Csonthó és pálmafák, repedezett gleccserek és szőlő-, alma-, kivi- meg fügekertek, amelyeket éppenséggel a jégárak olvadékával locsolnak; lovagvárak és túlhabzó barokk, háromezresek gránitfala és mediterrán pára, wienersnitzli és ruccola, akár trotillal is megvédett történelem és templomtoronyig elárasztott falvak – súlyos következményekkel jár az észak felé nyitott világokból átmerészkedni a dél felé nyitottakba. Ha az osztrák Ötz-völgy embertörténelmet nélkülöző magashegységi régiójából átkelünk a Timmel-hágón – csupán néhány kilométerre Fagyott Fritz, azaz Ötzi, az ötezer éves jégmúmia lelőhelyétől –, Dél-Tirol nem az alpesi-mediterrán éghajlatával, e fából vaskarika jelenséggel sokkol a leginkább, hanem mindazzal, ami e paradicsomi termékenységű peremvidék légkörében összekapcsolódik. És többnyire még ma is robbanékony keveréket alkot.
Aki efféle sokkra vágyik, föltétlenül vállalja az Ötz-völgyi hágó nem elhanyagolható kockázatát, a vak alászállást a kétezer méter feletti ködben, a keskeny hajtűkanyarok, a korlát nélküli útszalag meglepetéseit, hogy aztán az olaszországi Passer-völgyben átlépje a szőlőművelés határát, érintse Tirol települést a maga végeláthatatlan, katonás rendben roskadozó tőkéivel és almafáival, elképesztő gyümölcsszagával és a tiroli őrgrófok sasfészkével. Majd ereszkedjen tovább Meranba, onnan pedig folytassa útját a hajdani Via Claudia Augusta római hadi út vonalán, mely az ókorban többek között a Pó-síkságot kötötte össze a Dunával Augsburg tájékán. Így közvetve az Adriát is Pannóniával. Ez már az Etsch folyó völgye, Vinschgau térsége – Európa mitikus szépségű tája. Egyike a legszebbeknek és legmitikusabbaknak. S ezen a ponton, az egyik mellékvölgy szájánál megtorpanva joggal merül fel a kérdés: ebben a germán középkor hangulatát árasztó, egyszersmind déliesen reneszánsz kisvilágban hol rejtőzködik Magyarország? Sehol, jószerével.
Vagy ha igen, akkor talán jobb volna megfeledkezni róla.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában Tirol persze ugyanúgy a birodalom része volt, mint mondjuk az erdélyi Csíki-havasok vagy a felvidéki Szepesség. A régi, egységes Tirol a Monarchia legnyugatibb csápja Vorarlberghez mint elővédjéhez tapadva: egyfelől az észak-olaszországi Lombardia és Venezia tartomány közé nyúlik be, másfelől az őt mindig fenyegető, meg-megszálló Bajorország alatt ütközik a svájci Alpok falanxába. Ezt a csápot annak rendje és módja szerint vágta három szeletbe az 1919-es saint-germaini „határmódosítás”, hogy napjainkra Dél-Tirol – számos külföldi, de talán nem minden dél-tiroli szerint – a jól működő autonómiák példatára legyen.
A Martell-völgy bejáratánál, a nevében a „halál” szótövet rejtő Morter falu mellett két váracska emelkedik két különálló dombon: Unter- és Obermontan romjai, amelyeknél megszakad a nyilvánvaló magyar vonatkozások hiánya. Két honi származású vandál, egy zseni meg egy feltehetően egyszerű turista hagyott el nem évülő emléket ezen a vidéken.
„Nem sokkal odább a Martell-völgy, az Ortler-Alpesek legnagyobb barázdája nyílik; az eleje omladékkal telt szakadék, majd följebb egyhangú »zöld útcza«; de az alsó és felső Martell-Alpesnél elragadó háttérrel, melynek felűl örökjéggel szegett képéből üde zöld rétek és sötét erdőségek közűl emelkedik ki a Monte Cevedale csillogó havas koronája. De történeti nevezetességű is e vidék […], mivel az Obermontan vár romjaiban találták meg a Nibelungenlied egyik kéziratát” – emlékezik meg az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, 1886 és 1901 között megjelent nagyszabású vállalkozás Tirol és Vorarlberg fejezete. Az omladékkal telt szakadék, amelyben a várak is találhatók, ma termékeny síkság számos nagytakarításnak köszönhetően, csak Morter falu neve emlékeztet arra, hogy az „egyhangú zöld útczán” a középkor óta lezúduló gleccserárvizek és kőlavinák sodorták el derék vinschgaui földművesek tucatjait, akik ma is a morénahalmok alatt szunnyadoznak házaikkal, jószágaikkal, templomaikkal egyetemben. A birodalomleírás nem említi, és mára szinte teljesen feledésbe merült, hogy a Nibelung-ének egyik legősibb kéziratának lelőhelye, a XIII. században II. Albert tiroli gróf parancsára épített felsőmontani vár szomszédságában áll egy zömök, jelentéktelen külsejű kis középkori kápolna, a Sankt Stephan, amelynek freskói megdöbbentik a legharcedzettebb műemlékgyűjtőket is.
Nos, itt jártak magyarjaink.
Gyönyörű képregény, groteszk ötletekkel, szokatlan beállításokkal és mindannak termékeny keverékével, ami észak és dél, a germán és a talján találkozásából ered – ezt mutatják a Szent István-kápolna falfestményei. A szépen feltárt és konzervált XV. századi freskókon szentek tucatjai. A nyugati falon az utolsó ítélet jelenete a glóbuszon álló mandorlás Krisztussal, aki fehér liliomot és kardot tart két kezében a megnyíló sírok fölött. Az északi falon Szent István vértanú története, a keletin Orsolyáé, míg a délin Hubertusé, amint az agancsai közt feszületet hordozó szarvasra vadászik. Látható itt a táborba szállt, vértes-számszeríjas katonákkal övezett, várostromra készülődő hun Attila király. Aztán a passió képei, talán a legmeghökkentőbbek: az utolsó vacsora, Krisztus körül indulatos apostolai, előtte Júdás zokog az asztalra borulva, miközben mestere egyik kezében ezüstpénzt tart, a másikkal az áruló tanítvány arcát simítja végig vigasztalón. Arrébb kivakart szemű Pilátus, a megnyíló sírok között utólag ugyancsak megvakított démonok. Finom vonású, áhítatos és haragos arcokat, dinamikus mozdulatokat festett a falképek készítője, lombard, németalföldi és bajor hatásokat vegyítve stílusában, a Biblia pauperum bizonyos sémáitól el nem szakadva, de mégis messze meghaladva a középkori templomi freskók átlagos színvonalát.
Ezeket a pompás műalkotásokat karmolták tele nevükkel, látogatásuk évszámával, elménckedéseikkel előkelő és senkiházi barbárok a középkortól kezdve a XX. század második feléig. Ma ez az obermontani Szent István-várkápolna igazi ínyencsége. Magas rangú egyházi emberek, vagyonos patríciusok, vándorló írástudók, az analfabetizmus visszaszorulásával pedig mindenféle jöttment írta bele Krisztus bíborpalástjába, a szentek feje mellé meg az apokaliptikus tájakba banális megjegyzéseit. Hemzsegnek a falakon az oda nem illő feliratok németül, latinul, görögül, olaszul. És magyarul, természetesen.
Hol másutt, mint a templom szentélyében, az oltártól jobb kézre található a graffitik egyik büszkesége: cirkalmas keretben, 1509-es évszámmal egy nagy A, speciális karakter, mint a skarlátbetű, csalhatatlanul megismerni – a szakértők is bizonyos Ajtósi származású (Békés megye) Dürer kézjegyével azonosították. Itt járt tehát 1509-ben, Kálvin János születésének évében Albrecht, a német reneszánsz legnagyobb alakja, ötvösmester apja révén honi kötődésű, aki a családnevet is állítólag szülőfalujából vette (ajtó: Tür németül, Ajtósi: Türer, később Dürer). S hol másutt, mint a képromboló festőművész kézjegye alatt fedeztük föl a még közvetlenebbül hazai vonatkozást: bizonyos Bach Antal és neje akkurátus vésetét 1932-ből. Nagy találkozás. E budapesti turisták szignóját ugyanazzal a gondossággal konzerválták a dél-tiroli műemlékvédők, mint Dürerét, valamelyik oldalági Mussoliniét (Antonio) és más hírességekét, valamint magukat a freskókat.
Nem köztéri padokba, nyárfák kérgébe vagy vasúti ülések karfájába kell tehát vésnünk monogramunkat, ha időtálló nyomot akarunk hagyni, hanem ősrégi alkotásokba. Ez az illetlen, kispolgári vandalizmusról tanúskodó firkahalmaz, amely Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Róma egykori birodalmában, Hellászban is ellepte a legkiemelkedőbb maradványokat a kulturális turizmus letörölhetetlen jeleként, mára a piramisokkal, oszlopfőkkel, szobrokkal és freskókkal együtt bevonult az örökkévalóságba. S ebből sem Dürer, sem Bach Antal (és neje) nem maradhatott ki.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
