Fjodor Glinka barangolásai

Fjodor Nyikolajevics Glinka 1786-ban született atyja Szmolenszk melletti birtokán, ugyanabból a famíliából, mint az orosz nemzeti opera atyjaként számon tartott Mihail Glinka. Katonatisztként részt vett az austerlitzi ütközetben, majd kötelékével hazafelé átvonult Magyarországon. Hadi élményeiről, barangolásairól naplót vezetett, mely könyv alakban is napvilágot látott Moszkvában 1815-ben. Katonaévei után dekabrista szervezkedés vádjával Szibériába száműzték. 1880-ban, kilencvenkét éves korában Szmolenszkben hunyt el.
Glinka elragadtatott sorokban számol be magyarországi élményeiről. „A magyar – harcos, szabad nép, mely féltve őrzi jogait. Tudjuk, hogy bátor vezérük, Thököly Imre vezetésével milyen felülmúlhatatlan vitézséggel védelmezték szabadságukat” – írja, majd – ahogy az egy öntudatos szlávhoz illik – a szlovákságra veti figyelmes tekintetét. „A szlovákok ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a magyarok, azzal a különbséggel, hogy ők görög hiten élnek” – jegyzi fel, nyilvánvalóan összekeverve a szlovákokat a velük rokon ruszinokkal. A szlovákok sosem éltek „görög hiten”. „Iskoláik vannak – folytatja –, amelyekben a szláv nyelvet oktatják. Közöttük járva magam láttam szláv nyelvkönyveket, valamint szláv–magyar–német szótárakat…” Ezután romantikus látomása a „szláv népek hajdani nagyságát” ecseteli „a rég elmerült századok mélyén”.
Külön fejezetet szentel a magyar nőknek. „A parasztasszonyok megőrizték a régi erkölcsök minden tisztaságát és romlatlanságát, a gazdasággal foglalkoznak és azzal, hogy gyermekeiket bátor magyar huszárokká neveljék.” Ezzel szemben „a városokban lakó nők elszakadtak a régi magyar erkölcsöktől, megfertőzte őket a hiúság mérge. A legkönnyelműbb életet élik a nagyvilág viharaiban, és már ifjú éveik virágzásában elvesztik szépségüket.” Hogy miből vonta le ezt a tapasztalatot, nem köti az orrunkra. Ez a feljegyzése alig-alig „életszerű”, inkább úgy hangzik, mint egy Rousseau-hívő mindenütt „paraszti őserőt” firtató ábrándja.
Az orosz tiszt eltűnődik neki furcsa, „egyetlen európai nyelvhez sem hasonlítható” nyelvünkön. Őseinknek és rokonainknak „az Ázsiában maradt tatárokat vagy manzsúrokat” – nyilván a mandzsukra gondol – hiszi. Ezután a Vág völgyét és az ország kastélyainak szépségét dicséri, külön fejezetet szentelve Eperjes, Bártfa és Kassa városának. Leghosszabban viszont az „egyszerre újszerű, fenséges és ugyanakkor félelmetes” Aggteleki-cseppkőbarlangról ír, melyben „láthatók csudálatos méretű csonka piramisok és tornyok, vízesések és angyalszobrok, a roppant boltozatok mennyezetéig érő kecses görög oszlopok, a feketéllő szakadék mélységéből kibukkanó gótikus pillérek. Különféle állatok fejmásai, vadállatokra emlékeztető törmelékek, madarak utánzatai, torz formájú kardok és pajzsok. Sok-sok cseppkőtömb ereszkedik alá, csillárokra emlékeztető… Mindezeknek a ritkaságoknak a víz a szülőanyja.”
Végül hosszan, szlávosan túlcsorduló érzelmességgel búcsúzik Magyarországtól. „Derék nép, szabad föld – elbűvölő Magyarország! Búcsút veszek tőled, lehetséges, hogy mindörökre, de emléked kitörölhetetlenül fog élni elmémben és szívemben. Isten veletek, hatalmas Kárpátok… Egyetlen lépéssel már át is kerültünk a határon túlra, és egyszerre csak a tél országában, Galícia bánatos földjén találtuk magunkat. Mintha csak az egész természet meghalt volna. A mezőket hó borítja, a fák csupaszok, a gyors folyású patakok befagyva. S ennek a szomorú országnak a lakói is szomorúak, levertek.”