Fekete gőzős

Minden magyar, aki megjárta az azerbajdzsáni lágerek valamelyikét, megemlékezik arról, hogy az azeri emberek legalább annyira nyomorultak voltak, mint ők, és ennek dacára segítettek a hadifoglyokon. Felkerestük két tábor helyét, ahol a helybeli lakosok máig kegyelettel őrzik a magyar hadifogoly-temetőket. Az alábbiakban az utolsó még élő egykori azerbajdzsáni magyar hadifogollyal készült interjút olvashatják, amelyet a helyi azeri szemtanúk gondolatai egészítenek ki.
Cseh József építészmérnök családjában hagyománya van a hadifogságnak. Édesapja az első világháború alatt került Szibériába, ahonnan kétévi fogságot követően egy esztendeig gyalogolt, hogy szülőföldjére érjen, és karjaiba vegye hároméves kisfiát. Az édesapa élményeit a fiú is átélhette, amikor a szovjetek 1945 telén egy azerbajdzsáni munkatáborba szállították.
– Emlékszem, kiküldték építőbrigádunkat az üresen álló iskola rendbetételére, amelyet kórházzá kellett átépítenünk. Miközben felmértük a várható munkálatokat, a szomszéd családi házból átjött egy azeri aszszony szánalmas rongyokba öltöztetett kisfiával. Kiderült, hogy ruhát szeretne varratni neki a szabónkkal. Anyagot is hozott magával, amely eredetileg vékonyabb katonai sátorlap lehetett, de semmilyen jelzés nem volt rajta. Természetesen azonnal beleegyeztem, hogy segítek a tízévesforma kisfiúnak valami göncöt készíttetni. Örömmel tettem, mert nagyon hiányoztak az öcséim. Átvettem a textíliát, majd a fiúcskával elindultunk a táborba, ahol pechünkre belebotlottunk a rettegett Usakov hadnagyba. Őreinkről általában jót mondhatok, kivéve két embert, a politikai nevelőtisztünket, valamint a belügyis Usakov hadnagyot, akik minduntalan borsot törtek a hadifoglyok orra alá.
– Verték, kínozták magukat?
– Nem, az nem volt jellemző, de igyekeztek korlátozni azt a kis szabadságunkat, amelyet a tábor körülményei között élvezhettünk. Ezen a napon is ilyen helyzetbe kerültem. Miközben a gyerekkel mentünk a szabóhoz, hát az ördög nem odalökte Usakov hadnagyot, aki kérdőre vont, hogy merem a szovjet hadsereg tulajdonát polgári célra felhasználni. Hiába magyaráztam neki, hogy ez csupán egy szövet, amelyen semmilyen jelzés nincs. Elvette tőlem az anyagot, a gyereket pedig visszaküldte az anyjához. Pedig a fiúcska félárva volt, az apja hősi halált halt a fronton. Ráadásul megvonta az úgynevezett szabad kijárási engedélyemet, mert szerinte a civilekkel közösködtem. Szóval nem készülhetett ruha a fiúcskának, pedig a szabó egy vekni kenyérért vagy némi gyümölcsért szívesen megvarrta volna.
– Hogyan került fogságba? Melyik fronton fogták el?
– Budapesten estem fogságba. A felső építőipari főiskola hallgatója voltam, de ősszel nem indult meg az oktatás. Bátyám tanácsára élelemellátó alakulathoz vonultam be, és egy katonai raktárba kerültem árukiadónak. Több középületben volt raktárunk, én a Werbőczy-gimnáziumban teljesítettem szolgálatot. Február 13-án, amikor Budapest szovjet kézre került, korán reggel keltünk, mert sejtettük, hogy hosszú útra kell készülnünk. Én éppen katonakávét főztem egy nagy üstben, s egyszer csak beözönlöttek a kapun a szovjet katonák. Mivel elég nagy mennyiségben volt a raktárban barackpálinka, a kávét félig vízzel, félig pálinkával készítettem, hogy védjen a hideg ellen. Éppen osztottam a kávét a bajtársaknak, amikor azt vettem észre, hogy idegen egyenruhás katona nyújtja a csajkáját. Gyorsan letettem a merítőkanalat, és szaladtam a csomagomért. Eközben a szovjetek gyűjtötték az órákat, egyikük pedig egy karton Symphoniát tűzött fel szuronyára, neki az volt a hadizsákmánya.
– Hogyan vitték önöket Azerbajdzsánba?
– Mintegy ötszázunkat gyalog indítottak el. Vonattal nem mehettünk, hiszen a vasúti vonalak sérültek voltak. Végül Kisújszálláson vagoníroztak be bennünket. Egy-egy vagonba ötven főt fektettek két sorba úgy, hogy a fejünk a vagon falánál volt, a lábunk pedig öszszeért. Így feküdtünk a padlón és a fölöttünk lévő hosszú priccsen. Mindössze némi szalmát kaptunk, és a kabátunkkal takaróztunk, az élelmezésünk pedig naponta egy öt-hat kilós kenyérből állt, amelyet ötven részre kellett igazságosan elosztani. Ehhez kaptunk egy csajka korpa- vagy kásalevest, mikor mi jutott.
– Mennyi ideig éheztek és zötykölődtek a vagonban?
– Az óromániai Focsani-ban átrakodtak minket a széles nyomtávú vagonokba, itt tudtuk meg, hová is visznek. Hogy ki kerül hideg vidékre vagy meleg tájra, azt onnan tudtuk, kitől vették el a meleg holmit, és kinek adták oda. A táborunkig majdnem egy hónapig vonatoztunk, illetve gyalogoltunk. Amikor megérkeztünk Bakuba, két embert vízhordásra kerestek a konyhavagonba. Én azonnal leugrottam, hogy jelentkezzem, de rögtön össze is estem, annyira elgyengültem a sok fekvéstől és az éhezéstől.
– Azután hová vitték önöket?
– Először Baku mellett egy szögesdróttal elkerített területre hajtottak be bennünket, később teherautókra zsúfoltak fel, és a Kura folyó felé, a kirovobadi német lágerbe szállítottak, azután Hanlarba, amely a cári időben Helenendorf néven volt ismert. Majd pedig fel egészen a hegyekbe, a daskäsäni végső táborba, ahol szintén német foglyok voltak. A miénk a 223/5-ös láger volt.
– Hogyan nézett ki a tábor?
– Elhanyagolt épületek, rozoga priccsek fogadtak. Az első feladatunk éppen a tábor renoválása volt. Megrázó élményben volt részünk, amikor a Hanlar melletti táborból szürke ruhás, sápadt, görnyedt embereket láttunk ötös sorokban kivonulni. Az orosz rabláger volt. Ez lesz a jövőnk, ez lesz a sorsunk? – kérdeztük egymástól.
– A táborban is éheztették a rabokat?
– A lágerben jobb volt az ellátás, mint a vonaton. Az első napon amerikai marhanyelvkonzervet bontottak nekünk, amelyből fejenként öt-hat dekányit kaptunk. A gyomrunk azonban annyira átalakult a négyhetes koplalás alatt, hogy nem bírta a zsíros ételt. Rosszul lettünk, ment tőle a hasunk. Egyébként az élelmünket egy távoli raktárból vételeztük, ahonnan általában csupán a fele érkezett meg, mert a többit ellopták a civilek. Érthető, hiszen ők is éheztek.
– Volt-e alkalmuk arra, hogy az azeri emberektől szerezzenek ennivalót?
– Ritkán, hiszen nekik sem volt. Jó példa erre a Baku mellett megesett történet, amikor német fogolytársunk egy fiúcskának fél üveg étolajért ceruzát adott. Igen ám, de negyedóra sem telt el, megérkezett a gyerek anyja, hogy visszakövetelje az olajat, amely a család heti adagja volt. A foglyot persze nem találta meg, és még hazafelé menet is püfölte a gyereket. Ez volt az első benyomásunk a bőség országáról.
– Azt mondta, hogy német nevű városkába kerültek. Ezt úgy érti, hogy német telepesek éltek benne?
– Sváb város volt. Nagy Katalin cárnő telepített bajorországi svábokat a Volga mentére és a Kaukázusba. Ők pedig gyönyörű, kulturált városkát rendeztek be itt. Csodaszép épületekkel, utcákkal, amelyeken tiszta hegyi patak folyt kétoldalt. Öntözőcsatornákkal behálózott szőlőkerteket, gyümölcsösöket hoztak létre ezen a száraz vidéken.
– Éltek a városban németek, amikor önök odakerültek?
– Tudvalevő, hogy a német hadsereg szerette volna megkaparintani a bakui olajmezőket, így amikor Azerbajdzsán felé közeledett a német front, a helyi svábok egy része nagy lelkesedéssel készült arra, hogy üdvözölje nemzettársait. Az oroszok erre a település összes lakosát vonatra tették, majd Szibériába száműzték őket. Tehát Hanlarban nem találkoztunk németekkel, de az otthagyott értékeikkel igen. Például a hegyi patakra épített erőművükkel, amely a város áramenergiáját termelte, s takaros templomuk és kulturális intézményeik szintén látványosak voltak. Jövetelünkkor tatárok, örmények, oroszok és egyéb nációk lakták már a házakat, amelyek lassan tönkrementek új gazdáik gondatlansága miatt.
– Mi lett a sorsuk a németek ingóságainak?
– A többségét széthordták, de egy német orvos régi bútorait, hatalmas régészeti és egyéb gyűjteményét sikerült megőrizni úgy, hogy múzeummá nyilvánították a házát. Később a tárgyakat átvitték a helytörténeti gyűjteménybe, a könyvtárat azonban nem őrizték meg, mert fasisztának nyilvánították. Az udvaron elégették a könyveket. Szabályosan rosszul lettem a látványtól. Egy aranyozott gerincű Bibliát azonban sikerült megmentenem, amelyet a német foglyoknak ajándékoztam, akik azután bibliaórákat tarthattak.
– Hányan raboskodtak a táborban?
– Összesen hatszázan éltünk ott. A környező üzemekben dolgoztattak minket. Kétszázan jártak az asztalosüzembe, az építőbrigád is volt vagy százötven fős, a szabók körülbelül húszan lehettek. A többieket pedig más szakterületekre osztották be, például a mészégető telepre. Jómagam a láger mérnökévé léptem elő. Én irányítottam az építőbrigádot.
– A fogolytársai milyen betegségekben haltak meg?
– Gyakorta nem is betegségben haltak meg. Sokszor az elkeseredettség végzett velük. Főleg azok nem bírták, akik még a háború alatt kerültek fogságba, és már négy-öt éve raboskodtak. Sokukat tíz esztendőre ítélte a szovjet katonai bíróság. Egyszer csak azt vettük észre egy-egy fogolytársunkon, hogy teljes letargiába esik. Egyre kevesebbet eszik, rendszeresen másnak adja a vacsoráját, lassan lefogy, sápadt lesz, éjjel pedig a pokróca alatt sírdogál. Ilyenkor a magyar lágerparancsnok már előre megmondta, hogy maholnap visszük a hullaházba. Bújában halt meg. Nem volt semmi baja, az elhagyatottság és a reménytelenség végzett vele.
– Milyen ember volt az orosz lágerparancsnok?
– Csuvas származású volt, és nem teljesen szabályosan, de velünk lakott a táborban. Jellemző rá egy eset, amely az egyik reggelen történt. Már felsorakoztunk az udvaron, hogy munkába induljunk, erre ő bezáratta a kaput azzal, hogy amíg nem reggeliztünk, nem mehet dolgozni egy fogoly sem. Valójában az volt a gond, hogy elfogyott a tábor vízkészlete, és nem pótolták a központból. Persze nem sokkal később már telefonáltak az üzemekből, a téeszekből, hogy miért nem jönnek a foglyok. Délután két óra tájban megjelent egy dzsip négy NKVD-s tiszttel. Odaléptek a lágerparancsnokhoz, elkezdték szidni és fenyegetni, miközben idegesen kapkodtak a pisztolytáskájuk után. Erre a kis csuvas parancsnok a földre vágta a kucsmáját, majd leszaggatta magáról és megtaposta az egyenruhát, s a mellére mutatott, hogy oda lőjenek. A négy tiszt ezen annyira meglepődött, hogy visszaszállt a kocsijába és elment. Fél órával később megjelent az első vízszállító tartálykocsi, és megfőzhették az ebédet. Mi, foglyok pedig mindezt végignéztük. Ennek az embernek ezután igen nagy becsülete kerekedett a táborban. Hiába, a csuvasok mint rokon népek nagyon szerettek minket, magyarokat.


Amikor megérkezünk az azerbajdzsáni fővárostól háromszázötven kilométerre fekvő Gäncäba, amelyet a bolsevik időkben Kirovogradnak neveztek, nagy létszámú azeri delegáció fogad bennünket. A városka melletti hadifogoly-temető ma is szépen gondozott, kőkerítés védi, és hatalmas vaskereszt jelzi, hogy e muzulmán ország lakói ismerik a vallási tolerancia fogalmát. A kereszt alatt német nyelvű márványtábla emlékezik meg az itt nyugvó halottakról. Ez érthető, hiszen a táborokban a németek voltak többségben. A sírok ma is úgy festenek, mint hatvan évvel ezelőtt: kővel borított kis sírhantok sorakoznak egymás mellett, amelyeken mindössze egy-egy fekete fémtáblára írt szám jelzi, hogy hadifoglyok nyugszanak a földben.
Kevés olyan hadifogoly-temető maradt fenn a volt Szovjetunió területén, amely teljesen vagy részben magyar. Kettő közülük Azerbajdzsánban található.
Az azeri szemtanúk, akikkel beszéltünk, arról számoltak be, hogy mintegy 30 magyar nyugszik a temetőben. Haszan Haszanov, Azerbajdzsán magyarországi nagykövete ígéretet tett arra, hogy felkutatja a névsorukat. Haszanov eddig is szívén viselte a magyar hadifoglyok sorsát, első világháborús dokumentumokat már átadott a magyar Hadtörténeti Intézetnek és Múzeumnak.
A helybéli öregek azt is elmondták, hogy a szovjet propaganda ellenére nem tekintették fasisztának a magyarokat, és sokat segítettek nekik. A magyarok főleg a friss gyümölcsnek és zöldségnek örültek. Természetesen a hadifoglyok és az azeriek rendszeresen üzleteltek egymással. A magyarok ennivalóért, dohányért ruhát varrtak, szerszámokat készítettek, házat javítottak és hasonló szakmunkákat végeztek. A kölcsönösen előnyös üzlet a tiltás ellenére virágzott.
Munkaszeretetükkel és szakmai hozzáértésükkel vívták ki becsületüket a magyar férfiak. Az azeri öregek még ma is emlegetik, milyen eltökélten építették a vasutat, dolgoztak a bányákban, az üzemekben vagy a termelőszövetkezetekben.
Igen nehéz körülmények között éltek a második világháború magyar hadifoglyai. Ennivalójuk inkább a moslékhoz hasonlított, semmint emberi táplálékra, mondta a legidősebb azeri szemtanú. Szinte mindig éhesen lézengtek a táborban. Sokan hasra feküdtek a csupasz földön, hogy ne érezzék az éhséget. Az azeriek a mai napig rokon népnek tekintenek bennünket, az általános iskola történelemtankönyveiben is szerepel, hogy közös gyökereink vannak. Mindig nagy szeretettel fordultak felénk. Talán éppen ennek a jele az is, hogy az azerbajdzsáni állam a közeljövőben felújítja a Gäncä város melletti két temetőt, amelyekben magyar férfiak nyugszanak.
A második világháborúban a magyar foglyok a hadigazdálkodás potenciális munkaerejének számítottak. Rabszolgamunkájukkal évekig építették újjá a lerombolt Szovjetuniót. A Moszkva és Budapest között létrejött hadifogoly-egyezmény értelmében 1948 végéig az összes magyar hadifoglyot haza kellett szállítani. Az azerbajdzsáni rabok a Kirovobad melletti „hazamenőtáborban” kaptak szabadulóigazolványt, majd nem kis viszontagságok és izgalmak árán, általában egy hónapig tartó utazást követően jutottak haza.
„Fekete gőzösnek csattog a kereke, magyar hadifoglyok mennek haza véle…” – énekelték a marhavagonokban. Hazafelé sokféle emberrel találkoztak. Az idegenek többsége barátsággal fogadta őket, de nemegyszer fasisztának nevezték, gyalázták, sőt még le is köpték őket. Ezzel nem értek véget szenvedéseik, hiszen a honi hatóságok további vizsgálatokat indítottak a Szovjetunióból hazatérő emberekkel szemben, s közülük nem kevesen kerültek ismét a szögesdrót mögé.
Az azerbajdzsáni magyar hadifogoly-történet még feldolgozásra vár. Egyik fontos forrása lesz a közeljövőben elkészülő visszaemlékezés, amelyet Cseh József, az utolsó azerbajdzsáni magyar hadifogoly rendez sajtó alá.