Pipál a hegy

Idefent, Mátraalmáson se tévé, se rádió. A kis faház nem is a erdő alatt áll, hanem a szélső bükkök árnyékában. A közeli hegyek ködöt pipálnak, hajnalban már hangolnak a völgyekben a szarvasok és a kertben, a kövek között, a páfrányok tövében – főként esős éjszakák után – sárga-fekete szalamandrák cammognak ismeretlen céljuk felé.
Nem hatolnak fel idáig az új évszázad lenti viharai. Nem tudni, csak sejteni, mi történik odalent. Az idő titokzatos bugyra ez a hely, ahol fokozottan érezhető, hogy ami volt, sosem múlik el egészen. Belefonódik a hol napsugaras, hol ködülte levegőbe. Vihar ide csak felülről jöhet, Galyavár felől, amely uhubaglyokat rejtő szirtjeivel a falu fölé tornyosul. Igaz, akkor próbára teszi az évszázados fenyőket, rendet vág közöttük, és a csermelyek, amelyek a verőfényes hétköznapokon barátságosan csörgedeznek, meglódítják a beléjük csobbant köveket – tegnap még alázatosan kerülgették azokat, most úgy sodorják magukkal, mint máskor a csigahéjat meg a makk-kupakot.
Szuhahutának hívták korábban a falut, és a huta szó a környező települések nevében is feltűnt, csak később vették fel Szent László és Szent István nevét, mert szénégetők, bányászok és faművesek éltek itt, főképp szlovákok, amíg a bányákat be nem zárták. A patakvölgyekben és a fennsíkokon, amelyeket itt-ott olyan sűrű fenyvesek karéjoznak, hogy nappal is éjszaka van a mélyükön, a boksákat is eltakarja lassan a folyondár. Csak a házak kertjében állnak még itt-ott a tölgyfák rönkjéből fabrikált rusztikus székek-asztalok, amelyeket megmozdítani is embert próbáló feladat. Ma már senki sem készít ilyeneket. Az öreg mesterek felhagytak a fa megmunkálásával, lassan elfogynak, a fiatalok meg többnyire odébbállnak.
Az autóbusz naponta négyszer-ötször gördül be ide, a világ végi zsákfaluba. Tájékozódni is a buszon és a boltban szokás afelől, érik-e a málna meg szeder, van-e már rókagomba és vargánya a mohos szurdokokban meg a bükkös lankákon. Az ilyesféle tanácskozás persze csak úgy általánosságban értendő, mert kinek-kinek megvan a maga jól titkolt vargányása meg áfonyása, amit a világ minden kincséért el nem árulna.
Ha a kövezett teraszról, ahol hajnalban még a szalamandrákat kerülgettem, elnézek észak felé, Szuhát látom, a patakja nyomvonalát követő hosszúfalut, odébb Bátonyterenyét látom, a boldogabb múltján tűnődő várost, meg a Maconkai-víztározót, amelyből a Zagyva vág neki Tiszáig tartó útjának. Ha tiszta az idő, a közeli hegyvonulaton túlról a Tátra kéklik idáig, amelynek csak kisöccsei az itteni bércek és hiúzt rejtő szurdokok, pedig az még csak az Alacsony-Tátra, nem a nyáron is hósipkás, amely a Zápolyák és Thökölyek hajdani városa, Késmárk fölé magasodik.
Nézem a völgyekben gomolygó köd felett azt a távoli hegyvonulatot. Úgy rajzolódik az égre, mint egy japán fametszeten a kéklő hegyélek. Találgatom, hová eshet Szomolnok, nagyapám szülővárosa. Hová Szepescsütörtökhely, ahol az álmos kisváros fölé meghökkentően tornyosul a Zápolyák gótikus kápolnája. Vércsepár vijjog a levegőben, és eszembe jut az iglói főtemplom, amelynek tornyában vörös vércsék fészkelnek, májusban végignéztem légi mutatványaikat, ahogy fiókáikat aggodalmasan a szárnyukra bocsátották.
Hirtelen megkondul a lélekharang. Halk bongása összekeveredik a levegőben a vércsék vijjogásával. Az itteniekével meg – emlékeimben – az iglóiakéval. Gondolataim visszatérnek csapongásukból a Mátrába.
Egy lélekkel újra kevesebben vagyunk.