Megosztott rosszkedv

Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját beárnyékolja, hogy a rendszerváltás előtti ellenzék egyik, magát 1956 örökösének valló pártja, az SZDSZ az idén tavasszal harmadszor is koalícióra lépett a szovjet megszállás alatt uralkodó állampárt jogutódjával, az MSZP-vel. Az ezzel együtt járó csúsztatások és elhallgatások megnehezítik, hogy a mai magyar társadalom megismerhesse, megvitathassa és vállalhassa XX. századi történetét, ezen belül 1956 örökségét.

Az 1956-os forradalom mindenkori évfordulója alkalmas lehetne a rendszerváltozás utáni magyar társadalom különféle érdekű, szociális helyzetű, világnézetű, származású és műveltségű rétegeinek közeledésére. Ez azonban ismét meghiúsulni látszik. A problémát nem 1956 története, hanem a megítélésének története, valamint a mai magyar demokrácia válsága okozza – írja a Budapest Analyses elemző központ.
1. Ma is közöttünk élnek és kormánypárti szerepet visznek azok, akik tevőlegesen részt vállaltak az 1956-os forradalom leverésében. Legismertebb képviselőjük Horn Gyula volt miniszterelnök (1994–98).
2. A forradalmat követő korai Kádár-korszak (1957–62) megtorlásokkal megtörte és kollaborációra kényszerítette a szovjet bevonulás után is itthon maradt résztvevők jelentős részét. A kollaboráció szégyene és a kései lelepleződéstől való félelem bénító hatással volt és van rájuk.
3. A kádári konszolidáció (1963–1989) mindvégig tiltotta és büntette a reális értékelésre és a megemlékezésre irányuló legenyhébb kísérletet is.
4. Az 1989 után Nyugatról hazaérkezett, többnyire idős, volt forradalmárok nem tudtak mit kezdeni a fent vázoltak miatt megnyomorított tudatállapotú itthonmaradottakkal – és viszont. Az efölötti kölcsönös csalódás először vádaskodást, majd ellenségeskedést szült. Mindezt a társadalom fiatalabb, az 1956-os eseményekben részt nem vett többsége értetlenül, majd évről évre egyre elutasítóbban figyelte.
5. A rendszerváltás első kormánya, az 1990-től 1994-ig kormányzó MDF–KDNP– FKGP koalíció szakmailag kiváló munkát végzett (elhárította a Kádárék eltitkolt adóssága okozta veszélyt, négy év alatt privatizálta az állami vagyon felét, 30 százalékról 18 százalékra csökkentette az inflációt). Döntő hibát vétett viszont, amikor nem határolta el magát időben a saját soraiból származó, szélsőjobboldali retorikájú irányzattól. Ez sokakat elidegenített a rendszerváltozás után megújult egész történelemszemlélettől, így 1956 emlékétől is.
6. Az MDF–KDNP–FKGP-kormány és a koalíciót alkotó pártok kommunikációja sokszor ügyetlen és életidegen volt. Ez 1956 kezelésében is megnyilvánult: a közelmúlt fennhéjázó számonkérésével, a bántóan gátlástalan „kommunistázással” provokálták, esetenként bőszítették az egzisztenciális válságban kínlódó embereket, akik egyre inkább visszakívánták a szocializmus létbiztonságát és „együtt sírunk, együtt nevetünk” hangulatát.
7. A volt állampárt utódpártja, az MSZP sokáig – jó érzékkel – hallgatott 1956-ról, miközben a kilencvenes évek elejétől mindmáig tartó, egyre szorosabb szövetségre lépett volt ellenzékének egy részével, az SZDSZ-szel.
8. Azt, hogy ezt a szövetséget elfogadta, a volt állampárt utódja mellé állt, az SZDSZ az állítólagos nacionalista-soviniszta-antiszemita veszéllyel magyarázta. Az SZDSZ indoklásának hitelét azonban megkérdőjelezi a Gallup korabeli közvélemény-kutatási eredménye, amely szerint az SZDSZ újdonsült szövetségese (az MSZP) szavazói között a kilencvenes évek második felében több volt az idegengyűlölő, a cigányellenes és az antiszemita, mint az SZDSZ által mindezzel vádolt Fidesz és MDF szavazói között.
9. Az 1956-os forradalom legalapvetőbb céljának a szovjet megszállás alóli felszabadulás tekinthető. Miután a szovjet csapatok 1990-ben kivonultak, ennek a követelésnek az érzelmi súlya jelentősen csökkent.
10. Az 1956-os forradalom leveréséért és a megtorlásokért felelős egykori párt- és állami vezetőket, valamint karhatalmistákat – ha egyáltalán vizsgálat alá helyezték őket egykori tetteikért – elévülésre hivatkozva sorra felmentették. Az 1990–94 közötti Antall-kormány a bírói függetlenség tiszteletben tartására hivatkozva nem siettette ezeket a pereket, amelyek azután Horn Gyula kormánya idején végképp elvesztek az idő homályában. Ennek eredményeképpen 1956 emlékének a közvélemény is egyre kevesebb jelentőséget tulajdonít.
11. A magyar társadalom nagy része ma sikertelennek éli meg saját rendszerváltozás utáni történetét. Alig akad olyan nemzeti szintű közösségi élménye, legyen az sportsiker, a jóléti mutatók javulása, sikeres külpolitikai fellépés vagy más, ami a magyarként összetartozás élményét adná.
12. Mindeközben az egyéni gyarapodás sem érte el azt a fokot, ami tömegméretekben eredményezte volna a polgári emberi méltóság kialakulását. Nem jött létre az a népes középosztály, amelynek tagjai – jelentős és biztos vagyonra támaszkodva – meggyőződésüket egzisztenciális szempontoktól függetlenül is képviselhetnék.
13. Az idei parlamenti választásokat a volt állampárt utódpártja – az MSZP –, valamint az SZDSZ az ország valós helyzetének elhallgatása árán nyerte meg. Ez a győzelem egyrészt életszínvonal-csökkenést eredményez, másrészt az emberek szemében tovább intézményesíti a közéleti hazugságot. (A választók 71 százaléka szerint a Gyurcsány-kormány választások utáni intézkedéscsomagja nem áll összhangban az ígéretekkel. Vö.: www.gallup.hu.) Mindez – az igazságszolgáltatás néhány látványos kudarcával együtt – sokak szerint kétségessé teszi a mai magyar demokrácia működőképességét.
A fenti okok miatt ma Magyarországon nagyon rossz, ünneplésre alkalmatlan a közhangulat. A magyarok azonban megosztottan élik meg rosszkedvüket. Nem véletlen, hogy a megosztás az 1956 ötvenedik évfordulójára készülő utódpárt – a szocialisták – legfőbb törekvése. „Nincsen egy 1956. Annyi van, ahányan vagyunk” – mondta már két évvel ezelőtt Gyurcsány Ferenc, azóta már kormányfő. Az értelmiség jelentős része pedig – amely évtizedek óta sulykolt sajátos történelmi tudattól vezérelve retteg a „csőcseléktől” – buzgón visszhangozza ezt. „S az egyetlen történet széthullt ezerkilencszázötvenhat darabra” – jellemző módon így fejeződik be a Budapest egyik vezető színházában hónapok óta játszott Kazamaták című darab, amely a Köztársaság téri eseményekről, 1956 egyik olyan összecsapásáról szól, amelynek során az áldozatok nagyobb része kommunista volt. Mindennek következtében – a kormányzat elképesztő hibái ellenére, amelyek a költségvetést, az oktatásügyet, az egészségügyet, az önkormányzatok gazdálkodását, az euróövezethez való csatlakozást és a kormányzó elit szavahihetőségét egyaránt érintik – nem alakult ki olyan egyetértő népi elégedetlenség, amely 1956 ötvenedik évfordulóján meg akarná buktatni a hajdani állampárt utódja által vezetett koalíciót.
Tüntetésekre csak akkor került sor, amikor nyilvánosságra került a kormányfő provokációval felérő beismerése a választások körüli hazugságokról. Fontos körülmény ugyanakkor, hogy nem akarnak belpolitikai válságot az ellenzéki pártok, a Fidesz, a KDNP és az MDF sem. Valószínű ugyanakkor, hogy amennyiben az Európai Bizottság szeptember végén ismét elégtelennek találja a magyar kormány konvergenciaprogramját, és – megelégelve a kormány évek óta be nem váltott, a költségvetési deficitre vonatkozó ígéreteit – részlegesen befagyasztja a kohéziós alapok folyósítását, a Gyurcsány-kormánynak végképp elfogy a morális tőkéje. Az utóbbi évtizedek történelemhamisításai, valamint a közelmúlt politikai fejleményei folytán 1956 ötvenedik évfordulójának megünneplése Magyarországon kicsit háttérbe szorul. Erre utal, hogy alig egy hónappal az évforduló előtt sem a méregdrága emlékmű nem készült még el, s az ünnepségek előkészületeiről sincs jóformán semmi hír. Meglehet, hogy 2006-ban a nagyvilágban szebben és felszabadultabban fogják megünnepelni 1956 évfordulóját, mint Magyarországon.