Szentandráson (Sopron megye) 1770-ben született Kis János evangélikus lelkipásztor, jó tollú, bár mára elfelejtett poéta, akit Kazinczy kora legnagyobb költőjeként tartott számon.
A vézna, ám tehetséges és ambiciózus gyerek tanárai és főúri mecénásai támogatásával tanulhatott. 1842-ben papírra vetette Emlékezéseit. A könyv lapjain beszámol a „csudatörténetekről”, amelyeket gyermekkorában a fonóban hallott – ezek hősei boszorkányok és kísértetek, tüzes emberek, lidércek, szárnyas sárkányok meg rajtuk lovagló garabonciások. Elmeséli soproni diákéveit: hogyan viselt hadat egymás ellen a katolikus meg a lutheránus diákság, hogyan „albizált” (vagyis hogyan gyűjtött adományokat) a környék falvaiban. Szól felvidéki zarándoklatáról, amelynek során leereszkedett a bányák sötét mélyébe, és megcsodálta a cipszer iparosok példás szorgalmát. Találkozott Baróti Szabó Dáviddal meg a „feszes és rátarti” Batsányival. Aztán két évig a göttingeni és a jénai egyetemen tanult, ahol a német diákság hajdan „verekedésben, éjjel-nappal dőzsölésben, piacokon tele torokkal éneklésben, egyetemi őrökkel harcolásban, filiszteusok (filiszterek, azaz kispolgárok) gyűlölésében, szolgaleányok pofozásában” lelte örömét. Rövid győri tanárkodását követően – amikor a rabláncon Kufsteinba hurcolt Kazinczyval meg egy veszett kutyák harapását orvosolni tudó javasemberrel is találkozott –, 1798-ban meghívták a Káli-medencébe. Itt a kővágóörsi gyülekezet lelkészeként töltött el négy esztendőt.
A falu „terjedelmes határa, mely a benne található több templomromok után ítélve a török pusztítás előtt több falukat foglalt magában, a hasznost és szépet nagy mértékben egyesíti. Földje legnagyobb részint köves, de mint hihetőleg vulkáni tűzokádás maradványa, nagyon termékeny. Tájékát a sok sík mezők, mosolygó szőlősdombok, kis erdők, sok formájú hegyek s azokon váromladékok hazánkban a legregényesebbek egyikévé teszik…” – mutatja be a Káli-medencét, amely azóta sem változott sokat. Kis gyakran barangolt a romantikus hangulatú környéken. Felkereste a csobánci meg a hegyesdi „várok omladványait”, a kékkúti savanyúvízforrást és a „hajdani templomok düledékit”, továbbá jótevője, Festetics György gróf méhesét meg gazdag könyvtárát. Kővágóörsi otthonában egyszer meglátogatta Berzsenyi Dániel, akiről (nyilván a poétariválist látva benne) ezt veti papírra: „Ámbár csaknem egy egész napot töltött velem, mégsem vetetett legkevesebbet is észre, hogy benne tudomány vagy éppen lángész lakik.”
A zimankós hónapokban táncmulatságokkal üti el az időt a lakosság. „A középrendűek a téli délesteket arra is fordították, hogy csutora borokkal seregesen a halászok eleibe mentek, boron halakat cseréltek…”
Ám az idilli emlékekhez keserű sorok is vegyülnek. A Balaton túlpartján, Somogyban fellázadtak a szűkölködők, s a papok meg a világi urak „a pusztító útálatosság elől részint parasztruhába öltözködve futottak el”. Szorongva hallja a hírt, s azon tűnődik, vajon „a rémítő lázadás” nem éri-e el a Káli-medencét. Közben – ez is közrejátszik „idegrendszere rendkívüli megrázattatásában” – két kislányát el kell temetnie. Aztán egy alkalommal séta közben mellette csap le a villám, „hozzám oly közel, hogy csaknem lerogytam. Egy baglya meggyulladt. Ebből az következett, hogy egy ideig minden belső részem remegett.”
Talán ezek a megrázkódtatások és fájó emlékek is közrejátszhattak abban, hogy hívei marasztalása ellenére elfogadta a kemenesaljai Nemesdömölk gyülekezetének meghívását, és 1802-ben búcsút mondott a kies Káli-medencének.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
