Köznapló

Június 22., csütörtök
Itt járt az ifjabb Bush amerikai elnök, aki üldözi a terroristákat, és ez úgy leköti a figyelmét, hogy nem vette észre: a magyar miniszterelnök „palira vette”. Gyurcsány Ferenc az övébe új skalpot tűzhetett: sikerült tízmillió magyaron és az unió pénzügyi biztosain kívül egy világhatalom vezetőjét is megtévesztenie. Nagy képességű ember a mi kormányfőnk, példát ad, mutatja, mi az üdvözítő tempó: becsapni a másikat, ha ezt teszed, barátom, neked is lesz villád, sok milliárdod, a pártod többi tagja tartani fog tőled, és tiéd lesz a hatalom, tiéd lehet minden.
Hogy mi történt? A magyar miniszterelnök olyasmit mondott a közös sajtótájékoztatón, hogy az elnök úr megígérte, visszakapjuk a Táncsics-börtönt a Várban, ami negyvenöt óta amerikai tulajdon, márpedig ha Bush elnök ígér valamit, az bizonnyal úgy lesz.
Emlékeznek a tartására, amikor erről szólt? Hanyagul keresztbe vetett lábak, térde csaknem a fejénél, keze folytonos gesztikulálásban. Afrikai politikusokban több a mérték, nem beszélve a méltóságról. Nem kéne egy megbízható tánc- és illemtanár Gyurcsány Ferenc mellé? Hiszen újra kiderült, nem tud viselkedni. Ráadásul a klip, amit a kampány során láttunk, elárulta, hogy táncolni sem tud. Nagy az államadósság, de egy gyorstalpaló tanfolyamra talán csak futja.
Persze az is igaz, Bush nem egy nagy lumen… A világ első számú hatalmának első embereként elvörösödni és zavarba jönni csak azért, mert egy apró európai állam udvariatlan miniszterelnöke a nyilvánosság előtt nem azt mondja, amiről a tárgyalásokon szó volt – ez bizony kínos. Még a New York Times is az orra alá dörgölte.

Június 23., péntek
Nem nézem a futball-világbajnokságot. Ezt néhányan fejcsóválva veszik tudomásul, pedig van rá indokom. Ha valaki olyan munkába fogott, amelynek érzi a fontosságát, és azt, hogy szinte a lelki üdve függ tőle, óhatatlanul eszébe jut, ilyesmi áldozat nélkül nem megy. A fejcsóválást azért sem értem, mert ez nem nagy áldozat. Ha a magyar válogatott ott lenne, még csak-csak az volna, de így?
Ugyan miért hiányzik immár húsz éve?
Beckenbauer jutott eszembe, a sok interjú, amelyet adott, és amelyekben sose felejtett arról szólni, ha pályafutása kezdetéről kérdezték: a futballisták aratták az első német sportgyőzelmet az elvesztett háború után, s a németek attól fogva kezdték visszanyerni önbecsülésüket, és az a hajdani lelkesedés az ok, hogy ő is futballozni kezdett. Szép, megható történet, egy baj van csak: az első nagy német sportsikert negyvenöt után nem a futballisták, hanem egy díjugrató lovas aratta.
Hans Günther Winkler pár hét múlva tölti be nyolcvanadik évét, emlékei elevenek a háborúról. „Elveszett, de én büszke német maradtam azután is, és mindig német dalokat énekeltem”, mondta nemrég, és itt álljunk meg egy pillanatra! Megadatott számomra egy kurta beszélgetés 1976 őszén Stuttgartban az ötvennégyes német válogatott mesterével, Sepp Herbergerrel, s bár erről nem szólt, tudom, miként próbálta esélytelen csapatát bizakodó kedvre sarkallni: edzésre vagy meccsre menet a buszon énekeltette őket. Nem amerikai slágereket fújtak Fritz Walterék, hanem német dalokat. Könnyen lehet, hogy épp azokat, amelyeket a lovas.
Winklert arról kérdezte egy riporter, mi segítette, hogy tizennyolc éven át a világ legjobb díjugratója tudott maradni: 1954-ben világbajnok, 1956-ban olimpiai bajnok, csapatban fél tucat aranyat nyert, és példájával feltámasztotta a romokban heverő német lovassportot. Winkler egyszerű választ adott: „Mi társaimmal reggeltől estig németek voltunk, és én mindig Németországért lovagoltam.”
Istenemre mondom, nagy tisztelője vagyok minden magyar sportolónak, aki bárhol a világon győzni tud. Ha mutatja a tévé, vagy interjút készít velük egy lap, nézem, olvasom őket, de én csak Széchy Tamástól emlékszem hasonlóra: azt mondta Hargitaynak és a többinek verseny előtt: te most fiacskám a hazádért úszol!
Miért fontos ez? Miért nem elég a sok és a még több edzés? Azért, mert szerte a világon rengeteg a tehetség, és gyakran csak egy hajszál választja el a bajnokot a többitől. Ami ilyenkor a győzelemhez szükséges pluszt adja, és abban döntő szerepe van a lélek erejének. Hogy kiben van ez a fajta többlet? Abban, aki nem azért úszik, fut, versenyez, mert majd győztesként szép summát kap a végén, sokkal inkább az örömért. Hogy érezhesse – mert érzi, ha sikerült –, hogy győzelme percében milliók kedve ér az egekig, és boldoggá képes tenni nemcsak a családját meg a barátait, hanem az országot is, ahol született, ahol felnőtt, amelynek nyelvét beszéli és dalait énekli.
Mindezt végiggondolva valószínű, hogy egy jelenkori magyar válogatott trénere képtelen volna megénekeltetni játékosait a buszban, s ennek oka végtelen egyszerű: a mi hazánkban már jó ideje nincs énekes hangulat. És még valami: mit énekelnének? Vannak-e nekünk bizakodást segítő magyar dalaink? Mert a bús kuruc nóták nem segítenek.
Vagyis ez a húszéves távollét nemcsak arról szól, hogy a mieink nem tudnak úgy futni, rúgni, cselezni, mint a brazilok, az olaszok vagy akár a ghánaiak – nem. Az is baj, hogy nincsenek olyan dalok, amelyek a lelkeket összekovácsolnák. Márpedig a döntő percekben a lelkierő fontosabb, mint a fizikai.

Június 27., kedd
Amikor megnéztem a szerencsétlen sorsú Bódy Gábor filmjét a Lenin-fiúkról – még a Kádár-korban forgatta –, szívszorító balsejtelem érlelődött bennem. Éreztem, hogy túl mélyen vannak a gyökerei annak, amiért nálunk oly olcsó vagy éppenséggel semmit érő az emberélet.
Bőrkabátot és feszes arcot parancsolt a színészeire Bódy, köztük volt Cserhalmi is, tették a dolgukat, és aki ismerte a történelmet, csak ámult, mi ez? Készülhet film a Lenin-fiúkról, ha nem említi a gyilkosságokat? Utalás sem történt benne arról, amiről például Fekete Istvánnál olvasni a Zsellérekben. A regényt negyvenötben indexre tették, kilencvenegyben kiadták ugyan, de csúnyán megcsonkítva, hogy a Magyar nagylexikon kilencvennyolcban végül szociográfiának minősítse. Ha annak mondják a szerkesztők, az ok nyilván az, hogy valóságirodalomként olvasták, lássuk hát a benne lévő valóságot. Üssük fel a Zsellérek 2002-es kiadását a 121. oldalon.
Tizenkilenc tavasza, vásár a faluban, egy pár ökörre alkuszik a kupec, a kommün pénzével akar fizetni értük. Azt tartsa meg magának, mondja az ökrök gazdája, egy öreg parasztember. Aznap páncélvonat futott be az állomásra, leszállt róla néhány vöröskatona, ott vannak a vásártéren ők is. A kupec odaszól az egyiknek: ez a paraszt dicséri a régi világot, és szidja a kormányt. A katona a tiszt elé cipeli az öreget. Az társaival ott helyben vésztörvényszéket ül és dönt, a parasztembert fel kell akasztani a legközelebbi fára. Ott a vásár népe, a rengeteg ember, az áldozat előbb nem hiszi, hogy ilyen történhet vele, de amikor nyakába akasztják a kötelet, kiabálni kezd: emberek, ne hagyjatok! Senki nem mozdul, az öreget felakasztják.
Olyan környékről származom, ahol a gazdaember ellen az ötvenes évek elején minden létező mocsokságot elkövettek, hogy aztán kirakhassák a táblát a város szélén: „Túrkeve, termelőszövetkezeti város”. Mikor a pesti agitátorok megjelentek, s kezdték szervezni a téeszt, volt néhány nyakas kálvinista, akik azt mondták, ők nem. Felvezényelték mindet egy Csepel teherautóra, és elindultak az országúton. Mikor az autó már vagy száz kilométerrel száguldott, a gazdák közül egyet lelöktek a platóról. Utána megkérdezték a többitől: aláírják a belépést, vagy indítson újra a sofőr? Mind aláírta. Az özvegynek az agitátorok azt mondták, öngyilkos lett az ura, a többit pedig megfenyegették: aki nem akar hasonló sorsra jutni, hallgasson.
És azok hallgattak. Sokáig. Évtizedekig.
Mindez már a múlté, mondanák egy bizonyos párt hívei, és nyilván így gondolta Juszt kolléga is, amikor elrikkantotta magát: elég legyen a komcsizásból! Kifakadása érthető. Ha a vezérlőpultnál mai vagy tegnapi kommunisták vannak, furcsán veszi ki magát, hogy egy szpíker korteskedik a nevükben, szegényeket pártoló szocialista jelszavakat ismételget, s közben lovai futnak a galoppon, sokhektáros vadászterület gazdája valahol a Dunántúlon, a köztévétől kapott vastag megbízásokról nem is beszélve. De maradjunk a gazdáknál…
Kíváncsi volnék, mit szól a kolléga úr ahhoz, hogy ma a szocialisták zárt frakcióülésén heves szóváltás történt. A párt battonyai képviselője arról érdeklődött: egy frissen kinevezett kormánybiztos és annak apja mikor adja vissza azokat a milliárdokat, amelyek eltűntek, például a Hajdú-Bét Rt. eladásakor. A képviselő szerint az említettek ötmilliárddal tartoznak a cég beszállítóinak. Eddig kilenc ember ment tönkre és lett öngyilkos.
Én azon kevesek egyike vagyok, aki érti, mit akart jelezni Juszt kolléga azzal a komcsizós rikkantással. Azt, hogy vége immár annak a világnak, amikor a kommunisták felakasztották vagy lelökték a robogó teherautóról a feleselő gazdaembereket. Immár szabadság van, többpártrendszer, demokrácia, a kommunisták már nem elvtársak, hanem urak, és egy ujjal sem nyúlnak a föld népéhez. Miért is tennék, mikor azok ma már szabad akaratukból választhatják a halált, amikor tönkreteszik őket. Hogy kik? Akik új szisztémát hirdetnek, holott nagyon is régi, bevált, gyilkos recept szerint dolgoznak.
Te mit gondolsz erről, kedves Laci?