Turistának lenni Budapesten

Turistának lenni Budapesten régi játékunk volt. A szabály annyi, hogy nem mehetsz el semmi mellett csak úgy, mert megszoktad, és nem siethetsz határozott céllal sehová. Lassan kell sétálni, és megnézni a homlokzatokat, az erkélyeket, a villamos sárgájának árnyalatát minél pontosabb szavakkal körülírni, meg kell nézni az étlapokat és az arcokat, korzózni kell a Váci utcán és környékén, lassan kávézni, aztán buszra szállni, amelyik majd valahová visz; meglepetés. A turista nem itt lakik, ezért többet lát – na, nem a bédekkeres, az csak odébb tévedt tömeg, hanem a vándor típusú. Aztán sokáig nem játszottunk. A célra való örökös összpontosítás elhomályosította a periferikus látást. 2006. április 3-án viszont valahogy úgy alakult, hogy az áradó Duna megtekintése a Vigadó téren a harmadik típusú (katasztrófa)turisták között új játékra ösztönzött. A Duna-korzón kezdtük, mint azok, akiket kidobál az emeletes busz gyomra a Mátyás-pince előtt egy fényes tavaszi délelőtt.
Elindultunk, mint aki azért jött messze földről, hogy lássa a pesti belvárost. Korzóztunk. A Duna kifejezetten alattomosnak és csúnyának tűnt, de erről nem Pest tehet (hanem az üvegházhatás és George Bush, aki nem írja alá a kiotói jegyzőkönyvet, de ezt hagyjuk), úgyhogy inkább a másik oldali panoráma szemlélésébe kezdtünk.
Először a városba és a kétparti egységes panorámába belehányt két megaszálloda terasza tűnt fel. Maguk az épületek egyszerűen csak rondák, de azt, hogy kétezerhatban gazdaságos áruházas, pár ezer forintos, fehér műanyag székekkel sikerült berendezni a, ki tudja, hány csillagos hodályok kávézórészlegét Budapest egyik legfrekventáltabb sétaútvonalán, már turistaszemmel is kénytelenek voltunk észrevenni. Nagyon ciki – mondta valaki, menjünk tovább, itt nem kávéznánk.
Továbbmentünk. A következő helyszínen az esernyős csop.vez.-től elkóválygott amerikai turista szemlélte a farost lemezből, műanyag tapétából és letraszettből költött táblát egy vendéglő előtt. Csevapcsicsát akart enni mindenáron, hiába mondtuk neki, egy állomással arréb, Zágrábban vagy Rovinjban próbálkozzon, okosan nézett, kérdezte, az merre van; a pihenő pincérek pedig nem ajánlottak neki helyette semmit, menjen inkább Zágrábba, gondolhatták, és ami azt illeti, valószínűleg megy is majd, ott legalább előre köszönnek neki az anyanyelvén, és ha esetleg tsikos-gulast óhajt, tutira rábeszélik egy csevapra vagy pjeskavicára, csak úgy, a gasztronómiai rend kedvéért. Nézzük még egy kicsit az egykedvű, karba font kézzel támaszkodó személyzetet, amely szemmel láthatóan a pokolba kívánja az éhes turistát, és úgy érezzük, itt nem vagyunk kívánatosak.
Inkább odébb megyünk, a Váci utca felé, a Vörösmarty téren át. A ronda, nagy ház romjai körüldeszkázva (mindegy, legalább nincs ott, ez is jó), mellette bódékat ácsolnak, találgatunk, mivégre, a könyvfesztivál elköltözött, és még amúgy is messze van, a borfesztivál ősszel szokott lenni, a Budapest Fringe-nek épp vége, a titoknak nincsen nyitja, a fényképezőgépes európaiak és japánok viszont határozottan sután bukdácsolnak a deszkák és anyagszállító autók között a porban és a zajban az elegáns főutca felé, arcukról nem hervad a kíváncsi mosoly, hogy konkrétan mi a fene ez. Ideges munkások között szlalomozunk, és úgy érezzük, zavarjuk a beruházás menetét, ezért deszkakerülgetve, kígyómozgással továbbhaladunk. Azt játsszuk, hogy éhesek vagyunk, ezért rá se hederítünk az eléggé jól karbantartott és illatos Gerbeaud-ra. Az egyik mellékutca kereszteződésében végre hatalmas felirat: Sushi Bar. Ez igen, ez már olyan európai dolog, igaz, hogy japán, de nem az a lényeg, hanem hogy divat. Közelebb merészkedünk, mert sushit legfeljebb az amerikai filmekben láttunk, gondoljuk, meg kellene tekinteni, mennyibe kerül ez az egészséges specialitás, de a kihelyezett, trendi étlapon (lábakon álló lemez, kezdetleges nyomdatechnika; ugyanaz lehet a beszállító) meglepetésünkre honfoglalás kori ételeket találunk, amelyeknek elnevezésekor nem kímélték az ősapákat. Van itt Árpád, Ond, Kond, Tas, Huba és egyéb okosságok, az ételek a háromnyelvű, szíves tájékoztatás szerint ugyanis 1300 éves receptek alapján készültek, amivel csak az a baj, hogy akkor vagy 706-ban volt a honfoglalás, és eleink botokra rótták a gasztronómiai tudásuk legjavát, vagy az egész egy szemérmetlen átverés a huszonnégy eurós átlagárral együtt.
Tovább. Váci utca, csak egy kicsit, Humanickal, Zarával és Clinique-kel. Az örökké rotálódó üzletek patinája valahogy nem meggyőző; igaz, hogy a Mariahilfer sem a kimondott kedvencünk, de a kávézó és a kedves bécsi öregúr könyvesboltja bizony tizenhat éve is ugyanott volt, mint ma, sőt valószínűleg régebben is ugyanott volt, de azt nem tudjuk, mert akkor még nem jártunk Bécsbe szlovén hűtőszekrényért nagyival, Trabanttal. Hamarosan átmenekülünk a Petőfi Sándor utcába, a patinának ott sincs mélyebb nyoma, de legalább nincs olyan érzésünk, hogy örökké arrébb mozdított díszletek között vagyunk kénytelenek színészkedni és sznoboskodni.
A Petőfi Sándor utcában nézzük a homlokzatokat, feketék, nézzük a kirakatokat, fémkeretükön röhög a tél mocska, a pucolás csak odáig tart. Úristen, milyen koszos ez a város! Egyre határozottabb az asztmás roham ígérete is, mert levegő sincs, csak benzinbűz és dugó, egy beállt, ideges, tikkelő, anyázó kocsikígyó. Átmennénk, de a zebrákat fölösleges felfesteni, a piros lámpa érett sárgának számít, ahol meg nincs lámpa, ott jobb repülni vagy kerülni, legfeljebb a mentő enged át, megértően, mert őt sem engedik.
Dekkolunk a zebra szélén, és akkor kiesünk a turistaszerepből. Anyázunk, mint a bennszülöttek.
Elindulunk. A József Attila utcán át, a kocsikígyó mellett, az árkádok alatt. Piszkos, vak kirakatüveg-szemek, vizeletszag, ragadós padló, betört fülkéjű telefonfülke telefon nélkül. A sorból kiragyog egy hazai porcelángyár mintaboltja és egy ingatlaniroda kirakata, épp ide költöztek. Merészek. Európában itt kávézósor lenne teraszokkal, boltok, megengedem, még Budapest-giccset is árulhatnának, mint odébb, a Dorottya utcában, ahol kulcstartóra való műanyag Parlamentecske és Mátyás-templomocska, magyarosch baba és lánchidas póló képviseli a „pesti emlék” kínálatot. (Nem ám Bartók-tallér vagy mondjuk Koszta József képeivel díszített poháralátét, bár úgy őszintén az se lenne sokkal jobb, csak hát mégis egy más kategória.) Végignézünk a rohadáson, és akkor eszünkbe jut a padovai árkádsor, a Szent Antal-bóvliból élő árusok hangzavara, meg a semmilyen nyelven nem gagyogó cukrászdatulajdonos, aki addig gesztikulál, mígnem a törzsvendége leszel, a giroszoslány, aki egy csokorba fogja az összes mosolyát, és úgy ejti le elénk sokeurós, rossz szendvics mellé, köretnek, hogy már ízlik is a semmi. Eszünkbe jutnak a művészi igényű kirakatok, aztán az emlékek mögül nézzük a pesti árkádsort, és sírhatnékunk támad.
El innen, a Deákon át, a Király utca felé. Gyalogolunk, az úttest csak néhol van beszakadva, nekünk jönnek a sietők. Aztán megállunk a fekete nejlonfóliával borított, félig lerombolt Király utca 40. előtt, és vége a sétának. Arrébb, a Kazinczy utcát felveri az építkezés zaja, a régi, pusztulni hagyott kis házak között új, betonszerkezetes szörnyeteg épül, biztos lesz majd portaszolgálat is. Turista vagyok mégiscsak, a Monarchia legkülönfélébb sarkaiból származó, magyar anyanyelvű, Budapesten élő turista, aki őslakosként szégyelli, hogy a belvárosból ezt tudta mutatni turista magának.
Mellékesen pont ezt látja a német, a spanyol és a francia vendég is.