Itália a választások után

Polgárháborús darabot játszó színházhoz hasonlítható az áprilisi választások után kialakult patthelyzet Olaszországban – fogalmaztak tegnap politikai elemzők és egyetemi tanárok a közszolgálati Rai csatorna reggeli műsorában. „A társadalom fele-fele arányban megosztott, a szemben álló táborok gyűlölik egymást”, a késhegyig menő viták a baloldali Unione szövetség mindössze 0,001 százalékos előnnyel történt felülkerekedése után hetekkel sem csillapodnak: az ellenzékbe szorult Silvio Berlusconi szövetsége már az adófizetés megtagadásával fenyegetőzik, miután az újonnan megválasztott összes közméltósági posztra a baloldal prominensei kerültek.
„Olaszország történelmében a mi kormányunk szerepelt a legjobban, még vissza fognak sírni engem” – ezekkel a szavakkal távozott az elnöki palotából Silvio Berlusconi leköszönő miniszterelnök, miután átadta lemondását Carlo Azeglio Ciampi államfőnek. A hajszálnyi különbséggel végződő választások után a szinte folyamatos kormánykríziseken megedződött olasz lapok azonban óvatosan hallgatnak a „Lovag” jövőjéről: hiába is keresnénk a pályafutását összegző írásokat vagy a Berlusconi-érát temető elemzéseket, valójában senki nem merne mérget venni a Prodi-szövetség tucatnyi pártot összefogó politikai formációjának hosszú életű kormányzására. Az Európai Bizottság volt elnöke párton kívüli miniszterelnökként ideológiailag igencsak messze álló politikai erők összefogásával alakíthat kormányt, kényszerszövetségesei között a távolság nagyobb mint Makótól Jeruzsálem. Nehéz elképzelni, amint egy-egy törvényjavaslat beterjesztésekor az USA-barát, kereszténydemokrata szellemiségű Margherita párt hasonlóképpen gondolkodna, mint az iraki háborút ellenző, a privatizáció minden formáját elutasító Kommunista Újraalapítás Pártja. A csekély mandátumfölény miatt minden egyes honatya szavazata számít minden egyes szavazás előtt, így nehézkes háttéralkudozások sora várható a pártelnökökkel: az évtizedek óta sajátosan egyedi utat járó radikális párttól kezdve a zöldeken át a Baloldali Demokraták nagy formátumú politikus egyéniségekig.
Az Unione ernyője alatt ugyanakkor önmagukkal is hadilábon álló pártok gyülekeztek, a kommunisták egyes frakcióinak vezetői néha szóba sem állnak egymással, a baloldali demokrata pártelnök, Massimo D’Alema még saját pártjának főtitkárával sincs köszönő viszonyban. Egykori miniszterek és miniszterelnökök ácsingóznak a bársonyszékekért, kérdés azonban, hogy lesz-e annyi tárca, mint amennyi önjelölt tárcavezető lobbizik Prodi előszobájában. „Rengeteg embernek kell pozíciót biztosítani, és a jövőben még ennél is több hasonló problémával kell szembenézni” – fogalmazott az International Herald Tribune hasábjain Mandy Kirby olasz szakértő.
A leendő kormányfő gondjait tetézi, hogy csak egy nagyon erős támogatottságú kabinet által megoldható gazdasági gondokkal kell szembenéznie, mely a későbbiekben tovább élezheti a feszültséget a koalíciós partnerek között. Az unió legmagasabb eladósodottsági rátájával küzdő Itália komoly reformokra szorul, elsősorban a távol-keleti importdömping miatt egyre nehezebb helyzetbe kerülő gazdaság versenyképességének felpörgetése érdekében. Ehhez azonban olyan fájdalmasan érzékeny területek változtatására lenne szükség, mint a hagyományosan erős olasz szakszervezetek által körömszakadtáig védett munkavállalói jogok és juttatások rendszere.
Szinte biztosra vehető, hogy a kommunisták jottányit sem fognak engedni és továbbra is ellenállnak a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele, a könnyebb elbocsáthatóság és a fizetések csökkentésének kérdésében. Ebből a szempontból a kormánytöbbség nem is létezik – summázza véleményét az ilsole24ore üzleti napilap a gazdasági reformok kapcsán. A patthelyzetre gyógyír a német mintára megszervezett mérsékelt párti nagykoalíció lehetett volna, melyet Silvio Berlusconi leköszönt miniszterelnök röviddel a választási eredmények kihirdetése után ajánlott fel a rivális tábor képviselőinek, akik azonban csípőből visszautasították a tervezetet.
Paradox módon Berlusconi és Prodi nehézségei voltaképpen egy tőről fakadnak: az olasz köztársaság történelmében fordulópontnak számító Tiszta kezek korrupciós botrány után kialakult új politikai felállásban az egykori nagypártok romjain alakult kis pártocskák mindkét oldalon széttöredezett politikai palettát eredményeztek, amit a két vezető óriási nehézségek árán tudott egy-egy koalícióba egyesíteni. Míg Prodi a 2005. novemberi baloldali előválasztáson sikerrel legalizálta vezetői szerepét és szövetségének egységét, addig Berlusconi Olaszországban legelőször tudott egy egész ciklust, öt évet végigkormányozni civakodó és zsaroló szövetségesei féken tartásával.
A sors fintora, hogy a végre két jól körülhatárolt csoportba tömörült pártkoalíciók most áprilisban gyakorlatilag nem bírtak egymással, az egymásnak feszülés eredményeként egy fele-fele megosztottság, patthelyzet alakult ki, vagyis a kormányozhatóság ugyan más okból, de ismét veszélybe került. Az exkommunista előretörés kapcsán Berlusconi az ország ötven százalékának érdekeit semmibe vevő lépésekről beszél, parlamenten belül és azon kívül is kegyetlen harcot hirdetett, és végső soron az adófizetés megtagadását is kilátásba helyezte, mivel szerinte „a baloldal egy hónap leforgása alatt minden fontos posztot kisajátított magának”, sőt az államfőjelölésnél még csak figyelemre sem méltatta az ellenzékbe szorult Szabadságok Háza kompromisszumos jelöltjeit. A „Lovag” és szövetségesei nem csupán az 1956-os magyar forradalom leverését is helyeslő Giorgio Napolitano közel fél évszázados kommunista múltját sérelmezi, hanem megválasztásának módját is. Az alkotmány kétharmados konszenzust tart ugyanis optimálisnak az államfő megszavazásakor, mintegy megegyezésre sarkallva a parlamenti pártokat, ezért – elemzők szerint – a jelenlegi kiélezett helyzetben elegáns gesztus lett volna az ellenzéknek is megfelelő, mindkét oldal támogatását élvező jelöltet előnyben részesíteni.
A meglehetősen képlékeny konstellációban, és a törvényhozásban lévő parányi mandátumkülönbség miatt egy biztos: az európai szinten legjobban megfizetett honatyáknak ezentúl hétfő reggel 7 órától péntek éjfélig jelen kell lenniük az üléseken, a képviselők még egy megfázást sem engedhetnek meg maguknak, sőt Berlusconi szavaival, „az idős szenátoroknak még inkontinenciabetéttel is be kell fáradniuk a szavazásokra”. Az Olaszországban szinte ismeretlen frakciófegyelemről kaphattunk bőven ízelítőt az utóbbi hetek szavazásainak alkalmával: a képviselőház elnökét, a kommunista Fausto Bertinottit csak negyedszerre sikerült megválasztani, csakúgy, mint a szenátus elnökét, Franco Marinit, miközben mindkét esetben a színfalak mögötti hosszadalmas egyezkedések és politikai adok-kapok folyt.
A köztársasági elnök megválasztásakor az első három forduló valóságos politikai cirkuszt eredményezett: az elvileg csak két jelölt helyett több mint húsz személyre adták voksukat az önjáró honatyák, még a jelenleg házi őrizetben lévő, hatéves szabadságvesztésre ítélt Cesare Previti exszenátor is kapott szavazatokat, akárcsak a Rai népszerű műsorvezetője, Bruno Vespa, aki feltételezhetően nem is tudott a személyében rejlő államfői ambíciókról. Prodi nehéz hónapok elé néz, mivel régi motorosként tisztában van azzal, hogy az olasz politikában bármelyik pillanatban változhat a széljárás. Ha akár egyetlen törvénymódosítás erejéig sem tud kompromisszumot kicsikarni szövetségeseiből, akkor könnyen előre hozott választásokkal lehet számolni. Berlusconi erős riválisként, csak a megfelelő alkalomra vár.