Pünkösd Erdélyben

Rezeda Kázmér másnap korán reggel indult haza, az anyaországba, egy nyelvet beszélni és nem káromkodni.

Rezeda Kázmér előtte még odaállt Csárli pap elé, belenézett a szemébe, aminek az lett a következménye, hogy ittak egy pálinkát.

Éjfél volt, mire Kázmér odaért Homoródalmásra, de hát a papék megszokták már ezt az érkezési időt, úgyhogy előkerült Timi is, a papné, s került sajt meg sonka, mellé jó kenyér, erdélyi kenyér, no meg hát akkor a kicsike erős, utána meg fröccs, Irsai Olivérből, a Nyakas pincészetből, vagyis az etyeki borvidékről, ami illő és üdvös, már ha nem székelyföldi bort iszik az ember, mert az nem jó.

Így telt az este. Vagyis hát az éjjel. Úgy hajnali háromig, jóféle dörmögéssel, kacagással, évődéssel, fröccsel, sajttal, sonkával, kenyérrel – élettel. Hajnali háromkor aztán ágynak dőlt Kázmér, s hatra húzta az ébresztőt, hogy megússza a dugót Somlyó felé menet.

Hatkor meg is szólalt az ébresztő, s Kázmér úgy érezte, inkább meghal, mintsem felkeljen. Aztán felkelt, megfürdött s elindult. Mikor felért még hét előtt Szentegyházára, úgy állt az úton a kocsisor, mint Katiban a gyerek.

Több mint két óra alatt ért át Csíkszeredába.

Leparkolt valahol valahogy, nagy nehezen, aztán felment a kegytemplomig. Mondott egy imát odabent, majd felment a nyeregbe.

Ott pedig meghallgatta Kovács Gergely érsek szavait, melyek szerint „szétzilált, megtébolyodott világunkban ma is fáj az élet, de teremtő Istenünk ma is gondot visel ránk. Fogjuk meg egymás kezét, zarándokoljunk közösen együtt úgy, ahogy szentatyánk biztatott, járuljunk az Úr Jézus elé, és a Szűzanyán keresztül forduljunk hozzá. Ne csak ma és ne csak most itt.”

– Úgy – gondolta magában Rezeda Kázmér.

Ezután pedig következett az ünnepi szónok, György Alfréd kamilliánus szerzetes, aki így szólt a sokasághoz: „»Egyetlen feladata életünknek, megmenteni a lelket!« – vallotta Szent Kamill. Mentsük meg, tisztítsuk meg lelkünket itt, Mária lábainál. Sajnos nem csak őseink erényeit, de bűneit is örököltük, mondja Márton Áron püspök atyánk, ha a remény zarándokai, a remény hordozói szeretnénk lenni, vigyázzunk, ne szennyezzük a környezetünket, lelki környezetünket káromkodással és csúnya beszéddel. Ez népünk egyik rákfenéje. A káromkodás és a csúnya beszéd. Szennyezzük ezzel lelkünk környezetét, légkörét. Székelyföldön káromkodnak, Magyarországon töltelékszavakat használnak, oda nem illő, otromba, vulgáris szavakat. Gyermekek jelenlétében is. Ne szennyezzétek gyermekeitek lelkét meggondolatlan szavaitokkal! »Találjatok minden nap időt a csendre, hogy megálljatok, és imádkozzatok. A csend az ima ajtaja, az ima pedig a szeretet ajtaja« – vallja Ferenc pápa. Imádkozzunk és engeszteljünk! Engeszteljük a káromkodásokért, a durvaságért, a sebző szavakért és cselekedetekért Isten Szent Lelkét!

Mária könnyei, sebzettsége, sebzett szíve, sebzett arca érintse meg szíveteket! Engedjétek meg, hogy fájjon, és hallgassatok el, csendesedjetek el, szálljatok magatokba! Ahány percet csúnyán beszélünk napjainkban, annyi percet hallgassunk és imádkozzunk. Őrizzük meg a hitet. A hitet megőrizni együtt zarándokként Mária lábainál: ez a mi hivatásunk, ez a mi feladatunk. Őrizzük meg a hitet és az emberi élet méltóságát a fogantatástól a természetes halálig. Őrizzük meg a család szentségét. Imádkozzunk, Mária anyai oltalma alatt, legyünk reményhordozók!”

Így beszélt a szerzetes atya, Rezeda Kázmér pedig szégyenkezve nézte a cipője orrát, mert nagyon, de nagyon találva érezte magát. És fogadalmat tett, hogy eztán vigyázni fog.

Este az Almáriumba mentek vacsorálni, az Almárium pedig Homoródalmás vendéglője volt – mint tudjuk –, Homoródalmás pedig Rezeda Kázmér kedvenc mélázóhelye volt a saját kis hétholdas pagonyában – mint tudjuk. Talán van, aki emlékszik, mikor Kázmér legutóbb itt járt, kézműves sajttálat rendelt előételnek, s jó volt. De már akkor megígérte, legközelebb vegyes kenegetőst fog kérni, s Kázmér tartotta a szavát, tartotta az ígéreteit, leginkább azokat, melyeket önmagának tett. Így kikérte a vegyes kenegetőst, ami most épp tojáskrémből, gombakrémből és zakuszkából leendett, s kár lenne tagadni, bitang finom volt, kiváltképp a zakuszka.

Egy baj volt csupán. Az egyszerre rendelés. Vagyis hogy Kázmér s mindenki más egyszerre rendelte meg az egész vacsoráját, Kázmér pedig a kenegetős mellé ismét miccset kért, óvatosan csak ötöt.

Hiba volt.

Annyi volt a kenegetős s olyan fáin, hogy megette az összeset Rezeda Kázmér, vagy fél kiló jó kenyérrel, s úgy jóllakott, mint egy várandós krokodil. S akkor kijött a miccs. Ami ugyanolyan pompás volt, mint a múltkor, ami legalább magában hordozta az állandóság ígéretét.

Kettőt megevett Kázmér, a többit elcsomagoltatta, majd hazaballagtak, a pap, a papné, a leánykák, Anna és Janka és az első éves teológus hallgató, Tamás, aki legátusként szolgált be a pünkösdi ünnepen.

Este még ittak valamicskét a paplakban, majd nyugodni tért a kompánia, s nagy, egészséges álomba merült Rezeda Kázmér, s azt álmodta, nem káromkodik többé.

Másnap pedig elment Kázmér Almás unitárius templomába, s meghallgatta az istentiszteletet, ahol Tamás, a legátus ezt prédikálta az egybegyűlteknek: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. Amikor ez a zúgás támadt, összefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? Pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. Megdöbbentek mindnyájan, és tanácstalanul kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni? Mások azonban gúnyolódva mondták: Édes bortól részegedtek meg. Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk: Zsidó férfiak és Jeruzsálem minden lakója! Figyeljetek szavaimra, és tudjátok meg, mit jelent mindez! Mert nem részegek ezek, ahogyan ti gondoljátok, hiszen a nap harmadik órája van, hanem ez az, amiről Jóel így prófétált: »Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak. És csodákat teszek az égen fenn, és jeleket a földön lenn: vért, tüzet és füstoszlopot. A nap elsötétül, és a hold vérvörös lesz, mielőtt eljön az Úr nagy és fenséges napja. De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét.«”

Ez vagyon írva az Apostolok cselekedeteiben.

Kázmér pedig azon töprengett, hogy nem az a nehéz, amikor „pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok” hirtelen mind megértik egymást, s egy nyelvet beszélnek a Szentlélek kiáradása s a szeretet mindent átható, közös nyelve miatt. Nem mondom, hogy könnyű ez, főleg mai napság, de van nehezebb. Az, amikor az egy nyelvet beszélők, a közös múlttal bírók, az együvé tartozók képtelenek megérteni egymást, legalább néhány alapvető dologban. Amikor az ilyenek nem tudnak egy nyelvet beszélni.

Az nehéz igazán.

Mint ma a magyarok itt, az anyaországban.

Ezért járt Kázmér Erdélybe. Mert az ottaniakkal egy nyelvet beszélt. Így álltak aztán a templom előtt, úrvacsoravétel után – Kázmér nem vett úrvacsorát, mert katolikusként bűnnek érezte volna –, álltak a templom előtt, férfiak, beszélgettek, s egy nyelven szóltak.

Majd utóbb a kántoriban megették a szent forgácsot s megitták az úrvacsorai bor maradékát, s alig múlt öt óra kicsivel, mire Timi kitette az asztalra a vasárnapi ebédet.

Igaz, ő is végigülte az istentiszteletet, vagyis elmúlt egy óra is, mire nekilátott főzni.

S az ebéd jó volt. Húsleves volt sok zöldséggel s cérnametélttel, aztán nyakas karaj sülve, mellé pityóka meg savanya. Jó volt, finom volt, elég volt. Rezeda Kázmér még elmondta a papnénak, hogy ha kicsit előredolgozna, akkor nem érné az a szégyen, hogy ötkor kerül asztalra a vasárnapi ebéd, de csak azért mondta, hogy összevigyoroghasson a pappal, aztán együtt nézzék a papné arcát, s hallgassák a papné replikáját, ami minden pénzt megért.

Az este Venciék kertjében érte őket, ahol kicsike jó sajtot, kicsike jó kenyeret, kicsike jó pálinkát falatoztak.

Talán még éjjel egy óra is alig múlt, mikor nyugodni tértek.

Rezeda Kázmér pedig másnap korán reggel indult haza, az anyaországba, egy nyelvet beszélni és nem káromkodni.

Jött haza, hogy megbirkózzon a lehetetlennel.

Csak Parajdon állt meg, venni egy kis sót, úgy öt évre valót, mert hát most kell megvenni tőlük mindent. És ott is ebédelt. Bélszínt gombával meg pürével. S nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy teli volt minden étterem, s a magyarok nagy zsák sókat pakolásztak a kocsik csomagtartóiba.

– Hiába no… Mi tényleg egy vérből valók vagyunk…