Kivételes szellemtől, kivételes embertől búcsúztunk csütörtökön – Domokos Mátyástól. Tele bőrönddel ment el ő is, mint Bartók meg a legkiválóbbak. Pedig hatalmas súlyokat dobált ki szellemi bőröndjéből. A legutolsókat az idei könyvhétre: A magyar esszé klasszikusait meg az Illyés Gyula József Attiláról című összeállítását. Az elmúlt másfél évtizedben sorra olyan szenvedélyes, megszólító erejű esszéköteteket, mint a Mondtam a magamét, a Hajnali józanság, az Adósságlevél vagy a cenzúra korát számba vevő Leletmentés. Meg persze az Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor életművét faggató tanulmányköteteket; szerkesztőként pedig az irodalomtörténeti jelentőségű Osiris Klasszikusok, a Nap Kiadó In memoriam és az Emlékezete könyvsorozatait.
Esszéíró, szerkesztő, irodalomtörténész? Valójában egy műfajú ember volt: a minőségre nagyon kényes, etikus ember, akinek a huszadik századi magyar irodalom volt az életközege. Mint másnak a levegő, neki olyan volt az irodalom. Leginkább a klasszikus, az Adyval kezdődő, Illyés halálával záruló korszak. Nagy nemzedékek személyes tanúja lehetett még, azoknak a nemzedékeknek a kortárs tanúja, amelyek nemcsak hittek az irodalom, a kultúra nemzetmegtartó erejében, de még egészben látták a világot, és műveikben egészként értelmezték. Építkezők voltak, akik azért is építhették meg a maguk életművét, mert saját helyüket is látták a nagy egészben. Domokos Mátyás is életművet épített. Ennek egy része – szerzőként jegyzett saját könyvei – könnyen látható. Másik része, az általa szerkesztett, gondozott kötetek sokasága szorgalommal leltárba vehető. De hogy mit jelentett jelenléte a magyar szellemi életben – az nem mérhető. Ám tudtuk valamennyien, Domokos Mátyás neve áruvédjegy. Amihez nevét adta, amire bólintott, az rendben volt.
A sors kegyelméből kivételes életet élhetett: még ha sokáig korlátok között is, de azzal foglalkozhatott, amivel leginkább szeretett.
Gyulán született 1928-ban, de az irodalomszerető parasztvárosban, Makón nő föl. Először Ady ragadja magával, aztán Móricz, a népiek, József Attila, majd Weöres Sándor. A következő állomás Szeged. Személyesen megismeri Németh Lászlót, az egyetemen Bibó Istvánt hallgatja. Majd az Eötvös-kollégiumba kerül, ahonnan a Rajk-perrel egy időben kizárják. Illés Endre 1953-ban fölveszi a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, ehhez a diktatúrák korában zárványként élő, szellemiségét tekintve egészen kivételes értékszigethez, ahol 1991-ig dolgozik. „A kiadó, ahová Nagy Imre nevezetes kormányprogramjának a meghirdetésével egy ütemben kerültem, személyi állományát tekintve minden idők és korok legnagyobb és legjobb magyar irodalmi szerkesztősége volt… olyan írók, költők, kritikusok verődtek össze… akik a magyar és minden irodalom területén tökéletesen tisztában voltak azzal a bizonyos »hamburgi mértékkel« – írja, csakhogy a beteg, hisztérikus apparátus éppen működni nem engedte. – Ha egyetlen mondatban kellene öszszefoglalnom a könyvkiadás működését is meghatározó ázsiai bizalmatlanság természetrajzát, akkor azt mondanám, hogy »nem létező« cenzúrája kivétel nélkül sújtott mindenkit, aki pusztán a tehetsége révén (mondjam úgy, hogy természettől fogva?) rendelkezett a teremtő írói inspiráció részleges vagy teljes szuverenitásával.”
Az Illés Endre vezette Szépirodalmi Könyvkiadó az értelem szigete volt, ahol olyan szerkesztőkkel dolgozhatott együtt, mint Vas István, Örkény István, Csanádi Imre, Szász Imre, Réz Pál. A kor abnormitását jelzi, hogy a legértőbb, legtekintélyesebb írók lektori jelentése sem számított semmit, fölöttük orwelli módon elvtársak, cenzorok, hivatalnokok döntöttek a kéziratok sorsáról, megalázó módon utasítottak el műveket, oktattak ki szerzőt, szerkesztőt. Holott az irodalompolitikus bába lehet, de angyalcsináló sohasem, idézi egy helyt Ignotust Domokos Mátyás.
Ez az elemi kettős tapasztalat vonul végig a legendás szerkesztő egész életművén: a minőségigény és a hamisítás, hazugság, maszatolás, mellébeszélés elleni tiltakozás. Hallatlan odafigyeléssel, az értékmentés megszállottjaként lektorálta, szerkesztette, gondozta kéziratok, könyvek ezreit Szabó Lőrinctől Kassákig, Weöres Sándortól Galgóczi Erzsébeten át Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig, nemzedéktársaitól a pályakezdőkig, ám mindenkor tapasztalnia kellett az irodalompolitikának, ennek a „hattyúnyakú görénynek” (Illyés) alattomos, romboló jelenlétét.
A nyolcvanas évek elején Illyés Gyula támogatásával, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Csurka István közreműködésével – Hitel címmel – megpróbáltak egy kéthetente megjelenő közéleti lapot indítani; ennek főszerkesztője Domokos Mátyás lett volna. Illyés szorgalmazta, ne szamizdat legyen a Hitel, hanem legális lap, legyen ott az újságosstandokon az Élet és Irodalom meg a Népszabadság mellett. A Puszták népe szerzője, a Válasz, a Magyar Csillag szerkesztője azonban a leghumánusabbnak, legtökéletesebbnek mondott demokráciában úgy halt meg, hogy nem kaphatott lapalapítási engedélyt. Pedig ekkor Magyarországon már csak a nyugati kölcsönök tartották életben a rendszert.
Domokos Mátyás a rendszerváltozás után döbbenten konstatálta, hogy a magyarországi társadalom s benne a magyar írótársadalom kóros amnéziában szenved – nem akar közvetlen múltjára emlékezni, s zömmel elhatárolódik attól a tradíciótól, amelyik a nemzeti önismeret és ethosz vezérelte létezés kiváló műveinek sorát tette le az asztalra. Domokos Mátyás nem tett úgy, mintha ama ötven év a gondtalanság, a szabadság meg a demokrácia virágkora lett volna. Ő tényleg nem felejtett. Közvetlen, személyes tapasztalatai alapján emlékező tanulmányok, esszék sorát írta meg erről a bornírt korról. Haláláig hadakozott a felejtés ellen, e tekintetben nem volt türelmes és megértő. Hiszen olyan kiválóságokat aláztak meg sorra, ítéltek kálváriajárásra, mint Weöres Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Pilinszky János, Tandori Dezső, Galgóczi Erzsébet, és szinte mindenkit, aki „rendelkezett a teremtő írói inspiráció részleges vagy teljes szuverenitásával”. Dolgozatai nélkül nem érthető a Kádár–Aczél-féle kornak – nem az irodalompolitikája, hanem a rendszernek – a lélektana.
A szellem menetrendszerű megnyirbálása idején nem akart öncenzúrázottan megszólalni – ezért is jelentkezett viszonylag későn önálló könyvvel, 1977-ben az Ugyanarról másképpen című esszé- és tanulmánykötetével. Nem rigorózus irodalomtörténetet írt, hanem esszéket annak a feltételezett – Horváth János-i értelemben vett – kultúrát őrző és alakító művelt olvasónak, aki úgy tűnik, éppen ma, a demokráciában számolja föl önmagát. Vallotta, hogy a mű megértéséhez lehetőleg minden körülményt figyelembe kell venni, és ugyanakkor „a dolgot magát” nézni. Legendás volt műveltsége – a legegyszerűbb kérdésre is egész világgal, „nyomdakész” miniesszével, idézetek sorával válaszolt.
Babits arra figyelt föl, hogy a túltermelésben is megszűnhet az irodalom. Domokos Mátyás, aki a Leltárhiányban még a meg nem született műveket kérte számon, utóbb, a szó nagyfokú inflálódását érzékelve, Babitshoz hasonlóan a tömegtermeléstől, a versíró géptől óvott. Volt idő, amikor nagy visszhangjuk volt Domokos Mátyás írásainak is – utóbb, bár hangja csalódottan mind erőteljesebb, ótestamentumian keserűbb lett, csöndesebb visszhangot keltettek. Igazolván a szerző vélekedését, hogy a közöny, a tompaság lelkünkbe lopta magát. Ám bármikor szólalt is meg, szavának még inflálódott, fásult érzékenységű világunkban is továbbgyűrűző súlya és jelentősége volt.
Ahogy Babitsnál az erkölcs, Németh Lászlónál a sorskérdések, Domokos Mátyásnál – a rendszerváltozás után bizonyosan – a nemzeti önismeret az életmű gondolatiságának a kulcsszava. „Ami engem illet: én a magyar önismeret leghívebb tükrét, minden történelmi, társadalmi és emberi szituációban leginkább megbízható és útba indító iránytűjét a magyar kultúrában találtam meg a magam számára. Ebbe, kell-e mondanom, nemcsak a költészet, nemcsak az irodalom és a művészetek világa tartozik bele, de a tudomány, az oktatás, sőt: a termelés kultúrája is. Meggyőződésem, hogy mindaz, amit a magyarság létrehozott, vagy ha tetszik: történelme során kiszenvedett magából, ez a legértékesebb s legidőtállóbb hozadéka. Ez a mi igazi irányító központunk” – írta 2000-ben a Tiszatáj körkérdésére. Szellemi végrendeletének tekinthetjük A magyar esszé antológiája című, általa szerkesztett, az idei könyvhétre megjelent kétezer oldalas pazar gyűjteményt, amelyben a „nemzeti önismeret” ezer esztendejének legkiválóbb írásait foglalja össze, s egyben igazolja, hogy a magyar irodalom és a szellem legjobbjai minden korban képesek voltak intellektuálisan és etikailag is magas szintű választ és diagnózist adni. Olykor kellemetlen diagnózist adtak, de ma sem cselekedhetnénk másként, mert „csak a szükséges önvizsgálat eredményeképpen találhatunk helytálló válaszokat, amelyek egy mondhatni: létfontosságú nemzeti stratégia alapjául szolgálhatnak. Persze ennek ára van, amit nem szeretünk megfizetni; ehhez hályogműtétek sorát kell(ene) elvégeznünk magunkon, hogy kikerülhessük a beteg magyar valóságérzékelés alattomos csapdáit.”
Ezt a nagy hagyományú, hiteles, felelős, etikailag elkötelezett értelmiségi és írói magatartást nem látta markánsan formálódni az ezredfordulón. Keserűen állapította meg, hogy ma sem az irodalmi érték van válságban, hanem maga az (író) ember: „Mindenfajta öncélúságnak a sorvasztó mérge, úgy tűnik, mostanában azért betegít meg egyre több tollforgatót, mert a szellemi, az irodalmi elit nagy része éppen a legmélyebb és legsebzőbb élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekben »konvertálni«, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója, hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról” – írta 1999-ben.
Domokos Mátyás legszemélyesebb ügyének tekintve a magyar irodalmat, a rendszerváltozás után szerkesztőként is hihetetlen energiával dolgozott – régi és új mulasztásokat pótolt, korrigált. Az Osiris Kiadó Klasszikusok sorozatában az ő szerkesztésében jelentek meg először végre csonkítatlan kiadásban Babits Mihály összes versei. S azt látta, hogy a múltfelejtés nemcsak félmúltunk történelmére vonatkozik, de – szellemi öncsonkítást végezve – tagolt, sokszínű irodalmi hagyományunkra is. Hogy Illyést, Németh Lászlót, Nagy Lászlót száműzné az új irodalmi divat, hogy Veres Péternek, Szabó Pálnak, Gelléri Andor Endrének, Tersánszkynak, Sinka Istvánnak, Tömörkénynek már a nevét sem igen ismerik az újabb nemzedékek, s hogy hiába „házalt” a Nemes Nagy Ágnes-emlékkötettel is. A Nap Kiadó gondozásában az In memoriam és az Emlékezete sorozat mára jól ismert, félszáz megjelent „fehér” kötetével Domokos Mátyás nem „ellenkánont” hozott létre, hanem – babitsi értelemben vett konzervatívként, az értékek őrizőjeként – könyörtelen következetességgel, mint Noé a bárkába, begyűjtötte a magyar irodalom egyetemes értékeit. Csak élnünk kell velük.
Nem tetszett mindenkinek megalkuvásra képtelen következetessége, erkölcsi maximalizmusa, de ismétlem, abszolút mérték volt, afféle babitsi világítótorony, hajlíthatatlan az esztétikai minőséget illetően, függetlenül attól, hogy az honnan érkezett. Belső nyugtalanság, az értékmentők megszállottsága hajtotta, minél többet megmenteni, továbbadni. Ezért szorgalmazta egyik létrehozójaként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, szerkesztette alapítóként a Holmi című folyóiratot egy évtizeden át – a már említett könyvsorozatok mellett.
Mi marad a legendás szerkesztő után? A nem szakmabeli olvasó rendszerint nem foglalkozik azzal, hogy melyik könyvnek ki a felelős szerkesztője. De ha Illyés-, Németh László-kötet, régi szépirodalmis vagy új Osiris Klasszikusok-, Nap kiadós In memoriam- kötet van házikönyvtárában, Domokos Mátyás életművéből is ott van egy darabka. Nem tudnánk megmondani, hány olyan könyv fekszik könyvespolcunkon, amelyik az ő kezén, szerkesztői munkáján ment keresztül.
A szellem halhatatlan, művekben él tovább…
S a hirtelen utókorrá vált kortárs mire emlékezik? Vele utazhattam Nyitrára egy konferenciára 1995-ben. Korábban kelt, mire lementem a kollégium udvarára, már takarítgatta az autóját. Előbb csak kézzel, igen óvatos, körültekintő mozdulatokkal pucolgatta a gépkocsiról a faleveleket, ágmorzsalékokat. Furcsán nézhettem rá, megállt, kisfiús zavartsággal magyarázkodott: csak azért ilyen gondos, mert ez élete első igazi autója – a Széchenyi-díjából vette. Nem gondoltam rá, hogy 67 éves volt akkor.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
