Végjáték

Van egy ember, aki nagyon, de nagyon fél a politikai főhatalom elvesztésétől. Akit csöppet sem nyugtat meg, hogy fondorlatosan privatizált pártja a közvélemény-kutatók szerint szép reményekkel várhatja a választásokat, ő maga pedig simán előzi gyűlölt riválisát a Levendel-skálán. Jól tudja, hogy a következő másfél hétben már nem kezd dübörögni a gazdaság, nem csökken a munkanélküliség, nem építik meg az árvíz ellen védelmet nyújtó gátakat. Négy év tehetségtelen kormányzás után egy megalomán blöffprogram sem ellensúlyozhatja a csúszkáló forintárfolyam vagy az összeomló államháztartás recsegése keltette aggodalmat. Így hát saját félelmét igyekszik a teljes politikai közösségre („köztársaság”) kivetíteni. S ha az amúgy ezer okból frusztrált közösség nyugalmát nem fenyegeti külső veszély, álmodik egyet.
Kedden, amikor a Népszabadságban megszellőztetett, a Magyarországot ért példátlan terrorfenyegetésről szóló információt hivatalosan is megerősítették, még nem lehetett teljes bizonyossággal kizárni azt az abszurd lehetőséget, hogy az időközi miniszterelnök ezúttal minden hátsó szándék nélkül a teljes igazságot közölte a nyilvánossággal. Egy nap alatt azonban több furcsaságra is fény derült, ami megkérdőjelezi a drámai bejelentés komolyságát. Ha a hatóságok ismerik a gaztettre készülőket, akik közül az egyik állítólag most is hazánkban tartózkodik, érthetetlen, miért nem közlik a nevüket (és ismert álneveiket), fotójukat, személyleírásukat, miért nem indul hajtóvadászat kézre kerítésükre. Aztán: Gyurcsány Ferenc a nemzetbiztonsági kabinetet megkerülve magához vont döntési jogköröket, mintha saját minisztereiben sem bízna. Tegnap pedig már azt közölte, hogy nem az MSZP és a Fidesz hét végi megarendezvényeire, hanem általában a választási kampányra utal a fenyegetésről szóló információ. Egy ilyen horderejű ügyben ekkora pontatlanságra egyszerűen nincs mentség. Ne feledjük, országszerte naponta több tucat kampányrendezvényt tartanak a pártok. És végül: az államfő nyilatkozatából a fenyegetés komolyságát illető kételyt lehet kiolvasni. (Valóban, mintha a Demszky Gábor-féle tornádó egynapos szenzációja kísértene a magyar belpolitikában.)
Hideg logikával nem is lehet más következtetésre jutni. Felfogni nem tudom, külföldi bűnözői csoportoknak milyen érdekük fűződne a magyarországi politikai helyzet destabilizálásához. De az sem életszerű, hogy valamely itthoni politikai erő ilyen kockázatos akcióra vállalkozna. Ahogy az MSZP alantas énjeként funkcionáló sajtótermékek sugalmazásával ellentétben az 1998-as robbantások szálai sem az akkori ellenzékhez, hanem alapos gyanú szerint a sikeres magyar integrációban ellenérdekelt meciari titkosszolgálathoz vezettek. Így marad a kérdés: kinek az érdeke, hogy a kampány finisében ez a téma uralja a napirendet? Tény, hogy a baloldal korteshadjáratának vezérmotívuma a köztársaság nyugalmát védelmező koalíció és a ribilliót gerjesztő ellenzék szembeállítása. Csakhogy néhány repülő narancs Mohácson vagy füttyögő radikális a Múzeumkert előtt még nem hozza el a félelem országát. Egy terrorfenyegetés bejelentése ezzel szemben jó alkalmat teremt a teátrális kormányfői fellépésre („Megvédjük az országot!”). Mellékes haszonként a bűncselekménygyanús vagyongyarapodásról is eltereli a figyelmet.
Csak remélni tudom, hogy a félelemkampány mérnökei nem a csehovi dramaturgiát követik, s a puskát nem sütik el a darab végén. A lángoló Reichstag annak idején sokat hozott Hitler konyhájára, de azért ez mégsem a náci Németország. Valószínűbb, hogy a titkosszolgálati aggyal gondolkodó stratégák az állítólagos fenyegetést közvetlenül a választás előtt valahogy összekötik a Fideszszel. Mire az igazság kiderül, rég kihirdették a végeredményt.
Ez már a végjáték. Erős gyomor kell hozzá.