Magyar gyümölcs

Nagycsütörtökön e rovatban ne beszéljünk politikáról. Beszéljünk valami fontosabbról, ami a politika alatt vagy fölött van – s ideális esetben a politikának is ezt a valamit kellene szolgálnia. Nevezhetjük ezt tárgyilagosan a közösség hatékony érdekérvényesítésének, szellemi honvédelemnek; fennköltebben meg a haza üdvének. Ennek a valaminek még a legelszántabb tagadói is a bűvkörében élnek: láthatjuk, a végletes individualizmus is csak szoros érdekszövetségbe szerveződve képes kiépíteni és megvédeni elitista állásait.
A vita nem is a közösség létéről vagy nemlétéről, hanem annak kívánatos méreteiről, kompetenciájáról és kultúrájáról folyik. A lopakodó globalizmus (amiről Lenin még nem tudhatta, hogy az imperializmus legfelsőbb foka) paradox módon abban érdekelt, hogy határokon átívelő hatalmát a társadalmak atomizálásával teljesítse ki. Finoman szólva nincs ellenére a csonka, sőt az egyszemélyes család, amely kevésbé van felvértezve tradíciókkal és kipróbált túlélési taktikákkal, ezért elenyésző ellenállást tud kifejteni a már-már természeti törvénynek beállított, ám sok tekintetben önfelszámoló monolit világszellemmel szemben. Az angolszász nyelvi és civilizációs gyarmatosítás előrehaladott fázisában más nagy nemzeti kultúrák is másodrendűekké váltak a szellemi világpiacon, miközben az Amerika és Anglia farvizén hajózó anglofón nemzetek (például az ausztrálok és az írek) aránytalanul felértékelődtek. A globális tőkének a nagyhatalmak (még a kevésbé ütőképes, enervált Európai Unió is) egyelőre túl nagy falatnak látszanak; a középhatalmak is tudnak kellemetlenkedni (ezt az anomáliát az arab világban fegyverrel igyekeznek kordában tartani); épp ezért a fő csapás: a nemzet, az állam. Védekezésképpen, a megtartó nemzeti kultúra, nyelv és identitás átmentése érdekében még azok a módosabb országok is a korábban már túlhaladottnak ítélt nemzetállamiság felé mozdultak el, amelyekre eddig nem ez volt a jellemző. Magyarország a kevés kivétel közé tartozik: olyan Európához, olyan Nyugathoz igazodna, ami jószerivel már nem is létezik.
Puszta marketingeszközökkel is belátható: egy egynemű világban érdektelen, ami egyezik; s felértékelődik, ami különböző. Magyarország unalmas lesz a világ számára, ha elveszíti megkülönböztető jegyeit, színeit, nyelvét, irodalmát, konyháját, történelmi tudatát, kultúráját. Eminens lehet; érdekes nem. A túlélésre csakis a kulturális értelemben vett nemzetállamiság nyújt esélyt. Sokáig nem értettem a Szekfű Gyula-i kérdést: mi a magyar? Hogyhogy mi? Hogy kérdezhetnek ilyet olyanok, akik a magyarság részét alkotják? Holott ez volt a XX. század legfontosabb – nem kielégítően megválaszolt – kérdése, a globalizmus előszelétől megérintve: hogyan tudjuk magunkat megkülönböztetni a világ többi részétől, hogy túlélhessük gyilkos ölelését? Temérdek felszínes és meddő országimázsvita zajlott a közelmúltban – de gondolkozik-e manapság valaki komolyan arról: mi a magyar?
Azért igen. Bethlenfalvy Gábor nemrégiben vitára ingerlő esszékötetet írt a témáról Magyar gyümölcs címmel. Azt sugallja, hogy a magyar táj, a magyar kert, a magyar gyümölcs, a magyar ember valóságos világszám – elkülönböződése szembeszökő, így Magyarországot nem kell okos embereknek íróasztalnál „kitalálni”: inkább csak ki kéne bontanunk kínálkozó specialitásainkat, értékeinket. Délibábos nyelvészeink szerint Ádám és Éva magyarul beszéltek az Édenkertben. Ez megmosolyogtató ugyan, de Bethlenfalvy nagy műveltséganyagot görgető könyve óta nem szabadulok a gondolattól: lehet, hogy a tudás fáján is magyar gyümölcs termett?