A halál árnyékában

Falusi környezetben nevelkedtem, ahol még hittek a természetfeletti erőkben, babonákban, kísértetjárásban, és azt tartották, hogy a halál mindent tisztára mos. A koporsó mellett kibékültek a haragosok, és elfelejtették sérelmeiket. A halottról soha rossz szót nem ejtettek a temetés után, mintha mindenről megfeledkeztek volna, ami az emberségük útjába állt.
A halál volt a megbékélés és a lelkek tisztára mosásának nagy pillanata. És ez a magatartás kihatással volt a környezetre is. A nagyapa mesélte, hogy egy éjszaka betörők jártak a ház portáján, és a velük való ádáz küzdelemben Buksi kutya halálos sebet kapott. Csak annyi ereje maradt, hogy bevonszolja magát a kutyaházba. Reggel a hű állat kihűlt teteme mellett találta a nagymama a cirmos cicát is. Nyávogva nyalta a kimúlt kutya fejét, de már nem tudta életre kelteni. Utána napokig kerülte a háziakat, mintha restelkednék, mert hát ők ketten állandó kutya-macska harcban álltak egymással.
De történt ennél cifrább baleset is. Mesélik, hogy az öreg Komenda Gyuri bácsi istállójából elkötötte valaki a kisborjút. Jó tíz évvel ezelőtt. Kereste a tolvajt a rendőrség is, évekig nyomozott utána, a fél utcát kihallgatták, de a borjú nem került elő. Csak akkor, amikor Komenda Gyuri bácsi meghalt.
A házból temették, ahogy faluhelyen szokás: az udvaron vettek búcsút koporsójától.
És szertartás közben egyszer csak nyílik a kiskapu, és kötőféken bevezeti Komendáék szomszéd gyereke a szelíd tekintetű Riska tehenet, a néhai ellopott kisborjút. Mindenki tudta, miről van szó. Vezekel a bűnös tolvaj, nem marad adósa az elhunytnak. Felnevelte a lopott jószágot. Szép tehén lett belőle, de harag nem. A halott fia bekötötte az istállóba a másik két tehén mellé – közben a szertartás is véget ért az udvaron, és elindult a gyászmenet a temető felé. A halottat elsiratták, örültek a megkerült jószágnak, és annak is, hogy békességben rendeződött a dolog.
Sokat beszéltek a faluban Molnár Jánosné haláláról is. Egy este, fejés után a tehén valamitől megvadult, kirúgott, és eltalálta Rozi nénit, mesélte az ura, aki keservesen elsiratta.
Az igazság azonban nem ez volt. A kihívott Jeszenszky doktor, a falu orvosa megállapította, hogy a súlyos sebesülést nem a tehénrúgás okozta. Csizmatalpak nyomát fedezte fel. Mindenki rebesgette a családban, hogy nem is a tehén volt a tettes, hanem a hírtelen haragúnak ismert férj rugdosta agyon Rozi nénit. Talán valamin összekülönböztek. Mert történt ilyesmi gyakran közöttük.
Az orvos állítólag jelentette is az esetet a rendőrségnek, de nyomozás nem indult, mert azokban a napokban szállták meg a világháború után Bácskát a szerb csapatok. Ki törődött ilyen aprósággal, mint Rozi néni gyanús halála? Eltemették, a férj zokogott a koporsójára borulva, mást nem beszéltek róla. A gyerekek el is hallgattak apjuk bűnéről, csak a családi melegség veszett el. Nem ünnepeltek névnapokat, születésnapokat, feltámadást meg disznótort, mint azelőtt. A gyerekek szorgalmasak voltak, dolgoztak tovább, összeszorított foggal, csak néha vetettek egy-egy sanda pillantást az apjukra.
Azt rebesgették, hogy Rozi néninek volt egy szerelme, akivel néha titokban találkozott. Erre jött rá a férje, és gerjedt iszonyú haragra. Szóváltás támadt közöttük, így történik a tragédia. Jobb erről nem beszélni. Megbűnhődött a tettes, talán százszor is, mert a fiainak szeretete elpártolt tőle.
Öregségére, amikor már csak az apróbb, ház körüli munkákhoz volt elegendő az ereje, a legidősebb fia vette magához. Ott köszöntött rá a halál is.
Volt egy utolsó kívánsága. Arra kérte a fiát, tolja ki a szekeret a fészer alól, s azon vesse meg az ágyát. A csillagokat akarja még látni. Mint régen, amikor a megboldogulttal kukoricafosztásnál a csuhéban elhemperedtek… Reggelre meghalt. A szeme nyitva maradt. A fia talált rá. Az eperfa egyik ágán egy madár tollászkodott. Ez viszi majd lelkét örök számadásra. Csak a kutya siratta el. Ült a szekér alatt és vonított. Sírt keservesen…