(mi van ma…)

Én nem tudom, érdemes-e beavatnunk az olvasót abba a titokba, ami nekem most bizonyos gondot okoz. Ez a titok kapcsolatos Tárnoki nénivel és azzal az aurával, amely őt körülveszi. Az nyílt és nyilvánvaló, hogy az öreg hölgy, aki mint egyszeri és megismételhetetlen személyiség sohasem létezett, már születésnapja, 1917. november 7. is allegorikus. Éppen ez az, ami miatt kutyaszorítóba kerültem. Szereplőim, akiket eszem ágában sem volt a valósághoz, a mindennapokhoz, a hírvilághoz kötni, most tőlem függetlenül egy olyan időbeli választóvonalhoz, illetve eseményhez értek, amely alapvetően kihat a helyzetükre, befolyásolja kedélyüket, és előre nem látható szituációba tereli őket. A titok pediglen abból áll, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, március 7. van, egy hónap választ el bennünket a választásoktól, amire a nyolcvankilenc éves Tárnoki néni és dédunokája, a háromesztendős Esztike oly nagy elánnal készül, s nekem bizony fogalmam sincs a jelen pillanatban, hogy milyen eredményt hoz ez a nap, amely meghatározónak tűnik életükben, miként a miénkben is.
Azt kell mondanom tehát, hogy miközben ezeket a humorosnak szánt tárcákat írtam, nyakon csípett a valóság. Április 9-ig szabadon engedhettem a képzeletemet, bár Tárnoki néniék abszurd voltukban is logikusan jártak el vonzalmaik szerint; mostantól azonban semmi helytállót és helyénvalót nem mondhatnék róluk, mivel nem tudom, hogy örülnek-e vagy szomorkodnak, Vörös Székfű kampánystratégiája beérett-e, vagy visszájára fordult, Tárnoki néni vágyai vannak teljesülőben vagy Esztikéi. Ez valójában tragikus, hiszen maga az élet folyamatos, a demokrácia pedig elvileg azt jelenti, hogy egy választással az átlagember életében nem következik be döntő változás, így sem eufóriára, sem félelemre nincs oka.
Valószínűleg vannak közöttünk, választópolgár-társaink között jó néhányan, akiket ez a kérdés ténylegesen nem is érdekel. Nekik eszük ágában sincs szavazni, mert azt hiszik, hogy nem tudják befolyásolni döntésükkel a végeredményt, vagy egyszerűen döntésképtelenek.
De az én hőseim nem ilyenek. Ők sírnak vagy nevetnek. Mélységes kétségbeesésbe zuhannak vagy örvendeznek. Győznek vagy vereséget szenvednek. Ez valójában elképesztő. Nem csak számomra, nem csak a fantázia számára. Elképesztő, hogy van egy ország, amelynek egyik fele ilyen, a másik fele meg olyan. Az egyik fél megszenvedi a másik örömét. A saját értékítéletem azt mondatja velem, hogy a szocialista bánat nem lehet olyan mély, mint az ország, a nemzet másik feléé. Hiszen a baloldali értékrend több emberöltőn át uralkodott felettünk, így a jobboldal félelme közeli és kézzel fogható.
Persze a csapdát semmiféle elméleti fejtegetéssel nem tudom elkerülni. Mikor ezek a sorok megjelennek, Tárnoki néni és Esztike félig-meddig már átlépte a Rubikont. A választások első fordulójában valószínűleg kirajzolódik egy tendencia, amely egyiküknek öröm, a másikuknak bánat. (Ide egy aktuális és utólagos mondat kívánkozik április 10-én: SEMMI NEM DŐLT EL!)
Egy megjegyzésem mindenképpen van: az idő nem Tárnoki néninek, hanem Esztikének dolgozik. Mondom ezt annak tudatában, hogy életkorom szerint sokkal közelebb állok az öreg hölgyhöz, mint dédunokájához.
Hogy mi az, amit szeretnék magam is megérni végre, én nem tudom…