Röszke–Horgos határátkelőn egy régi-új államba, Szerbiába léphetünk be. Legutóbb ezen a vidéken még Szerbia–Montenegró területén jártunk, de mint tudjuk, a crnagorácok köztársasága kivált az államszövetségből. Koszovó albán többsége is ott akarja hagyni Belgrádot, már csak a Vajdaság maradt Szerbiáé. A hajdani Bácskából, Nyugat-Bánságból és Szerémségből álló tartományban egyébként a szerbség mintegy kétharmados többségben van, úgyhogy itt vajmi kevés az esélyük az elszakadási törekvéseknek, töprengünk, miközben áthaladunk a Monarchia és a titói Jugoszlávia hangulatát elegyítő Palicsfürdőn. Innen autóval csak néhány perc Kosztolányi és Csáth Géza városa, Szabadka, amely hétköznap lüktető regionális központ benyomását kelti. A magyaros szecesszió stílusában emelt meseszerű városháza közelében egy sor teraszos vendéglátóhely hívogatja a fiatalokat; túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a bácskai város központját mediterrán hangulat uralja. Igaz, itt-ott lehet látni néhány galeriszerű csoportot, de alapvetően békésnek tetszik a hangulat. Hogy ez azért nincs teljesen így, arra sajnos bizonyság a jó néhány magyarellenes megnyilvánulás az elmúlt évekből. A magyarság arányát egyébként nehéz megbecsülni a városban, de mintegy 35–40 százalékra teszik a helyiek. Kissé bonyolítja az etnikai képet, hogy a délszláv háborúk idején egyes becslések szerint több százezer szerb menekült költözött Belgrádba és a Vajdaságba, s csak Szabadkára több tízezer többségi nemzetbeli érkezett Horvátországból, Boszniából és Koszovóból. Ők már lassan gyökeret eresztenek az alföldi városban, amelynek belvárosa műemléki szempontból vetekszik Szegedével és Nagyváradéval. Itt, a különleges atmoszférájú központban nyitja meg kapuit október elején a magyar nyelvű tanítóképző kar, amelynek épületében lázas építőmunka folyik.
„Csak az egység menti meg a szerbet” – ilyen feliratok is olvashatók még az emeleti falakon, hiszen a korábbi években szerb menekültszállóként szolgált a gyönyörű eklektikus palota.
Káich Katalin művelődéstörténész, megbízott dékán kalauzol végig a magyar tanítóképző épületében, amelynek a földszintjén jelenleg is dolgoznak a munkások, ám a vajdasági tartományi, valamint a szerb és a magyar állami támogatásoknak köszönhetően október közepétől berendezett tantermekben várják az oktatók a diákokat. Persze az még több évig eltarthat, hogy az egész épület visszanyerje régi, békebeli fényét, és az emeleten látható varázslatos üvegablakok előtt is hallgatók vonuljanak el.
A belvárosi patinás épületből tízpercnyi autózás után érhetünk el egy külvárosi szocreál épülethez, ahol még a múlt tanévben is működött a vegyes oktatási nyelvű tanítóképző. Itt a dékán asszonytól meglepődve, bár elismerően bólogatva halljuk, hogy Szerbiában csak egyetemi szinten folyik tanítóképzés, épp ezért négy évig tanul egy leendő alsó tagozatos pedagógus.
Gábrity Molnár Irén magyarságkutató, az új magyar intézmény alapító bizottságának tagja, a szabadkai közgazdaság-tudományi kar tanára felhívja figyelmünket a következőre, miközben ásványvizet és török kávét kortyolgatunk az ódivatú könyvtárban: történelmi jelentőségű tény, hogy több évtized küzdelmei nyomán Vajdaság tartományban önálló magyar egyetemi kar jött létre, mégpedig Szabadkán, a délvidéki magyarság legnagyobb központjában. Ezt a szerbség egyes körei nem veszik jó néven, a délvidéki magyarság egy része pedig még nem érti a jelentőségét. Az önálló magyar intézmény egyébként az állami Újvidéki Tudományegyetem kebelén belül alakult meg, igaz, hogy nem külön jogi személyként, de például banki alszámlával rendelkezik a magyar kar.
– Korábban Szabadkán ugyan a több oktatási nyelvű pedagógiai akadémián létezett magyar tanítóképzés, de mivel 1993-ban egyetemi szintre emelték e képzést, azt minden nemzeti kisebbség megsínylette, ugyanis semelyik közösségnek nem volt arra elég ereje, pénze, hogy fenntartsa az intézményt – emlékezik Silling István magyar nyelv szakos egyetemi tanár, a most induló kar oktatója.
A milosevicsi szerb hatalom beolvasztotta az intézményt egy multikulturálisnak hazudott konglomerátumba a „Testvériség, egység!” zászlaja alatt, tehát 1994-ben elvitték a vegyes tannyelvű tanítóképzőt Zomborba, amely nem természetes központja a régió magyarságának, így nem is akadt elég jelentkező az amúgy sem megfelelő színvonalú magyar nyelvű képzésre. Ez nem véletlen, hiszen a diákok csak néhány tárgyat hallgathattak magyarul, és végeredményben félig szerb oktatásról volt szó.
Gábrity Molnár Irén szerint ekkoriban a magyar közélet és a szabadkai önkormányzat részéről olyan elégedetlenség nyilvánult meg a hatalommal szemben, hogy 1998-ban a zombori tanítóképző kihelyezte egy tagozatát Kosztolányi városába. Ám ez a tagozat silány környezetbe került, a jelenlegi óvóképző főiskola termeibe.
– Itt ülünk most. Nézzenek csak körül, mintha néhány évtizeddel korábbra csöppentünk volna vissza! Megfelelő taneszközök és laboratóriumok híján folyt az oktatás nyolc éven keresztül, ráadásul még az órarendet sem lehetett egyeztetni a rengeteg ellenérdekeltség miatt – állítja a neves délvidéki magyarságkutató. – Ha magyar tanítóképzésről beszélünk, akkor csak magyarul kellene folynia az oktatásnak. Ez pedig nem így történt, ugyanis több tantárgyat szerbül voltak kénytelenek hallgatni a diákok. Nem csoda, hogy több jogkövetelő megmozdulásra ragadtatták magukat a magyar egyetemisták. Végül a vajdasági magyar politikum és értelmiségi világ meghatározó része, valamint a szabadkai képviselő-testület arra jutott, hogy nincs más megoldás: önálló magyar nyelvű tanítóképző karra van szükség egy állami egyetem keretében. Sikerült is ezt megértetni a vajdasági tartományi szervekkel és végső soron a szerb kormánnyal.
Gábrity Molnár Irén fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az önálló magyar kart eleinte tudományos és művelődési civil szervezetek, valamint délvidéki magyar közéleti személyiségek szorgalmazták; 1996-tól értelmiségi körök – köztük a Magyarságkutató Tudományos Társaság – több nyílt levelet írtak, sőt konferenciák zárójavaslataiban álltak ki az ügy érdekében.
– A magyar tanítóképző egyetemi kart csak úgy lehetett akkreditálni, hogy az oktatási programban az államnyelv elsajátítását is garantáltuk, ugyanakkor a negyedik évfolyamon választható tantárgycsoport keretében a diákok elmélyedhetnek az egyetemes és a vajdasági magyar művelődéstörténetben – hívja fel figyelmünket a hiánypótlás szükségességére Káich Katalin. – Sajnos a már praktizáló vajdasági magyar pedagógusok között számosan vannak olyanok, tekintet nélkül az életkorukra, akik tanulmányaik során nem ismerkedhettek meg kellőképpen a magyar kultúrával. Ezek után pedig végképp nem csodálkozhatunk, hogy a Szerbia területén élő magyarok nincsenek tisztában történelmükkel és hatalmas szellemi örökségükkel. Így nem tudnak méltó módon reagálni, ha a szerb szélsőségesek azt vágják a fejükhöz, hogy 1956 után jöttek ide, a Vajdaságba… Mindezek mellett kollégáimmal már most azt tervezzük, hogy fejlesztendő oktatási programunkba a jövő tanévtől bevesszük az ötödik évfolyamot, amely során reményeink szerint specializálódni vagy szakosodni lehet majd. Így elérhetjük, hogy több fizika, kémia, rajz vagy testnevelés szakos magyar tanár működhessen a Vajdaságban.
A dékán asszony ugyanakkor már azt is óriási eredménynek tartja, hogy az induló első évfolyam harminc helyére kilencvenen jelentkeztek, de végül 35 fiatalt vettek fel, így októbertől a négy évfolyamon immár 140-en tanulhatnak a belvárosi palotában.
Silling István úgy véli, az sem feltétlenül gond, ha egy diplomás tanító nem a szakmájában helyezkedik el, hiszen a magyar szellemiségű, kultúrájú értelmiségire szükség van mindenhol, a különböző cégektől a szerkesztőségeken át a települési önkormányzatokig, művelődési házakig. Bárhogy is alakul, egy magyar tanítóképzőt végzett délvidéki ember kulcsfontosságú szerepet játszhat nemzetrésze megmaradásában. És még valami: ha jó a magyar oktatás, akkor szórványvidéken is magyar osztályba adja a gyermekét a szülő, sőt olykor még szerb családok is így döntenek. Persze ez utóbbi ritkább jelenség, de úgynevezett környezeti nyelvként egyre népszerűbbé válik a magyar a Vajdaság területén, olyannyira, hogy a minap egy szabadkai általános iskola szerb tagozata érdeklődött Káich Katalinéktól: van-e végzősük a magyar mint környezeti nyelv oktatására?
Felső tagozatos magyar szaktanárból jóval többre lenne szükség a Vajdaságban, ezért Gábrity Molnár Irénék tervei között szerepel, hogy magyar doktoranduszképzés is megkezdődjön a karon a következő években. Ehhez valószínűleg arra lesz szükség, hogy a pécsi, illetve a szegedi és az újvidéki egyetem összefogásával közös doktori iskola induljon a szabadkai intézményben, elvégre hosszú távra biztosítani kell az utánpótlást. Egyébként már most is szükség lesz anyaországi és vajdasági vendégprofesszorokra, mert filozófiából és főleg pszichológiából nincs elég helyi magyar oktató. A szabadkai magyarságkutató úgy látja, hogy egyelőre csak felemás megoldásról beszélhetünk, de az önálló tanítóképző kar jelentheti az alapot ahhoz, hogy a vajdasági magyarságnak öt–tíz év múlva erős felsőoktatási bázisa, továbbképző központja és európai színvonalú szellemi műhelye legyen. Ennek már most körvonalazódnak a jelei, ugyanis a délvidéki magyar tanítóképző részére érkező adományokat az intézmény vezetői a tanárok tudományos tevékenységének a támogatására, publikációik kiadására kívánják fordítani.
– Hatalmas előrelépés lesz az önálló magyar kar és az új épület, hiszen a korábbi években rendre kitúrtak minket helyiségeinkből, sokszor az ölünkben kellett írnunk, mivel pad sem akadt. Talán hihetetlenül hangzik, de első évfolyamon elmaradtak az informatikaóráink, mert nem voltak számítógépek – vonja meg az elmúlt évek mérlegét Siflis Ágota harmadéves hallgató. – Olyan is előfordult két évvel ezelőtt, hogy négy tantárgyat, köztük a pedagógiai pszichológiát szerbül kellett hallgatnunk, pedig a későbbiekben értelemszerűen magyarul szeretnénk tanítani. Így azonban nem biztos, hogy a gyermekkel úgy tudunk majd foglalkozni, ahogy kellene.
– Csodálatos érzés, hogy a belváros egyik szép épületében tanulhatunk majd, s nem egy külvárosi intézményben, ahol szinte csak megtűrnek minket – hallhatjuk Csapó Mónikától, aki most kezdi a negyedik évfolyamot – természetesen már az önálló magyar karon.
Szabadi Violetta harmadéves hallgató úgy tartja, minden tanítóképzősnek más az útja, van, aki a szakmában marad, van, aki másutt helyezkedik el. Ez utóbbi sem olyan nehéz, hiszen a szabadkai magyar tanítóképzősök egyre jelentősebb alapműveltséget kapnak, és egyébként legalább három nyelven beszélnek. Csakúgy, mint hajdan, a boldog emlékezetű Monarchiában.
Csapó Mónikáék szerint azonban nagy feladat előtt állnak a tanárok, diákok egyaránt: növelni kell a magyar tanítóképzés ismertségét és presztízsét a délvidéki magyarok körében. Ez talán elősegítheti majd azt, hogy több vajdasági magyar fiatal folytasson felsőfokú tanulmányokat a szülőföldjén. Mindemellett egyelőre megoldatlan gondnak vélik Siflis Ágotáék, hogy kevés a „magyaroknak járó” kollégiumi férőhely a városban, ezek híján pedig a távolabbi településeken élő szegény magyar családok nem tudják biztosítani gyermekük elhelyezését. Az utaztatás is sokba kerül, tehát kiszorulnak a felsőoktatásból. Az albérlet Szabadkán sem olcsó, így minél több megfizethető áron működő állami, illetve alapítványi kollégiumra lenne szükség. Most kéttucatnyi hely áll a szabadkai magyar diákok rendelkezésére, holott körülbelül tízszer ennyi kellene.
Az ifjú hölgyek abban egyelőre tanácstalanok, miképpen rendeződik ez a kérdés, de az a véleményük, hogy derűlátásra ad okot az önálló magyar tanítóképző kar közelgő kapunyitása.
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
