Köznapló

Szeptember 22., péntek
Egyre drágább minden, ráadásul az emelt ár nem jelenti azt, hogy ami sokba kerül, jó is. Nem. Napról napra minden vacakabb. Bementem a minap egy rangos fővárosi papírüzletbe, egy tömb írólapot kértem, olyat, amilyet a töltőtoll szeret. A mókuska – úgy tipegett, ahogy a mókusok a kereket hajtják – már nyúlt is a polcra, és elém tett egy köteg fénymásolópapírt. Hát maga nem tudja, hogy nincs nagyobb ellensége a töltőtollnak, mint ez? – kérdeztem, de láttam a szemén, hogy nem érti. És azért nem érti, mert tegnap még harisnyát árult vagy mézes puszedlit.
Van egy remek könyves a Múzeum körúton a Honterus antikváriumban, Kanitz Fülöp könyvét kerestem, a Magyar Földrajzi Társaság jelentette meg: tudja, az a bordó fedelű, tettem hozzá, hadd lássa, értővel van dolga. Hogyne, van bordóban, de megjelent kék fedéllel is, mondta, és beszélt a szerzőről, elmondta, miért tisztelik a bolgárok ezt a bátor térképészt.
Manapság a mókuskák legtöbbje azzal számol, hogy én éppoly tudatlan vagyok, mint ők, vagyis elém tehetnek bármit, fizetek és viszem. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja egy hitvány szerszámosláda, amelyet ugyanúgy megvettem, mint egy olyan szerkezetet, amelynek a fiókjait egy hét után nem lehetett mozdítani. Mind kidobott pénz, amit megspóroltam volna, ha a másik, ott a pult túloldalán, érti a dolgát.
De vannak súlyosabb tételek, naponta fizetek értük, sőt immár mindenki fizet, ez pedig a bizalomhiány. Benyomom a kártyát a bankautomatába, és mielőtt bármilyen műveletbe fogna, jelzi, hogy videofelvétel készül rólam. Összerezzenek, eszembe jut, még nem borotválkoztam, és zakót kellett volna venni mellény helyett. Ám ez semmi ahhoz képest, hogy felhívok egy céget, és az automata hang azzal kezdi, a beszélgetést rögzítik. Miért? És mi még ne szóljunk semmit. Máshol egész cudarul csinálják.
Bush, mármint a kisebbik, az ijedős, háborúzó Bush nemrég közzétette, a mobiltelefonokat le fogják hallgatni. Nem százat, ezret vagy milliót – ha kell, mindenkiét. Számomra ez felfoghatatlan. Eszerint vannak emberek, akik egy teremben (hangárban, föld alatti bunkerban, tudom is én, hol) mások beszélgetését fülelik egész nap, és próbálják megfejteni, hogy ha Wilsonné azt telefonálja Smithnének, csirkét süt ebédre, vajon a hagyma és a csili nem kódolt terroristaüzenet-e. Ez egyfelől agybaj, másrészt már egy iparág, ha összeadjuk a kettőt: elmebajos iparág. Bár ki tudja?
Nem is soká ránk köszönthet egy olyan kor, amikor egy érettségizett fiú, ha társai kérdezik, milyen szakmát választ, szégyen nélkül felelheti, ő bizony telefonlehallgató lesz.
Egyre több szakma dolgozik titokban, egyre többhöz nem lehet közünk, ami elég abszurd, hisz a felvételeket, a lehallgatásokat és elemzéseiket, amelyeken ezrek dolgoznak, mi pénzeljük adóforintokból, adóeurókból és adódollárokból. Mintha mi gyártanánk a fegyvert, amellyel megcélozzák a szívünket.
Meddig tűri még ezt a világ?
Aligha sokáig.

Szeptember 25., hétfő
Olvasom az elemzéseket veszélyekről, melyek oka a politika, de ezek a nagy emberekről szólnak, meg a fővárosról, ám arról minden cikkíró hallgat, hány veszély leselkedik a magyarra az őszi kukoricásban. Hogy ez nem tréfa, bizonyítja, ami nemrég a baranyai Okorág és Kákics között történt. Egy honfitárs leszállt kerékpárjáról a két falu határában, hogy könnyítsen magán. Beballagott a kukoricásba, s épp belefogott volna a műveletbe, amikor durr, egy lövés. A jelentésben az áll, hogy a vadász járőrözött, és azt hitte, vaddisznó, őz vagy más kártevő zörög. Célzott a hang irányába, és a kerékpáros ember élete azonmód véget ért.
Mondhatnám, hogy tipikus eset, a magyar vadászszerencse ismétlődő szerencsétlenségei közé sorolható, és mondani tudnám azt is, inkább sörétes csőszpuskával vigyázzanak a kukoricára – ezek közhelyek. Ám van itt egy kérdés: és ha a vadász nem vaddisznóra vagy őzre célzott, hanem emberre? Ha azt hitte, valaki lopni akar. Volt már ilyen. S akkor a történet másról szól. Többek közt arról, hogy Baranyában az emberhús ára ugyanannyi, mint a vadé, és ezért vélem, hogy ez nem vicces eset. Akkor sem, ha pár nap múlva összesúg két gyászoló a temetésen: ma is élne, ha jobban bírja a hólyagja.
Igazi tragédia az, amikor azonos pillanatban találkozik a Szörnyűség és a Komédia.

Szeptember 26., kedd
Elkapott minket a nyavalya, előbb a feleségemet, aztán engem, végül a kicsi lány is hányni kezdett. Szerencse, hogy lépcsősen történt, hogy pár nap különbséggel tört ránk a gyöngeség, válthattuk egymást az esendő lélek támogatásában, mert a betegség a lelket néha jobban megviseli, mint a testet.
A jobbulás egyik jele, ha az ember könyvet vesz elő. Olvasásról persze szó nincs, csak lapozgatásról, mintha bizonygatni akarnánk, teljes értékű szellemi harcosok vagyunk már, pedig dehogy. Ez abból derül ki, hogy, nyilván a böjt okán, folyton olyan bekezdéseken akad meg a szemünk, ahol a szerző evéssel-ivással traktál.
Közben eszembe ötlöttek a régen olvasott könyvek, így jutottam el a drága Lénárd Sándorig, akinél távolabbra egy magyar írót sem vetett a sors. Ez lehet az egyik ok, amiért szépséges könyvét, a Völgy a világ végént nem sorolták a legjobb regények közé, amikor az a nagy tévés csinnadratta volt tavaly. (Igaz, Krúdy is épphogy befért, minek ezt firtatni, bár remélem, vannak gimnáziumi tanárok, akik szólnak róla óráikon.)
Lénárd orvos volt, csupán nyolc évet élt Pesten, aztán csak ment, ment, egészen a világ végéig. Hosszú vándorútja Brazília egyik rejtett, messzi völgyében ért véget, ott építette föl az erdőben láthatatlan házát.
Nem tudom, az ő könyvét olvastam előbb vagy Blixen bárónéét, de meglepett, hogy Lénárd a brazíliai völgyben, Karen Blixen pedig a kenyai Ngong fennsíkon fogalmazta meg ugyanazt. Egy nap a láthatatlan házban, ez az erdei doktor másik regényének címe, ez elé koppantott le mottóként három nagyon fontos, egyértelmű szót: „Jó helyen vagyok.” A dán baronesse-nek térben és időben is messze volt onnan a farmja, első gondolata mégis az volt, amikor ébredt: „Itt vagyok, mert itt az én helyem.”
Hogy mi a jó hely és mi az otthon – ennek különbségét számunkra, kiknek a fülében itt cseng Tamási Áron klasszikus mondata –, nem a sok ezer kilométer jelenti, sokkal inkább bizonyos illatok. Egyszerű ízek. Amilyen egy tányér zöldborsólevesé. És innen hadd idézzem Lénárdot: „Aki régen él távol a szülőföldjétől (állam, haza, nemzet, hon után a dolgok újabb álarca), megtanul valamit: az evés nemcsak éhség-, szomj- és munkakérdés: honvágykérdés is!
A kísérleti bizonyítékot megadni kissé körülményes dolog. Aki otthon bekanalaz egy tányér zöldborsólevest csipetkével, csak azt érzi, sótlan-e vagy sós, puha-e a borsó, vagy szüksége lett volna még tíz percre a tűzön. Végül arra a felismerésre jut, hogy nem olyan éhes, mint annak előtte.
Az Atlanti-óceán déli feléhez közel ez egész máshogy van. Aki vagy tíz éve nem látott borsót, mert a bennszülött nem ismeri, s neki nem volt kertje, a végén földhöz jut. Addig levelezik, amíg öt- vagy tízezer kilométer távolságból kap kétmaroknyi vetőborsót. Elülteti, lesi, jön-e felhő megöntözni, éjjel is odamegy, nem jön-e valamilyen korhely tücsök, nem lopja-e el a palántát, lesz-e olyan fehér a virága, mint az otthoni lepkéé. Aztán egy szép nap – egy nagyon szép nap – van kétmaroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első és az utolsó kanál közt enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut.”
Becsuktam a könyvet, mentem a konyhába, sárgarépát reszeltem, mézet és citromlevet öntöttem rá, s a ház előtt kanalazgatni kezdtem. Az első ennivaló volt két nap után. Ízlik, kérdezte a feleségem. Csodás, feleltem, bár mondhattam volna azt is: az étel ízét, ha a helyzet rendkívüli, nem anyaga adja, vagy az, ahogyan készül, inkább a körülmények: Brazília távolsága a hazától, a betegség tiltása a kamra polcai előtt, s figyelni kell, mert a rendkívüli helyzetek száma a világban egyre nő. Mondhattam volna ilyeneket, de aki sárgarépát eszik, ahhoz nem illik a bölcselkedés, az húzza meg magát, amíg a gyomra legalább a mákos palacsintát be nem fogadja.

Szeptember 27., szerda
Még egy történet az evésről. Rudolf Hess, Hitler helyettese, mint más náci vezetők, rendszeres ebédvendég volt a kancellária asztalánál. Ám ő nem úgy érkezett, ahogy a többi. Vele volt segédtisztje, kezében fém ételhordó speciális ételekkel. A segédtiszt rögtön befordult a konyhába, hogy a vegetáriánus kosztot fölmelegítsék. Hitler csak soká vette észre, dühbe gurult, és szólt neki, ételt oda nem vihet. Hess védte a kosztját, elmagyarázta, hogy ezek szigorú elvek szerint összeállított ételek, ám Hitler az asztalra csapott: akkor egyen otthon! Hess megsértődött, s attól fogva nem jelent meg az asztalnál. Később, mint tudjuk, Führerje tudta nélkül Skóciába repült. Lehet, hogy egy ételhordó történelmet csinált?

Szeptember 28., csütörtök
Itt az ősz, később kel és korábban nyugszik a nap. Egy láthatatlan kéz, talán valami égi fotográfus, opálos fényt bocsátott a tájra, és olyan lett, hogy tapogatva keressük, ami nyáron még megvolt, mintha hályog volna szemünkön. Néha persze más miatt mulasztjuk el, ami fontos. Mint én az elmúlt hetekben: arra figyeltem, ami földi, és elmulasztottam, amit látni az égen. Az utcára figyeltem, s közben elmentek a fecskék.
Nagy hiba volt elszalasztani őket.