Emberáldozat

Hagyományos augusztus huszadikai napfürdőzésem után tartottam hazafelé, azon morfondírozva, lesz-e még a nyáron ilyen gyönyörű idő. Az augusztus végi, szeptember eleji napnál talán nincs is jobb a világon. Nem erős már, szelíden ömlik végig a testen, mint a méz. Régi, szenvedélyes napimádók ki nem hagynák ezeket a napokat. Átadva magam a kényeztető sugaraknak, hajlamos vagyok azt hinni, ez a világ a lehetséges világok legjobbika, és edzettebb szívvel vágok neki a közelítő télnek.
A Madách utcában lakik egyik ismerősöm, az ő házuk előtt mentem el, amikor észrevettem, milyen szép új zászlójuk van. Fényesen lobogó selyem, közepén a címerrel. Még ki sem rugózott, látszott rajta az összehajtogatás nyoma. Eszembe jutott, hogy majd felhívom, és megmondom neki. Aztán önkéntelenül figyelni kezdtem, hány és milyen zászlót látok még hazáig. Pestújhelyi út, Apolló utca, Szentmihályi út, Csömöri út, Bosnyák tér, Thököly út, már csak egy utca. Zászlót egyet se láttam. Se középületen, se magánházon. Talán csak elkerülte a figyelmemet, vigasztaltam magam.
Este meg nézik majd a tűzijátékot! Bámulják önfeledten, bambán, mintha az járna nekik! – mérgelődtem. „Szemedben éles fény legyen a részvét” – próbálkoztam azzal a mondattal, ami be szokott válni, ha káromkodnom kellene. Most nem vált be, megdöbbenés váltakozott bennem szomorúsággal: hová jut így ez az ország? Tudom, a zászló csak jelkép. De a nemzet összetartozásának, egyáltalán létének legfontosabb bizonyítéka. Először a nemzet zászlójának színeiből azonosítanak bennünket az idegenek, akik semmit sem tudnak rólunk esetleg, csak ezt a szép három színt. Kis fantáziával minden nemzet zászlójából ki lehet bontani egész történelmét. Mikor tegyük ki a zászlót, ha nem augusztus huszadikán, az államalapító István király ünnepén? Akinek a házán nincs zászló, nincs ünnep a szívében, az nem érdemel tűzijátékot, nem érdemel se cirkuszt, se méltóságos ünneplést – dühöngtem, mint egy zászlófelelős isten.
Aztán örültem a barnaságomnak, és kiment az egész a fejemből. Az ötletet – hogy szólni kéne, állítsák le a tűzijátékot, mert ez a nép lelkében közönyös, korbácsot érdemel, nem ünnepet – estére elfelejtettem. Amikor a tűzijáték kezdetét vette, már nyomtam is ki a tévét, az ilyesmit csak élőben szeretem. Abban a pillanatban akkorát villámlott az ablak előtt, hogy elejtettem a távirányítót. A macska átcikázott a szobán, lerántotta az asztalterítőt meg ami az asztalon volt. A vihar istene személyesen hallgatta meg szavaimat, állapítottam meg elégedetten, de azért féltem. Nincs semmi baj, az ítéletidő Isten büntetése, nyugtattam meg Mircit, és röpke olvasás után álomba szenderültem.
Másnap persze arcomra fagyott a mosoly, és mindenki azt hitte, elment az eszem, amikor előhoztam a zászlóügyet, és hogy én megmondtam. Ömlött a tévéből és az újságokból a számtalan szánalmas mentegetőzés, hogy a katasztrófavédelem, hogy az e-mail, hogy ki volt benn, ki nem volt benn, ki olvasott el mit, mit nem, egyik fülemen ki, a másikon be. Tudtam, amit tudtam.
Augusztus vége felé, egy héttel az események után az Echo tévében Hegedűs Zsuzsa szociológus, aki nem akárhol, Franciaországban tanulta a demokráciát, ki merte mondani, amit hallani akartam, nem az isteni büntetésről, hanem úgy általában.
A demokráciáról. Amit tudni kéne mindenkinek. Hogy a demokrácia azért van, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat. Az intézményt arra találták ki, hogy boldogabbá tegye állampolgárait, s nem azért, hogy sanyargassa őket. Az olyan rendszert, amely nem ezt teszi, diktatúrának hívják. A miniszterelnök az állami ünnepen egy személyben felelős azért a rendezvényért, amit az ő hivatala rendez, s ahová ő tisztelettel meghívja állampolgárait. Akik őt választották erre a szerepre, s akit vissza is lehet hívni, ha nem méltó a feladatára. Öt ember meghalt a rendezvényen, ahova a miniszterelnök hívott bennünket ünnepelni. Tessék felelni érte, ha nem ment minden úgy, mint a karikacsapás.
A demokráciában azért hozzák létre az állami intézményeket, hogy az állampolgárok biztonságáért feleljenek. Ki felelt itt a biztonságért? Demokráciában elvileg nagyobb biztonságban vagyok a tömegközlekedési eszközökön, mint ha felülök a biciklimre. A bicikliért én felelek, de a villamosért egy egész méregdrága rendszer, és a gépezet az én pénzemből is működik, s többek között az a feladata, hogy vigyázzon rám. Egyszemélyi felelős azt jelenti, hogy kinevezem a feladatok végrehajtóit, de ha rosszul teszik a dolgukat, az az én hibám. Azért nevezek ki olyanokat, akikben megbízhatok, mert holnap is szeretnék miniszterelnök lenni. És nem megyek el nyaralni az állami ünnepen, hanem együtt vagyok azokkal, akik bíztak bennem és megválasztottak.
Aki nincs ott az állami ünnepen, nem tiszteli meg az ünnepet és az állampolgárokat azzal, hogy jelen legyen, nem felelős vezető, hanem uralkodó. Vagy diktátor. Őket pedig, ne legyenek kétségeink, elsöpri a népharag.
– De a szolgálati szabályzat – próbálkozik eltéríteni a beszélgetést a műsorvezető, ám a franciaországi vendégtanár folytatja a demokráciaórát.
– Emberek haltak meg! Miről beszélünk? És ne jöjjön nekem a politikai kultúrával, Szlovákiában sincs más hagyomány, mint nálunk, és ott a hadügyminiszter a helyszínen sírva adta be a lemondását, amikor lezuhant a katonai repülőgép.
Mert van lelkiismerete. Mert felelős politikus.
Hol van itt egyetlen felelős politikus? Akinek van lelke? Aki együtt ünnepel a néppel, és együtt sír vele? Hol?
Hálás vagyok Hegedűs Zsuzsának, mert már kezdtem azt hinni, hogy ebben az országban mindenkinek elment az esze.
És eszembe juttatta azt is, hogy nemcsak a vezetőknek, hanem az ország népének is van felelőssége. Először is tisztában kell lenni a fogalmakkal.