A becsapottak, kihasználtak bosszúja

Metz Katalin
2006. 09. 24. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Bárka Színház Brecht-előadásának végén bejelentik a Királynő hírnökének érkezését a Bicska Maxinak szánt kegyelemmel. Ám akiknek ezt végre kellene hajtaniuk, csak szajkózzák a kegyes uralkodói gesztust, s ezenközben végrehajtják a kivégzést. A látszatot megőrzendő a bitófáról holtan leemelt gengsztert két szerető felesége álló helyzetben tartja, lebukó fejét meg valaki hátulról megemeli, mintha élne. A színen jelen van a teljes szereposztás, Maxi összes „ügyfelei”, kijátszott asszonyai, bordélyházi szeretői, „alattvalói”, a bandatagok, a kolduscég feje, Peacock, aki újdonsült veje börtönbe juttatását kieszelte, Peacockné, aki a bordélyházi lányokat az árulásra rávette, és mindenekelőtt üzlettársa Tigris Brown londoni rendőrfőkapitány. Egyszóval azok, akiknek épp a megmentésére kellene sietniük. Dehát, a kegyelem ellenére hagyják, várják-kivárják, hogy kiszenvedjen. A becsapottak, kihasználtak, akik persze maguk is gazemberek – a Brecht-darab eredeti végének módosítása révén – könyörtelen boszszút állnak. Hírnök hiába jő, hiába szól pihegve, jó kommunista módszer szerint, csak látszatkegyelemről van szó: a kivégzés, igenis, valódi. Épp társai veszejtik el. Hány pártfunkcionárius végezte így Sztálin, Rákosi és a többiek alatt… Ismerős történet, kemény konklúzió. Alföldi Róbert Koldusoperájának tragikus-groteszk fintorrá módosított fináléja a Bárka Színház produkciójának legjobb, legtartalmasabb és legalaposabban végiggondolt mozzanata.
Az indítással viszont magasra emeli a mércét: Ljubimov 1980-as, nemzeti színházbeli előadásának két fontos meghatározó szereplőjére, Törőcsik Marira (Peacockné) és Garas Dezsőre (Peacock) bízza a Kikiáltók szerepét. A néhány mondatos, pazarul ironikus szövegmondás, a felütés magasra srófolja a nézői elvárásokat. Hisz mindannyiunknak eszünkbe ötlik, akik annak idején láttuk az orosz rendező revelatív előadását a Hevesi Sándor téren, az izgalmas produkció megannyi emlékmozaikja. Ettől kezdve, felelevenedik az összehasonlítgatás – ott a Ljubimov-féle, fő díszletelem, a piros busz is a hátsó függöny mögött meg a játéktér mobil fémkorlátokkal való elhatárolása. Alföldi természetesen tudatosan játszik rá a párhuzamra. Ami rendben is volna. Ám egy korszakos előadásra csak akkor szabad „ráépülni”, ha legalább olyan átütő produkció születik belőle. Márpedig erről szó sincs.
Alföldi legalább annyira igyekszik John Gay 1728-ban írt polgárpukkasztó angol operapersziflázsának hangulatát megidézni, mint a főszereplő, a Maxi-féle, szállóigévé vált, brechti sommázást: „Mit jelent egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” És ez már a mi bőrünkre megy, talán inkább, mint a német drámaíró idejében. A rendező a songokat keményen exponálja, s színészeivel hasonló kíméletlenséggel és elidegenítő effektus diktálta modorban énekelteti el, mintegy operakórus (össz-szereplők), vagy szóló, illetve duett formájában, farkasszemet nézve az amúgy darabba applikált közönséggel. Színészei igen jól elértik és végrehajtják ezt a feladatot. Az Ágyúdal például Balázs Zoltán (Bicska Maxi) és Egyed Attila (Tigris Brown) „duettjében” csakugyan éles persziflázs, Maxi és Kocsma Jenny (Varjú Olga) közös Striciballadája már a vagányromantika szellemében fogant, a három Koldus-fináléban a közönség képébe vágják kétes igazukat – alkalomról alkalomra kellő kifejezőerővel. Kurt Weill világhírű songjait a szín szélén helyet foglaló zenekar kíséretében Faragó Béla vezényli, hatásosan. A többsíkú tér bejátszását – pódiumkoronggal a közepén – funkcionálisan segíti Menczel Róbert színpadképe.
És mégis. Keveselljük az Alföldire máskor oly jellemző színpadi brutalitás megkomponáltságát, a metaforikus ötletek gyakoribb bevetését, ami gyarapítaná az előadás asszociációs hálózatát. És hiányoljuk a brechti (és mai) gondolatokat nyomatékosító, fokozottabb expresszivitást, a színészek szuggesztív erejét. A leginkább talán Seres Zoltán él a szatirikus, önironikus, jellemfestő kifejező erővel a minden hájjal megkent kolduskirály Peacock szerepében. Kellően közönséges, alattomos perszónát játszik Spolarics Andrea (Peacockné), szereptalálat Mezei Kinga Pollyja (de ha Udvaros alakítására gondolunk, azért…). Egyed Attila jámbor, már-már bárgyú Tigris Brownja meglehetősen egysíkú. Az előadás legproblematikusabb pontja épp Bicska Maxi figurája. Balázs Zoltán – eddigi alakításainak, mi több rendezéseinek bizonysága szerint is – líraibb, meditatívabb alkat Brecht Bicska Maxijánál. Már színészi lényénél fogva sem termett e félelmetesen cinikus bandavezér szerepére; híján van a figura romlott charme-jának is. Márpedig effajta kisugárzás nélkül csonkul a Koldusopera.
(Kurt Weill–Bertolt Brecht: Koldusopera. Bárka Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.