(miről beszéljünk ma…)

Én nem tudom, kezdtem sokadik beszélgetésemet Tárnoki nénivel, aki erre azt mondta: „Pszt! Ne kezdjen el megint piszkoskodni, ha nem tudná, ma kampánycsend van.” Szívesen vitatkoztam volna az öreg hölgygyel, hogy szerintem az „én nem tudom” kifejezés egyáltalán nem töri meg a kampánycsendet, bár ha hangosan mondom, maga a csend valóban megszakad. De inkább hallgattam, s így némán ültünk egymás mellett a konyhából nyíló homályos fél szobában, ahová Tárnoki néni még Igaz Erzsike néven költözött be viceházmester szüleivel a harmincas évek elején. Csaknem egész életét itt töltötte, de most már senki sem nevezte Erzsikének, úgyhogy valójában ő sem tudta már, hívták-e valaha másként, mint Tárnoki néninek.
– Nekem a kampánycsendről mindig Rytkó Emília jut az eszembe – szólaltam meg bátortalanul –, meg az, hogy ez a nap tulajdonképpen arra jó, hogy a pártok a kampánycsend megtörése miatt feljelentgessék egymást az országos választási bizottságnál, amely testület a panaszokat minden felesleges lacafacázás nélkül elutasítja.
– Ezzel tán azt akarja mondani – nézett rám bátorítóan az öreg hölgy –, hogy a másfél napos kampánycsend úgy, ahogy van, egy nagy marhaság?
– A felesleges képmutatás iskolapéldája – feleltem. – Egy botránykő, amely csak arra jó, hogy a politikusok egymásra mutogassanak.
– Hasonlatos a kabátlopási ügyekhez – szólalt meg a hároméves dédunoka, Esztike. – Meg a sárdobáláshoz, ahogy neves politológusok mondják.
– Minden politológus neves – mosolygott jóindulatúan Tárnoki néni. – Majdnem olyan neves, mint a közgazdászok, akiknek reformterveit az aktuális kormányfő rendszerint politikai meggondolásokból megnyirbálja.
– Dédi, ne politizálj! – figyelmeztette Esztike. – A falnak is füle van.
– Sohasem politizáltam – felelte szemérmetlenül az öreg hölgy. – Csak néha elmondtam általánosságban a véleményemet. Most is általánosságban beszélek, amikor annak a gyanúmnak adok hangot, hogy a választók terrorizálják szegény politikusokat, akik épp ezért képtelenek megtenni azokat a reformlépéseket, amelyek a választók érdekeit szolgálnák hosszú távon. Inkább gazsulálnak.
– Ön szerint, kedves Tárnoki néni – mondtam a lehető legbékülékenyebben –, a politikusok be vannak tojva?
– Az utolsó politikust, aki nem volt betojva, Sztálinnak hívták. És gondoljanak rólam akármit, kimondom: az a kis köpcös kopasz, a legjobb magyar tanítvány, akit annyira szerettünk, az sem volt beszari. Nyugodtan a képünkbe vágta, hogy ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot, és a szeme sem rebbent, amikor lesöpörte a padlást. Nem is volt az ország eladósodva!
– Ez még az én születésem előtt történt – nézett rám mentegetőzve Esztike. – Mióta én vagyok, adósság is van. Nekem már Bokros Lajos bácsi is történelem.
– Inkább beszéljünk az időjárásról – mondtam meggondoltan –, az nem pártspecifikus, és nem tartalmaz áthallásokat.
– Helyes – bólintott Tárnoki néni –, az időjárást bátran szidalmazhatjuk. Ennyi front, mint idén, még sohasem vegzálta a derékzsábámat. Volt olyan nap, hogy be kellett kapcsolnom a légkondicionálót, este pedig muszáj volt begyújtanom a gázt.
– Dédi, nem tudod, mit beszélsz! – szólalt meg Esztike. – Mikor volt neked légkondicionálód?
– Csak példabeszédként említettem, mint Jézus a mustármagot.
– Hm – dünnyögtem magam elé –, jó-e, ha most, kampánycsendben az időjárás szeszélyeiről, holmi viharokról meg egyebekről beszélünk, én nem tudom…