A becsapottak, kihasználtak bosszúja

A Bárka Színház Brecht-előadásának végén bejelentik a Királynő hírnökének érkezését a Bicska Maxinak szánt kegyelemmel. Ám akiknek ezt végre kellene hajtaniuk, csak szajkózzák a kegyes uralkodói gesztust, s ezenközben végrehajtják a kivégzést. A látszatot megőrzendő a bitófáról holtan leemelt gengsztert két szerető felesége álló helyzetben tartja, lebukó fejét meg valaki hátulról megemeli, mintha élne. A színen jelen van a teljes szereposztás, Maxi összes „ügyfelei”, kijátszott asszonyai, bordélyházi szeretői, „alattvalói”, a bandatagok, a kolduscég feje, Peacock, aki újdonsült veje börtönbe juttatását kieszelte, Peacockné, aki a bordélyházi lányokat az árulásra rávette, és mindenekelőtt üzlettársa Tigris Brown londoni rendőrfőkapitány. Egyszóval azok, akiknek épp a megmentésére kellene sietniük. Dehát, a kegyelem ellenére hagyják, várják-kivárják, hogy kiszenvedjen. A becsapottak, kihasználtak, akik persze maguk is gazemberek – a Brecht-darab eredeti végének módosítása révén – könyörtelen boszszút állnak. Hírnök hiába jő, hiába szól pihegve, jó kommunista módszer szerint, csak látszatkegyelemről van szó: a kivégzés, igenis, valódi. Épp társai veszejtik el. Hány pártfunkcionárius végezte így Sztálin, Rákosi és a többiek alatt… Ismerős történet, kemény konklúzió. Alföldi Róbert Koldusoperájának tragikus-groteszk fintorrá módosított fináléja a Bárka Színház produkciójának legjobb, legtartalmasabb és legalaposabban végiggondolt mozzanata.
Az indítással viszont magasra emeli a mércét: Ljubimov 1980-as, nemzeti színházbeli előadásának két fontos meghatározó szereplőjére, Törőcsik Marira (Peacockné) és Garas Dezsőre (Peacock) bízza a Kikiáltók szerepét. A néhány mondatos, pazarul ironikus szövegmondás, a felütés magasra srófolja a nézői elvárásokat. Hisz mindannyiunknak eszünkbe ötlik, akik annak idején láttuk az orosz rendező revelatív előadását a Hevesi Sándor téren, az izgalmas produkció megannyi emlékmozaikja. Ettől kezdve, felelevenedik az összehasonlítgatás – ott a Ljubimov-féle, fő díszletelem, a piros busz is a hátsó függöny mögött meg a játéktér mobil fémkorlátokkal való elhatárolása. Alföldi természetesen tudatosan játszik rá a párhuzamra. Ami rendben is volna. Ám egy korszakos előadásra csak akkor szabad „ráépülni”, ha legalább olyan átütő produkció születik belőle. Márpedig erről szó sincs.
Alföldi legalább annyira igyekszik John Gay 1728-ban írt polgárpukkasztó angol operapersziflázsának hangulatát megidézni, mint a főszereplő, a Maxi-féle, szállóigévé vált, brechti sommázást: „Mit jelent egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” És ez már a mi bőrünkre megy, talán inkább, mint a német drámaíró idejében. A rendező a songokat keményen exponálja, s színészeivel hasonló kíméletlenséggel és elidegenítő effektus diktálta modorban énekelteti el, mintegy operakórus (össz-szereplők), vagy szóló, illetve duett formájában, farkasszemet nézve az amúgy darabba applikált közönséggel. Színészei igen jól elértik és végrehajtják ezt a feladatot. Az Ágyúdal például Balázs Zoltán (Bicska Maxi) és Egyed Attila (Tigris Brown) „duettjében” csakugyan éles persziflázs, Maxi és Kocsma Jenny (Varjú Olga) közös Striciballadája már a vagányromantika szellemében fogant, a három Koldus-fináléban a közönség képébe vágják kétes igazukat – alkalomról alkalomra kellő kifejezőerővel. Kurt Weill világhírű songjait a szín szélén helyet foglaló zenekar kíséretében Faragó Béla vezényli, hatásosan. A többsíkú tér bejátszását – pódiumkoronggal a közepén – funkcionálisan segíti Menczel Róbert színpadképe.
És mégis. Keveselljük az Alföldire máskor oly jellemző színpadi brutalitás megkomponáltságát, a metaforikus ötletek gyakoribb bevetését, ami gyarapítaná az előadás asszociációs hálózatát. És hiányoljuk a brechti (és mai) gondolatokat nyomatékosító, fokozottabb expresszivitást, a színészek szuggesztív erejét. A leginkább talán Seres Zoltán él a szatirikus, önironikus, jellemfestő kifejező erővel a minden hájjal megkent kolduskirály Peacock szerepében. Kellően közönséges, alattomos perszónát játszik Spolarics Andrea (Peacockné), szereptalálat Mezei Kinga Pollyja (de ha Udvaros alakítására gondolunk, azért…). Egyed Attila jámbor, már-már bárgyú Tigris Brownja meglehetősen egysíkú. Az előadás legproblematikusabb pontja épp Bicska Maxi figurája. Balázs Zoltán – eddigi alakításainak, mi több rendezéseinek bizonysága szerint is – líraibb, meditatívabb alkat Brecht Bicska Maxijánál. Már színészi lényénél fogva sem termett e félelmetesen cinikus bandavezér szerepére; híján van a figura romlott charme-jának is. Márpedig effajta kisugárzás nélkül csonkul a Koldusopera.
(Kurt Weill–Bertolt Brecht: Koldusopera. Bárka Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)