, amely felsorolta a vízlépcsőrendszer létesítményeit, de nem szólt arról az alapvető kérdésről, hogy milyen hatással lesz a természeti környezetre. Előzetes hatásvizsgálatokat a két kormány nem végeztetett.
A Bős–Nagymaros által termelt energiából a Magyarországnak jutó rész az ország szükségletének csupán négy százalékát fedezte volna, tehát a vízlépcső által termelt áramra nem volt égető szükségünk. A Rajna–Majna–Duna-csatorna megépítésének a dunai hajózást élénkítő hatása elmaradt. A szükséges szélességű és mélységű vízi út kérdését más, jóval kevésbé költséges módon is meg lehetett volna oldani. A vízlépcső építése az árvízvédelem szempontjaival sem volt indokolható. Valójában arról volt szó, hogy Kádár rendszere propagandaokokból látványos presztízsberuházást igényelt. Ezt Moszkva saját érdekében szorgalmazta, tehát el kellett kezdeni.

Másfajta „rendezés”

Erősen megkopott azonban a presztízsépítkezés presztízse, sőt rövidesen a rendszer válságának jelképévé vált. A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével szemben egyre nőtt az ellenállás. A szlovákok azonban nemzeti ügynek tekintették, hiszen a színmagyar lakosságú Csallóköz területén valósították meg, annak adtak szlovák színezetet egy gigantikus létesítmény által.
Medgyessy Péter, a kormány elnökhelyettese 1989. február 6-án csehszlovák kollégájával jegyzőkönyvet írt alá az építkezés meggyorsításáról, azzal a céllal, hogy minél előbb olyan stádiumba jusson, ahonnan már nincs visszatérés. A gyorsítás nem tartott sokáig: 1989 májusában felfüggesztették a nagymarosi építkezést, júliusban pedig a dunakiliti munkálatokat is. Ugyanezen év novemberében a kormány bejelentette a nagymarosi munkálatok abbahagyását. Mind a gyorsítás, mind a felfüggesztés, illetve az abbahagyás bejelentésének időpontjában a külügyminiszter Horn Gyula volt.
A szlovák álláspont lényege az úgynevezett C variáns lehetősége volt, vagyis az 1977-es szerződésben rögzített vízlépcsőterv olyan módosítása, amely Dunakiliti helyett Dunacsúnnál, tehát szlovák területen épülő gáttal terelné az Öreg-Duna vizét a bősi erőmű üzemvízcsatornájába. Magyar részről nem figyeltek fel kellő időben a Duna elterelésének veszélyére. „Papírtigris” – mondták Budapesten, arra utalva ezzel, hogy a terv kivitelezhetetlen, illetve a másik fél nem tudja vagy nemzetközi jogi okokból nem meri megvalósítani. Szlovák részről azonban nemcsak a felkészültség volt meg, hanem a kellő elszántság is. Maga az elterelés 1992. október 31-én befejeződött. Az Öreg-Duna medrében jelentéktelen vízmennyiség maradt, amely kevés volt ahhoz, hogy a Szigetköz élővilágát táplálja. 1993. január 1-jén Szlovákia különvált Csehországtól. Az egész kérdés ennek következtében magyar–szlovák vitává alakult át. Kiderült, hiba volt lebecsülni Szlovákia elszántságát és felkészültségét a C variáns megépítését illetően. Az eredeti terv szerint a dunakiliti gát lett volna az egész vízlépcsőrendszer kulcsa, s a mi kezünkben biztosíték a magyar érdekek védelmére. Magyarország és Szlovákia képviselői 1993. április 7-én Brüsszelben „kompromisszumot” írtak alá arról, hogy a bős–nagymarosi vízlépcső tervével kapcsolatos jogvitájukat a Nemzetközi Bíróság elé terjesztik. Óriási terjedelmű írott anyagról volt szó, mintegy tizenkét és fél ezer oldalról.
Előre látható volt, hogy a bős–nagymarosi per a nemzetközi szerződések jogának és a környezetvédelem jogának csatája lesz. A környezetvédelem joga, amely a magyar álláspont érvei között igen fontos szerepet kapott, bármennyit fejlődött is az elmúlt évtizedek során, még nagyon fiatal része a nemzetközi jognak. A szóbeli tárgyalások első szakasza 1997 tavaszán folyt, majd a bíróság a helyszínt is meglátogatta: Bőst, Dunacsúnt, illetve a Szigetközt, végül a Szentendrei-sziget kútjait szemlélte meg, amelyek Budapest vízellátásáért felelősek. A bíróság 1997. szeptember 25-én ítéletet hirdetett.
Időközben azonban más is történt, mégpedig távol a Nemzetközi Bíróság hágai épületétől. Az 1994. májusi választások után Horn Gyula alakított kormányt, aki a bős–nagymarosi vízlépcső problémájának egészen másfajta „rendezésére” gondolt, s ennek érdekében titkos tárgyalásokat kezdeményezett Meciar szlovák miniszterelnökkel. E tárgyalásokat Horn megbízásából Göbölyös Gábor vezette, aki tanulmányait a Lenin Intézetben végezte, majd többek között a Dolgozó Ifjúság Világszövetsége és a Békevilágtanács titkáraként tevékenykedett – így jellemezte őt Moldova György, aki könyvet írt a bős–nagymarosi vízlépcső népszerűsítése érdekében (Ég a Duna, Kertek, 2000).
A rendhagyó és ezért gyanút keltő mozzanat éppen a tárgyalások titkossága volt. Vajon miért kellett titkolózni? Az 1997. január 8-án kelt emlékeztető szövegéből megtudhatjuk, hogy a titkos tárgyalásokon Horn megbízottai épp az ellenkezőjét mondták mindannak, amit a magyar fél hivatalos képviselői előzőleg írásban a Nemzetközi Bíróság elé terjesztettek s amiről az említett tizenkétezer oldal fele szól. A benyújtott periratok azt bizonyították, hogy a nagymarosi vízlépcső felépítése súlyos környezeti károkat okozna, ezért a vízlépcső munkálatainak felfüggesztése, majd abbahagyása teljes mértékben indokolt és szükséges volt. Így például a Nemzetközi Bírósághoz 1995. június 20-án – tehát már a Horn-kormány működése idején – benyújtott perirat a következőket állította: „A munkálatok folytatása Nagymarosnál, Dunakilitinél és Bősnél közvetlen veszélyt jelentett volna Magyarország alapvető érdekeire nézve.”
Számos tanulmány vetett fel kérdéseket a nagymarosi gátat és a csúcsra járatásos működtetést illetően. Magyarország többek között rámutatott arra, hogy az eredeti terv megvalósítását megnövekedett mennyiségű hordaléklerakódás, a gát alatt pedig a meder eróziója követi. Így a vízlépcső megépítése veszélyeztette volna Budapest vízellátását mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Nem vitás, hogy a csúcsra járatás hatványozott mértékben veszélyezteti a természeti környezetet. Jellemző módon a szlovák delegáció a bíróság előtt nem is próbálta védelmezni ezt a módszert, hanem azzal érvelt, hogy az üzemeltetési módot illetően a felek között semmiféle kötelező megállapodás sincs. De akkor miért ragaszkodtak az alsó vízlépcső megépítéséhez, amelynek nem lett volna más szerepe, mint a csúcsra járatás garantálása?
Ezen a ponton vált a szlovák érvelés rosszhiszeművé, s ez volt az a fogas kérdés, amely a bíróság tagjait is élénken foglalkoztatta.
Göbölyös utóbb a nagymarosi helyett egy pilismaróti gát felépítésében állapodott meg a szlovák féllel, vállalva annak összes, a nagymarosi gáttal azonos káros következményét. Nagyobb ellentétet, mint amilyen a Horn-kormány megbízottai által Hágában hangoztatott álláspont és ugyanezen kormány által a titkos magyar–szlovák tárgyalásokon képviselt felfogás között feszült, elképzelni sem lehet. Joggal jegyezte meg szigorúan bizalmas feljegyzésben a Külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályának vezetője 1996. november 29-én, hogy ha ismertté válik Hágában a külön egyezségi ajánlat, az teljesen lerontja a bíróság előtt a magyar érvelés hatását. 1996 őszétől szlovák részről húzni-halogatni kezdték a pert. November 15-én Meciar levelet intézett a Nemzetközi Bíróság elnökének, amelyből a következők derülnek ki: „Biztosítani kívánom önt, elnök úr, hogy kormányom és én személy szerint érdekeltek vagyunk a vita megoldásában, nem kímélve erőfeszítéseinket a magyar kormány küldöttségével és a magyar miniszterelnökkel, Horn Gyula őexcellenciájával való kétoldalú találkozókon, hogy peren kívül egyezségre jussunk.”
Mielőtt azonban a per szóbeli szakaszára sor kerülne, a Horn-kormány – amelynek külügyminiszterét, Kovács Lászlót se hagyjuk említés nélkül –, megtagadva mindazt, amit addig több száz oldalon saját maga állított, elfogadja perbeli ellenfele álláspontját, s vele ilyen értelemben – egyelőre titkosan – megállapodik az alsó vízlépcső megépítéséről. Tény, hogy a titkos megállapodásnál nagyobb segítséget Hornék aligha nyújthattak volna Meciarnak és az általa képviselt álláspont sikerének, mert ezzel aláásták a bíróság előtti magyar álláspont hitelét.
Horn a szóbeli eljárás megindulása előtt Meciarral közösen bármikor visszavonhatta volna a pert. Bejelenthette volna, hogy megállapodott vele az alsó vízlépcső felépítésében, amit a bíróságnak tudomásul kellett volna vennie. Horn és társai azonban tudták, hogy ebben az esetben idehaza olyan felzúdulás támad, amely a kormány helyzetét megingathatja. Ezért úgy döntöttek, hogy az eljárást Hágában le kell folytatni, s a per elvesztése esetén kénytelenek leszünk a vízlépcsőt felépíteni. Így gondolta Horn, s türelmetlenül várta a bíróság Magyarországot elmarasztaló ítéletét.
Mi bizonyítja mindezt? Először a Göbölyös vezette delegáció által már kidolgozott megállapodás, amely Horn egyenes utasítására készült. „Lényegét tekintve nem sokban különbözött” az 1998. február 27-én parafált és az 1998. március 11-én a Népszavában közzétett Nemcsók-féle megállapodástól. Bizonyítja a bíróság ítéletének meghozatala után az azzal ellentétes tartalmú Nemcsók–Bacó-féle megállapodás. Az utóbbival Horn ugyanarra kötelezte magát Meciar irányában, mint amire a Göbölyös-féle megállapodással az ítélet előtt. Vagyis nem egyszer, de kétszer egymás után az alapvető magyar érdekeket semmibe véve ugyanabban állapodott meg Meciarral, s ugyanúgy titkolózva. Kell-e erősebb bizonyíték a mögötte lapuló szándékra?
A bíróság ítélete azonban Horn reményeit távolról sem teljesítette. Magyarország nem nyerte meg a pert – a munkálatok felfüggesztését a bíróság jogsértőnek, a szerződés felmondását érvénytelennek minősítette –, de Horn Gyula bánatára nem is vesztette el.
A Nemzetközi Bíróság kerülő úton, áttételesen elfogadta a hivatalos magyar érvelést. Az ítélet ugyanis kimondta – és itt a lényeg! –, hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál (vagy másutt) alsó vízlépcsőt építeni. A környezetvédelmi meggondolások Hágában nem arattak diadalt, de nem is lökték félre őket, helyet kaptak az ítélet szövegében is a csúcsra járatásos üzemeltetési mód elvetésének formájában.

Kitör a botrány

Lényeges, hogy a Nemzetközi Bíróság megállapította, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy nemcsak hogy nem építették meg a nagymarosi vízlépcsőt, hanem felépítésének többé nincs is értelme, mert ténylegesen mindkét fél lemondott a csúcsra járatással való üzemeltetésről. A kártérítés kérdésében a bíróság kimondta: „Szlovákia jogosult azoknak a károknak a megtérítésére, amelyeket saját maga szenvedett el. Magyarország ugyanakkor jogosult azon kárainak megtérítésére, amelyeket a Duna elterelése következtében elszenvedett, mert Csehszlovákia a C variáns üzembe helyezésével, majd pedig Szlovákia azáltal, hogy azt üzemben tartotta, megfosztotta Magyarországot egy megosztott vízforrásban való jogos részesedésétől, amely vízforrást lényegében saját hasznukra aknáztak ki.” A bíróság tehát salamoni ítéletet hozott. A szlovákok talán derűsebben mosolyogtak Hágában, mint a mi küldötteink, de búbánatra nekünk sem volt semmi okunk. Legalábbis a bíróság ítélete miatt nem.
Az ítélet áttanulmányozásából egyszeri átolvasás után is kitűnik, hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál vagy másutt gátat építeni. Ezt Horn és a mögötte álló gátépítő lobbi nem akarta tudomásul venni. A szlovák szakértőkkel versenyezve keresték tehát, hol találnak a terjedelmes ítéletben olyan passzust, amely Magyarország ellen értelmezhető és alkalmazható: Nemcsók Jánosra és közeli munkatársaira várt az a bűvészmutatvány, hogy a hágai ítélet cilinderéből elővarázsolják a gátépítés nyulacskáját. Valamit, ami ugyan nincs benne az ítéletben, de aminek mégis onnan kell előkerülnie, hogy a bíróság tekintélyével lehessen takarózni a horribilis költségekkel járó, gazdaságtalan gátépítés újrakezdésénél.
November 25-én Nemcsók azzal lepte meg az országot, hogy a kérdéses Duna-szakaszon két kisebb duzzasztómű megépítésének lehetőségéről elmélkedett, mégpedig Nyergesújfalu és Szob térségében. Ezzel hatalmas vihart és koalíciós vitát kavart a kormányon belül. Az SZDSZ igyekezett elhatárolódni a tervtől. „Nem létező döntést nem lehet egyhangúlag támogatni” – mondta Kuncze arra válaszolva, miszerint ő is egyetértett volna a kétgátas tervvel. Az ellenzék erősebb hangot ütött meg. Illés Zoltán Nemcsókot a tárgyalások vezetésére alkalmatlannak minősítette, mondván, az államtitkárt Horn kézi vezérléssel irányítja (Népszabadság, 1997. november 28.). Az MSZP azonban felsorakozott Nemcsók mögött. „Nemcsók a kormány bizalmát élvezi!” – hangoztatta Kiss Elemér kormányszóvivő. „A kétgátas tervet nem Nemcsók találta ki, hanem a kabinet” – nyilatkozta Gál Zoltán házelnök. Végül Lotz miniszter is beállt a sorba: „Szakmailag tartható a kétgátas megoldás” – mondta, de hozzátette, hogy legalább annyiba kerülne, mint egy nagy gát megépítése. Természetesen Horn kiállt Nemcsók mellett, azzal érvelve, hogy a „hágai ítélet Magyarország számára nem siker, pláne nem győzelem, és csak azért nem vereség, mert van lehetőség megállapodásra a szlovákokkal”. Kíméletlenül támadta a környezetvédőket, akiket szerinte „nemhogy a Dunához, de még egy fürdőkádhoz engedni is kockázatos lenne” (Népszabadság, 1997. december 2.).
Az SZDSZ-t kínosan érintette az alsó vízlépcső építésének gondolata, de mint előtte és utána anynyiszor, nem akart lemondani a hatalomban való részvétel előnyeiről, s kiállt Kovács László érvelése mellett, miszerint nincs kötelező megállapodás, tehát nincs mit megvétózni. (A májusi választások során kiderült, milyen drága árat fizetett ezért a megalkuvásért!)
Nemcsók – Horn utasításainak megfelelően – néhány rövid hét alatt eljutott a dunai alsó vízlépcső határozott ellenzésétől a megépítésének elvi elfogadásáig. A színjáték szerint kemény alkudozások után sikerült valami új megoldásban megállapodniuk, holott valójában az 1995–96-os titkos tárgyalások során már kidolgozott tervezetről fújták le a port, s rábólintottak arra, amiben tulajdonképpen már több mint egy évvel korábban megállapodtak, de amivel akkor nem mertek előhozakodni. Hornék most sem merték közzétenni a megállapodás szövegét. A „régi-új” tervezetet 1998. február 27-én Bacó és Nemcsók, a két küldöttség vezetője „parafálta”, azaz kézjegyével látta el, jelezve, hogy azon már nincs mit változtatni, de az aláírást március 5-i nyilatkozata értelmében a Horn-kormány egyelőre elhalasztotta.
A kormány magatartásának indokait könnyű megfejteni. A keretmegállapodás pontjait a hágai ítélettel nem lehetett megindokolni, tartalmát az ország többsége, ha megismeri, egyértelműen elutasította volna, ám semmi esetre sem szerezhetett róla tudomást néhány héttel az országgyűlési választások előtt. Kiss Elemér kormányszóvivő a nemzetközi szokásokra hivatkozva próbálta védeni a kínos titkolódzást. Nemcsók a Horn-kabinetet az első bátor magyar kormánynak nevezte. A tervezet pontjait szigorú titoktartás övezte mindaddig, amíg annak szövege – ki tudja, hogyan – a Népszava szerkesztőségébe került, amely 1998. március 11-i számában teljes terjedelmében leközölte.
A botrány kitört, éspedig teljes joggal, mert a tervezet pontjai ellentétben álltak mindazzal, amit a bíróság ítéletében megállapított és amit előzőleg a kormány ígért. Lássunk néhány példát! „A nagymarosi vagy adott esetben a pilismaróti vízlépcső üzembe helyezése után – mondja a titkos megállapodás hatodik cikke – a felek megállapodás útján határozzák meg az üzemeltetés szabályait.” Majd így tovább: „A felek a szerződésben kölcsönösen lemondanak minden olyan kártérítési jogukról, amellyel kapcsolatos károkat a másik fél jogellenes cselekedete következtében szenvedtek el a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítélete szerint. Ez a lemondás a nagymarosi vagy adott esetben a pilismaróti vízlépcső üzembe helyezésével egyidejűleg lép hatályba.” Vagyis Nemcsókék a megállapodástervezetbe visszacsempészték a Nemzetközi Bíróság által elvetett csúcsra járatásos üzemeltetési módot, vállalták a nagymarosi vagy a pilismaróti vízlépcső megépítését, amely a Nemzetközi Bíróság szerint felesleges, valamint elfogadták, hogy a kártérítési igényekről való kölcsönös lemondás a nagymarosi, illetve a pilismaróti gát megépítésétől függjön. Ugyanakkor azt is elfogadták, hogy a dunakiliti tározó Magyarország „nemzeti beruházásaként” épüljön meg, azaz teljes egészében magyar költséggel, sőt azt is vállalták, hogy a bíróság által jogellenesnek minősített C variáns beruházási költségeinek felét a Szlovák Köztársaságnak megtérítik. Ennél rosszabb, Magyarország nemzeti érdekeire nézve károsabb megállapodást elképzelni is nehéz. Semmi köze sem volt a Nemzetközi Bíróság ítéletében foglaltakhoz.

Új ítéletre nincs szükség

Mibe került volna nekünk a Nemzetközi Bíróság ítéletétől való eltérés? Az alsó vízlépcső építési költségeit legkevesebb kétmilliárd dollárra becsülték. Az igazi kérdés azonban nem az, mibe került volna a vízlépcső, és hány forinttal terhelte volna meg a magyar állampolgárok zsebét, hanem valójában annak a makacsságnak a magyarázata, amellyel Horn és köre, Nemcsók János és társai minden gazdaságossági számítás és jogi érvelés ellenére ragaszkodtak az alsó vízlépcső felépítéséhez. Vajon miért?
A hatszázmilliárd forintból, amelyet az ország a dunai vízlépcső megépítésére költött volna, a tűzhöz közel állók, az építkezés irányításában részt vevők busás haszonra tettek volna szert. Ebből a haszonból azután némely párt választási kasszáját is fel lehetett volna tölteni. A klientúraépítés egyik legbiztosabb módja épp egy ilyen nagyberuházás, amely éveken át tart, sokfelé ágazik, s amely bizonyos csoportoknak valóban kapóra jön, csak az ország lesz tőle szegényebb. Mekkorának kellett lennie a személyes anyagi érdekeltségnek, ha az értelmetlenséghez tűzön-vízen át ragaszkodtak!
A keretmegállapodás tervezete által kiváltott általános felháborodás hatására a Horn-kormány nevetséges mosakodásba kezdett. Kovács László szerint „a keretmegállapodás-tervezet nem jelent nemzetközi jogi kötelezettséget, ezért nem helytálló az ellenzéknek az az állítása, hogy Magyarország kötelezettséget vállalt az alsó duzzasztómű megépítésére”. Kuncze Gábor is igyekezett megmagyarázni a bizonyítványt: „Csak ökológiai számítások alapján lehet olyan szerződést aláírni, amely az adófizetőknek több százmilliárd forintját érintheti.”
Ha nem voltak ilyen vizsgálatok, miért tartalmazta a megállapodás tervezete az alsó vízlépcső megépítését? Erre Kuncze éppúgy nem tudott válaszolni, mint Kovács megmagyarázni a következő tényt. A tárgyaló szakértők vezetőjének kézjegyével ellátott szöveg nemzetközi jogi szempontból ugyan nem kötelező, de tartalma igenis jelzi, hogy az adott kormány milyen kötelezettségek vállalására kész, hiszen a delegáció tagjai a kormánytól kapott utasítások szerint járnak el. A Horn-kormány már az aláírás előtt is hajlandó volt az adófizetők több százmilliárd forintját a Dunába szórni – ökológiai vizsgálatok és gazdaságossági számítások nélkül. Az átlátszó mentegetőzés, a kínos magyarázkodás nem tévesztette meg a választók többségét.
Azt ugyan nem tudjuk megmondani, hogy a keretmegállapodás körüli botrány a választók hány százalékát fordította szembe a kormánnyal, de tény, hogy Hornék két hónappal később a választást elveszítették, s menniük kellett. Az 1998. májusi választások nyomán Orbán Viktor alakított kormányt. A Nemcsók János által parafált megállapodás aláírása elmaradt. Arról most már szó sem lehetett, hogy az Orbán-kormány a Horn Gyula és Nemcsók János által kitaposott útra lépve az alsó vízlépcső építéséről tárgyaljon, hanem csakis és kizárólag a Nemzetközi Bíróság szeptember 25-i ítéletének végrehajtásáról. Vitathatatlan, hogy a Nemzetközi Bíróság által a bős–nagymarosi ügyben meghozott ítélet végleges, a felekre nézve kötelező. Új ítéletre nincs szükség. Miként Magyarországot sem lehet kötelezni a nagymaros–pilismaróti gát felépítésére, úgy Szlovákiát sem a dunacsúni duzzasztó lebontására. Függőben maradt azonban az ésszerű és méltányos vízmegosztás nehéz problémája, amelyet esetleg harmadik fél szakértőinek bevonásával lehetne megnyugtató módon rendezni, éspedig minél előbb, nehogy a gátépítés megszállottjai negyedszer is megkíséreljék hazánkat jogellenesen káros és hátrányos kötelezettségek csapdájába csalni.