Pokol és mennyország között

Don Gio-vaaaann-nii! – énekli vészjósló, sztentori hangon a Kővendég (a Kormányzó), amikor váratlanul belép vendéglátója szobájába az azonos című opera II. felvonásában. Nincs kőszoborszerű, nehézkes jelmezben, szürke, feszes mellényes öltönyben feszít, ami páncélként simul testére. Lépése lassú, kimértségében félelmetes, amint közeledik gyilkosához, aki kihívta a sorsot. Üt a bosszú órája.
Kovalik Balázs hármas Mozart-opera-rendezésére ez a puritán, sallangmentes, ám annál direktebb, emberi kapcsolatokat expresszíven kifejező megközelítésmód jellemző. Nincs sírkő, nincs temető, nincs baljós homály – csak a helyzetet megjelenítő énekes-színész és zene van. E két pillérre építi emberi drámákra összpontosító színrevitelét.
A hagyományos operajátszáshoz szokott nézőnek fokozottabb képzelőerővel kell kiegészítenie a lecsupaszított színpadi cselekményt, az egyszerű, ám jellemfestő ruhákba bújtatott szereplők játékát (jelmeztervező: Benedek Mari). Ám nyitott szemmel-füllel jobban elmélyülhet a történtekben, mintha agyoncicomázott, ágáló hősök természetellenes játékát nézné.
A Millenáris Teátrum kétfelé osztott, meredeken emelkedő nézőtere fogja közre a színpad széles sávját, ahol néhány széken kívül pusztán egy jókora faláda és egy fából készült, nyersszínű kapu látható. A MÁV Szimfonikus Zenekar a színpad mellé emelt pódiumon helyezkedik el, az énekesek pedig a nézőtér első sorából emelkednek föl, és lépnek elő. A ládából időnként előkerül egy-egy kellék, vívótőr, lepedő, levél, ruhadarab, ha nagy ritkán valamit jelezni akarnak. Üres a tér, fokról fokra mégis kibomlik a Mozart-opera világa. Semmi sem vonja el a figyelmet a zene kínálta „lelki történések” páratlan gazdagságáról.
A rendező a primer emberi érzésekre épít: a fájdalom, a szerelmi vonzalom, a bánat, az öröm az alap, amit a zene és a történet sugall, s ezen túlmenően veszi rá énekeseit a bonyolultabb, árnyaltabb érzelmek természetes módon való kifejezésére (féltékenység, kudarcérzet, diadalmaskodás stb.). Ennélfogva nincs megjátszás, mesterkéltség, ami már-már örök kísérője a konvencionális operajátszásnak. Az énekes belülről érzi a mozarti figura megannyi hangulatváltozását, és őszintén közvetíti. Így válik szerepformálása hitelessé. Az is igaz, amikor nem elég intenzív a színészi jelenlét, „leül” az előadás, ami puszta jövés-menésnek hat. Zenei elemzésre e terjedelemben nem futja, inkább a színházi megjelenítés eredetiségére összpontosítunk.
A Figaro házasságában, mintha egy csapat nagy gyerek játszaná el a felnőttet, őszintén belegabalyodva szerepébe. Mindennemű görcsösség, merevség nélkül, a játéköröm tisztaságával. Mintha megannyi kis Mozartot látnánk megelevenedni.
A pontos megértés kedvéért, magyarul énekelnek; esetenként fölfrissítették, az eredeti szöveghez közelítették a fordítást. Kovalik az érthetőségre igen nagy gondot fordított. Az sem titok, hogy nem sztárokkal dolgozott, nem a páratlan hangi teljesítmény volt a cél, hanem a mozarti operák világának varázslatába akarta a fiatal nézőt beleszédíteni. Csupa ígéretes, vagy máris elsőrangú ifjú művésszel találkoztunk a színen, előfordult ugyan, hogy a felső hangfekvésben már nem ívelt eléggé az énekszólam, vagy nem volt meg az intenzitása. A Figaro házasságának női főszereplői, Geszthy Veronika Suzanna, Fodor Gabriella a Grófné képmásában nemcsak hangi adottságukkal keltenek meglepetést, hanem (kivált a szubrett) színészi játékuk elevenségével is. Cseh Antal Figarója ugyan kissé „mackós” külsejű, a fondorlatos eszű borbélylegényt intenzíven eleveníti meg. A többi férfi játék dolgában teszi a dolgát, de (lehet, messze ültem a játéktértől), hangjuk nemegyszer belevész a zenekari kíséretbe. Oberfrank Péter nagy beleélő képességgel teremti meg az énekesek és zenekar közti harmóniát, teszi egyértelművé a művészek szerepformálását, segíti az intonálást, némelykor ugyan előfordul, hogy megszakad a fonal az énekes és a zenekar között, egyik vagy másik előrefut. A fináléban a párok csók gyanánt a halandóság almáját harapják együtt: az egymásra (való vissza) találás után következik a kiűzetés a paradicsomból…
Magam a Cosi fan tuttét éreztem a legsikerültebbnek: a mű már a mélyebb, bonyolultabb, szövevényesebb emberi kapcsolatokra villant. Kovalik csapata a maga puritánságában, ám a rokokó zene pazarságában mutatja föl a mozarti univerzumot. A hűtlenné vált menyasszonyok és az álruhába bújtatott vőlegények „harca” a lelkek csatamezején zajlik, miközben szépségesen ívelnek a szereplők fájdalmának hangot adó, tiszta áriák is. Wierdl Eszter (Fiordigili), Mester Viktória (Dorabella) megrázó élményt nyújt, amiként Megyesi Zoltán (Ferrando) és Fátrai János (Guglielmo) is kiváló énekesi adottságokról tesz bizonyságot. A játékból szorongó-csalódott szerelmesek történetét bonyolító Don Alfonso (Bátki Fazekas Zoltán) és a szobalány-szubrett Despina (Farkasréti Mária) szerepükhöz híven gabalyítják a cselekményt.
A Don Giovanni címszereplője, Bretz Gábor teljes vértezetben lép elő, vörös jelmezében a szenvedély szószólójaként éli világát; színészi kifejezőereje, hangi adottságai, őszintesége, impozáns megjelenése predesztinálja a csillapíthatatlan hódító szerepére. Áldozatai, Donna Elvira (Érsek Dóra), Donna Anna (Fodor Beatrix), Zerlina (Hajnóczy Júlia) szépen ívelő áriákkal ajándékozzák meg a közönséget. Leporello (Hámori Szabolcs) a hűséges szolga képében humorral szövi át szerepét. Az előadást a rózsaszíntől a bordóig a vörös, azaz a vér és a szenvedély színe uralja. Megannyi szellemes ötlet váltja egymást a színen. A finálé metaforája Mozart halhatatlanságát idézi meg: az öszszeesett Don Giovanni holttestét a ládába helyezik, alaposan beszögelik, s amint a szereplők távoznának a színről, a koporsóból fölhangzik a főhős elpusztíthatatlan szabadsághimnuszának, a szólam lírai főtémájának néhány taktusa. Örökké él a don-giovannizmus, a tágan értelmezett szabadságeszmény – halhatatlan a szerző, Mozart.
(Mozart: Figaro házassága, Cosi fan tutte, Don Giovanni. Rendező: Kovalik Balázs. Millenáris Teátrum)