Az ötvenhatos forradalomra emlékezik ez alkalommal, azt írja be fő- és mellékszereplőivel egyetemben a nemzeti emlékezet aranykönyvébe a Magyar Örökség kitüntető címről a lakosság javaslatai alapján döntő grémium. Áttételesen névadója, Kodály Zoltán életpéldája révén még a rendszerváltozás után alapított kórusiskola is az ötven évvel ezelőtti eseményeket idézi fel azoknak az emlékezetében, akik a mai kitüntetettek sorát számba veszik, hiszen ez a tanintézet azt a szellemet és azt az erkölcsiséget igyekszik átadni növendékeinek, amely 1956. október 23-án a közterekre parancsolta a fiatalokat.
Nekünk azonban nem velük, az ígéretes ifjú közösséggel kell most foglalkoznunk, hanem azzal a társasággal, amelyiknek a különböző világlátású emberek egybehangzó állítása szerint is oroszlánrésze volt ’56 októberének eszmei előkészítésében: a szovjet mintára alapított és hosszú éveken át a kommunista párt irányítása és erős ellenőrzése alatt tartott Magyar Írószövetséggel. Ez az egyesület ugyanis már két esztendővel a lángra lobbanó elégedetlenség előtt mozgolódni kezdett. Hogy az írószövetségi tagság jelentős része mást akar, mint amit „demokratikus” kongresszusain deklaráltatnak vele (az egységes magyar irodalomnak a szocialista realizmus elméletére kell épülnie – mondatták velük, hirdették helyettük az ötvenes évek legelején), már 1954-ben nyilvánvalóvá vált. Veres Péter lett ebben az esztendőben a szövetség elnöke (ma már elképzelni sem tudjuk, legfeljebb vaskos irodalom- és kortörténeti értekezések tanulmányozása után, mekkora volt a jelentősége ennek a személyi változásnak: Darvas József után – Veres Péter). S ez a józan paraszti elme pontosan tudta, mi a teendő, hogy a magyar írók társasága, az akkor még hitelesnek tartott értelmiség, voltaképpen tehát az egész társadalom legalább lélegzetvételnyi szabad levegőhöz jusson. Hiába rendelték alá azon nyomban az írószövetségi pártszervezetet a Budapesti Pártbizottságnak, hiába hitték odafönt, hogy ettől az „átcsoportosítástól” kezdve mind a háromszáz írószövetségi tagnak (kétharmaduk párttag, egyharmaduk pártonkívüli) meg tudják szabni a budapesti főelvtársak, hogy miről írjon és miként, Veres Péter kiverekedte, hogy saját kiadója legyen a szövetségnek. (1955-ben – pártközponti engedéllyel! – alakult meg a Magvető.) Része lehetett abban is, hogy az írószövetségi lapban, az Irodalmi Újságban egyre bátrabban írtak az emberek. Veres Péter cikke nyomán például élénk vita alakult ki a nemzedéki kérdésről, valójában az írói szabadságról. Ezt látván az írószövetség elnökségének kommunista tagjai lemondtak tisztségükről, és – noha maga Rákosi Mátyás szerette volna meggyőzni őket döntésük helytelenségéről – kitartottak az első titkári eligazítás után is eredeti elhatározásuk mellett. Akik maradtak, memorandumot fogalmaztak, összeállították a kulturális életben elszenvedett sérelmek listáját, szövetségi főtitkárnak pedig a művelt, higgadt és egyenes, nem Sztálin-, hanem kétszeres Baumgarten-díjas Képes Gézát választották meg.
Nem sokkal ezután, 1956 tavaszán újabb eszmei rohammal próbálkozott a hatalom. Két régi emberüket, az idők során hithű kommunistából mérsékelt ellenzékivé érett Kuczka Pétert és Kónya Lajost rendelték magukhoz. Nem sokra mentek velük sem. Az MDP egykori tisztségviselője, Kuczka Péter és az agitációs lírájáért gyors egymásutánban kétszer is Kossuth-díjjal jutalmazott Kónya Lajos csak arról volt hajlandó beszélni, hogy milyen helytelen az utóbbi idők irodalompolitikája. Főként a „korbács és mézeskalács taktikát” kárhoztatták. Nem tudni, hogy belátták-e vagy sem ezek után a pártvezetés emberei, hogy író elvtársaik révén immár lehetetlen érvényesíteni befolyásukat, de azt igen, hogy ’56 nyarán voltaképpen önálló életet élt a szövetség tagsága. Titkos szavazással választották meg vezetőiket, az elnökségbe ekkor került be Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Ignotus Pál, Tersánszky Józsi Jenő, és ekkor maradt ki az, aki a diktatúrát szolgálta. (Aczél Tamás és Méray Tibor is, annak ellenére, hogy – miként Kuczka Péter – ők is túljutottak már az első meghasonláson, bűnbánaton.) Mi sem volt természetesebb ezek után, mint az, hogy amikor júliusban felfüggesztették a Petőfi Kör működését, az ellenzékiség legfőbb fóruma az írószövetség lett. A szeptember 17-én megtartott közgyűlésen – a korabeli híradásokból ezt olvasni ki – felszabadult és lelkes volt a hangulat. Még Köpeczi Béla is azt ígérte, hogy elhárul eztán minden akadály, amely eddig az alkotói szabadság útját állta. Megjavul a kiadók és az írók közti kapcsolat, de „a tartalmi problémák eldöntése a kiadók feladata lesz” a jövőben is…
Október 23-án a lengyel nép melletti szolidaritást kinyilvánító felvonulás engedélyezését szorgalmazta a szövetség tagsága. Az Irodalmi Újság aznapi számában hozták nyilvánosságra követeléseiket, Veres Péter pedig a Bem-szobornál olvasta fel azt az írószövetségi határozatot, amelyben Nagy Imrének a politikai életbe való visszatérését követelték, és kinyilvánították rokonszenvüket a tüntetők iránt. A következő napokban óriási lett a tekintélye a forradalmi tömegek előtt a Magyar Írószövetségnek. Bajza utcai székházukat egyre-másra keresték fel a felkelők, volt olyan csapat, amelyik Veres Pétert akarta a legfőbb közjogi méltóságba vinni. Az Irodalmi Újság forradalmi száma november 2-án került az utcára. Olvasható benne a régóta kész Illyés Gyula-vers, az Egy mondat a zsarnokságról, Kassák Lajos íróasztalfióknak szánt A diktátora, Benjámin László, Zelk Zoltán és Tamási Lajos friss forradalmi költeménye, Németh László, Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc publicisztikája. A rádión keresztül taggyűlést hívtak össze az írószövetségi tagok ugyanezen a napon. Sok régi-új ismerős hallotta az invitálást, azon nyomban beválasztották az elnökségbe Féja Gézát, Keresztury Dezsőt, Sinka Istvánt, Kodolányi Jánost, Lakatos Istvánt és Rónay Györgyöt. (Az MDP instrukciói alapján 1949-ben végrehajtott tagrevízió során kizárták a magyar írók érdek- és értékvédelmi szervezetéből – többek között – Weöres Sándort, Vas Istvánt, Szabó Lőrincet, Pilinszky Jánost, Ottlik Gézát, Mándi Ivánt, Jékely Zoltánt, Hamvas Bélát, Füst Milánt.)
Két nap múltán aztán némaságra ítéltetett az írószövetség is. Azaz: még egyszer hallatta szavát abban az esztendőben, december 28-án, hogy hitet tegyen a forradalom mellett. A méltóságteljes nyilatkozatot írótársai nevében Tamási Áron fogalmazta meg. A Gond és hitvallás című írás, amely a nemzet érdekeire hivatkozva állt ki a forradalom mellett, a többség érzelmeit formálta mondatokká. Ha semmi mást nem tett volna 1956-ban a Magyar Írószövetség, csak ezt az egyetlenegy közös álláspontját hozta volna nyilvánosságra, az utókornak akkor is azt kellene mondania, hogy kiérdemelte a Magyar Örökség kitüntető címet.
origo.hu
Fordulat jön az időjárásban – mutatjuk!
