Little Bighorn: Csata mindenért

A törzsközösségi életet élő rezervátumi indiánok csak 1924-ben kaptak állampolgárságot.

Fotó: Library of Congress

– Fiam, mi az a nagy könyv előtted? – kérdezte tőlem nyájasan a napközis tanítónő. Idős néni volt már, feltűnt neki valami gyanús. Láthatta, hogy nem tankönyv, munkafüzet vagy a holnapi lecke. Jól sejtette. A Winnetou volt. Szerencsére a tanítónő beérte egy makogással felérő válasszal, és nem ballagott hátra, hogy elvegye a könyvemet, és leszidjon.

Akkor fogalmam sem volt róla, hogy Karl May kalandregényei egytől egyig a szerzői fantáziavilág termékei. Honnan tudhattam volna, hogy Winnetou kitalált karakter, a német író életében nem látott apacs törzsfőnököt, soha nem járt a Vadnyugaton? A New York állambeli Buffalóig jutott, és odáig is csak 1908-ban, hatvanhat éves korában. Nem számított. Gyerekfejjel elhittem mindent, az utolsó szóig. Leginkább az érdekelt, vajon kibírnám-e zokszó nélkül a kínzócölöpöt.

Fotó: Library of Congress

A demokrácia őshazája, a liberalizmusára és az alapvető emberi jogokra oly büszke amerikai kormány és társadalom döbbenetes intoleranciája az övétől gyökeresen különböző kultúrával szemben egyenlőtlen amerikai–indián háborúkat, a megalázott, becsapott és végül rezervátumokba kényszerített őslakos törzsek kétségbeesett ellenállását eredményezte.

A fegyveres összecsapások a XVII. századi gyarmati települések idejétől számítva egészen a XX. század elejéig zajlottak. Az 1812-es brit–amerikai háború idején az indián törzsek többsége a britek oldalán szállt be a küzdelembe. Az ellenállásban jelentős szerepe volt a sóni Tecumseh indián konföderációjának, ám ez a háborús főnök 1813-ban bekövetkezett halálával széthullott. Az indiánok száma a XIX. századra félmillió alá csökkent, mivel az olyan behurcolt betegségek, mint az influenza, a pestis és a fekete himlő folyamatosan tizedelte őket. A bubópestis az atlanti partvidéken élő wampanoag törzs kilencven százalékát kipusztította.

1782. március 8. a Gnadenhutten-mészárlás időpontja: a függetlenségi háború idején állást nem foglalt kilencvenhat megkeresztelt antimilitarista indián, főként lenape és mohikán legyilkolása amerikai milicisták által David Williamson parancsnoksága alatt, a gnadenhutteni misszionárius faluban.

Andrew Jackson elnök 1830-ban aláírta az úgynevezett indiánkitelepítési határozatot. A törvény értelmében az öt civilizált törzs hatvanezer tagját, a cseroki, a csikaszó, a csaktó, a krík és a szeminol törzseket erőszakkal kitelepítették szülőföldjeikről a Mississippi nyugati oldalára. Az etnikai tisztogatással felérő folyamatot a Könnyek útjának is nevezik: az ezermérföldnyi, négy hónapos út során sok ezren meghaltak a kemény időjárás, a súlyos betegségek és az éhezés miatt. A katonák aljassága nem ismert határt: számos olyan kerülőútvonalat beiktattak, ahol a földbirtokosok csak díjfizetés ellenében engedték át a cserokikat, a fizetésképteleneket pedig ott helyben megölték vagy sorsukra hagyták. A folyókon átkeléskor az amerikaiak mindössze tizenkét centért vehették igénybe a kompokat, míg az indiánoktól ugyanezért egy dollárt kértek a telepesek.

1851-ben a kongresszus elfogadta az indiánok földjének eltulajdonítását és a rezervátumok létrehozását lehetővé tévő törvényt, mivel a földéhség nem ismert határokat. Az első, indiánoknak kijelölt övezet Oklahomában jött létre.

1864. november 29-én történt a Sand Creek-mészárlás, a csejen és az arapahó törzsek megtámadása. Az Egyesült Államok 675 fős hadereje az indiángyűlölő, szadista hajlamú John Chivington ezredes önkénteseivel megtámadott és elpusztított egy csejen és arapahó falut Colorado délkeleti részén. Több száz indiánt megöltek és borzalmasan megcsonkítottak, akiknek körülbelül kétharmada nő és gyermek volt. Az ujjakat és a füleket levágták a testekről az ékszereik miatt. Sok nőt a haláluk előtt megerőszakoltak. A holtan fekvő Fehér Antilopot megskalpolták, levágták az orrát, a fülét, és a nemi szervéből dohányzacskót készítettek. A csejen törzs negyvennégy tagú nagytanácsából nyolcan meghaltak, köztük Fehér Antilop, Egyszem, Sárga Farkas, Nagy Ember, Medveember, Háborús Páncél, Foltos Varjú és Medveköntös. Az 1849-es kolerajárvány csak súlyosbította a helyzetet.

1868. november 27-én történt George Armstrong Custer alezredes „bemutatkozása”. A lovassága megtámadta a csejen Fekete Üst táborát. Custer azért támadott, mert felderítői rátaláltak egy indián csapat nyomára, amely állítólag fehér telepesekre csapott le. Fekete Üst és emberei azonban békében éltek. Custer katonái becslések szerint 175 indiánt gyilkoltak meg, 53 nőt és gyermeket elfogtak.

1870. január 23-án a Marias folyó melletti, más néven Baker-mészárlás során az Egyesült Államok hadserege megtámadta a feketeláb indiánokat Eugene Mortimer Baker őrnagy vezetésével. A nyolcvansátras tábor vezetője Medvefej főnök volt. A támadók körülbelül háromszáz indiánt öltek halomra, többségük nő, csecsemő, gyerek és idősebb férfi volt. Medvefej főnök a katonák felé rohant, kétségbeesetten lobogtatva a fehérekkel kötött, a barátságát bizonyító békeszerződést, majd több lövés kapott, és holtan esett össze.

1871. április 30-án az úgynevezett Camp Grant-mészárlás a pinal és az aravaipa apacsok elleni támadás volt, akik egyébként már megadták magukat az Egyesült Államok hadseregének az arizonai Camp Grantben, a San Pedro folyó mentén, és mezőgazdasági munkások lettek. Ez sem számított. Összesen 144 aravaipát és pinalt öltek és csonkítottak meg, majdnem mindegyiküket megskalpolták. Nyolc kivételével a holttestek mindegyike nő és gyerek volt.

A végső összecsapás, amely a Little Bighorn-i csatában teljesedett ki 1876. június 25-én és 26-án, a George Armstrong Custer alezredes vezette amerikai 7. lovasezred, illetve az Ülő Bika és Őrült Ló irányítása alatt álló sziú törzsszövetség között zajlott. Custert eredetileg azzal bízták meg, hogy a lakota és a csejen törzseket visszaterelje a rezervátumokba, amelyeket azok elhagytak.

Az indiánok ősapáik örökségéért, a szabadságukért, a szent hegyeikért, a mindent összefogó univerzális szent erő, a Wakan Tanka vallásos tisztelete miatt ragadtak fegyvert. A vasparipa, azaz a kontinentális vasút újabb hatalmas területeket kanyarított ki az indiánok földjeiből, és végleg elriasztotta a bölénycsordákat. Ezt tetézte, amikor a fehér telepesek aranyat találtak a Fekete-hegyekben, a sziúk szent hegyeiben. A washingtoni Nagy Fehér Atya ekkor vételi ajánlatot tett, ami a sziúk őszinte döbbenetét váltotta ki. Ülő Bika vezetésével fellázadtak.

Custer éppen úgy cselekedett, ahogyan előtte tiszttársai: rá akart támadni a védtelen sziú táborra, és ott minden indiánt megölni, aggastyánokat, asszonyokat, csecsemőket és gyerekeket. Nyomkeresői, a kék kabátba bújtatott varjú indiánok jelezték, hogy a katonai helyzet kockázatos, de Custert addigra elvakította a hiúsága. Rátámadt a túlerőben lévő lakota–hunkpapa–csejen–arapahó koalícióra, amely megsemmisítő vereséget mért az amerikai polgárháború hősére, a washitai vérengzőre. Maga Custer is elesett, az általa vezetett kétszáztíz fős zászlóalj megsemmisült. Ám az indián törzsszövetség nem sokáig örülhetett a nagy győzelemnek. Az utolsó, ötvenfős harcoló indiáncsapat az apacs Geronimo vezetésével 1886. szeptember 4-én adta meg magát az arizonai Fort Bowie erődjében.

1890. december 29-én Wounded Knee-nél következett be a tragikus vég. Közel háromszáz lakotát gyilkolt le az amerikai hadsereg. Az indiántábort Hotchkiss-ágyúkkal porig rombolták: a felrobbanó gránátok szétszaggatták a sátrakat, férfiak, asszonyok és gyerekek holtan és sebesülten buktak a földre. A holttesteket tömegsírba dobták. Harmincegy katona kapott Becsületrendet, ebből tizenkilencet kifejezetten a Wounded Knee-nél végzett „szolgálataikért” adományoztak.

A törzsközösségi életet élő rezervátumi indiánok csak 1924-ben kaptak állampolgárságot, és csak 1934-ben lettek jogosultak az ügyeik intézésére.