Itália is válaszúthoz érkezett

A holnapi olasz parlamenti választásoknak nemcsak az a tétjük, hogy ki szerzi meg az alsóház 630 képviselői és 315 szenátori mandátumának többségét, hanem az is, hogy mi lesz Silvio Berlusconi sorsa. Az egymással versengő több mint tizenöt párt két nagy blokkjára szavazók egyúttal a vadonatúj, tisztán pártlistaarányos választási törvényt is vizsgáztatják.
A kormányzó Szabadságok Háza koalíció öt éve tartó országlása a kormányfő igazi egyszemélyes show-műsora volt: a koalíciós torzsalkodások kiegyensúlyozása és a szinte folyamatos kormányválságok elhárítása igazi kötéltáncmutatványt igényelt a politikába viszonylag későn érkező „Lovagtól”, olyan feladatot, amilyet eddig egyetlen elődje sem volt képes maradéktalanul megoldani.
Ha most vasárnap útilaput kötnek a talpára az olasz választók, még akkor is egyedülálló periódust tudhat maga mögött az évtizedek óta szinte állandóan előre hozott választásokkal és bizalmi szavazásokkal küzdő politikai arénában: a köztársaság történetében elsőként sikerült ugyanis egyhuzamban végigverekednie egy egész parlamenti ciklust.
*
Silvio Berlusconinak most alaposan fel van adva a lecke. Egy olyan gazdasági környezetben kell választást nyernie Romano Prodi professzor Unione nevű balközép koalíciójának ellenében, ahol „a munkanélküliség, a versenyképesség csökkenése, a jóléti állam terhei, és a feljövő távol-keleti országok versenye jelentik a régi uniós tagállamok legégetőbb gondjait” – ahogy Joaquin Almunia, az EU gazdasági biztosa fogalmazott nemrég.
A fenti problémák mindegyike hatványozottan is igaz az olasz gazdaságra, és az egymással rivalizáló tömörülések egyike sem kínál igazi megoldást, sőt, egyelőre mindkét választási program az állam tovább növekvő szerepvállalását tartalmazza, holott ennek pontosan az ellenkezőjére lenne szükség.
A „Lovag” igazi ellenfele tehát egy olyan kedvezőtlen konstelláció, amely ellen jóval bonyolultabb megtalálni a csodaszert. A főleg a déli tartományokat sújtó munkanélküliséget már jó ideje nem képes felszívni az akadozó északi gazdasági fejlődés, amelyet pedig a távol-keleti importdömping fenyeget. A jóléti állam kiadásainak lefaragásáról eddig egyik koalíció sem ejtett egy árva szót sem, sőt további nyugdíjemelések ígéretei hangzottak el.
A versenyképesség visszaesésének ellenszerét Berlusconiék kezdettől fogva az adók csökkentésében látták, erre viszont a GDP arányos 108 százalékos mértékű, európai rekordadóssággal küzdő olasz büdzsé egyre nehezebben találja meg a forrásokat.
A kampányfinis igazi témája az adók kérdése lett: a két hete még négy százalékponttal vezető Unione programjában ugyanis több adóemelésre vonatkozó bekezdést is észrevettek a kormányzó pártok, és a balközép politikusok egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal szolgáltak az államkötvények kamatait, a nagy értékű ingatlanokat és az örökösödést érintő adóváltoztatási terveikről.
Amennyiben az előrejelzésekkel szemben mégis jól szerepelne a Szabadságok Háza koalíció, abban oroszlánrésze lenne Giulio Tremonti gazdasági miniszternek, aki briliánsan kihasználta a pillanatnyi baloldali zavarodottságot adóügyben.