Reggeli a Rózsadombon

Ma ünnepli megalakulásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar PEN Klub . A Károlyi-palotában délelőtt kezdődő találkozóra számos ország írószervezetét is meghívták.
„A világot – sajnos – nem lehet egykettőre megváltani határozatokkal. Fokról fokra azonban igenis közeledhetünk egymáshoz. Aki egy csöpp újítást megvalósít, többet ér el, mint aki egy »óriási gondolatot« kürtöl ki, melyet egyébként mindenki tud és akar, de senki se valósíthat meg. Nem közönyös az, hogy negyvenkét nép írói évente összejönnek, egy asztalhoz ülnek, kezet szorítanak…” – írta Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap 1932. május 29-i számában. A világszervezet abban az évben Budapesten tartotta 10. kongresszusát. Kosztolányinak a korszak jelentős íróiról: Galsworthyről, Jules Romains-ről, Marinettiről, Ernst Tollerről, Wierzynskiről, Muirról készített „gyorsfényképeit” nemrég megjelent tanulmánykötetében (Szabadkikötő, Osiris) is olvashatjuk.
Viharos események előzték meg a budapesti világkongresszust. Kosztolányit nehéz időszakban, 1930-ban választották meg az 1926-ban megalakult Magyar PEN Klub elnökének. A cél akkor az volt – amint Benyhe János, a mai főtitkár és Sumonyi Zoltán, a jelenlegi ügyvezető elnök írja történeti visszaemlékezésében –, hogy az irodalom és a kulturális diplomácia eszközeivel állítsák helyre az első világháború nyomán megbomlott kulturális együttműködést.
A Magyar PEN Klub életre hívásának kezdeményezője és motorja az orientalista Germanus Gyula volt, első titkára is ő lett. Az elnöki tisztséget akkor a dráma- és regényíró, lapszerkesztő, színigazgató, műfordító közéleti személyiség, Rákosi Jenő töltötte be. Mellé nevezték ki 1929-ben ügyvezető alelnöknek Rubinyi Mózes nyelvész-irodalomtörténészt, aki 1965-ig látta el ezt a feladatot.
Kosztolányinak azonban nem sokkal megválasztása után meggyűlt a baja honfitársaival. Londonban 1931-ben fogadta őt John Galsworthy, a nemzetközi PEN elnöke, akkor határozták el, hogy a következő évben Budapest ad otthont a szervezet világkongreszszusának. Lord Rothermere, a nagy hatalmú sajtómágnás pedig kétezer fontot adott át a magyar PEN elnökének a legjobb magyar irodalmi művek szerzőinek jutalmazására. A hazatérő Kosztolányi Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélte oda a díjat. Ezzel szelet vetett, és lemondásra kényszerült. Ekkor zárták ki a szervezetből Hatvany Lajost, Krúdy Gyulát, Bíró Lajost és Vámbéry Rusztemet. Válaszul harminckilenc nagy írónk lépett ki, köztük Babits Mihály, Füst Milán, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Márai Sándor és Sárközi György.
A „művészeti nézeteltérés köntösébe burkolt emberi-társadalmi viszály” tehát már a harmincas évek elején veszélybe sodorta a fiatal szervezetet és a tervezett világtalálkozót. Nem utolsósorban Kosztolányi emberi nagyságának köszönhető, hogy a jelentős esemény színhelye mégis Budapest lett. Heltai Jenő, Herczeg Ferenc és az ő kérésére vállalta el Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, hogy a magyar PEN tiszteleti elnökeként és házigazdájaként „végigvezényli” az Akadémia épületében megtartott konferenciát. A díszvendégek között ott volt a kor nagy íróinak, műfordítóinak egész sora: Capek, Croce, Gide, Goga, Knut Hamsun, Avigdor Hammeiri (Madách és Ady héber fordítója), Hauptmann, Lagerlöf, Maeterlinck, Maurois, Romain Rolland, Rabindranáth Tagore, Werfel – olvashatjuk a nyolcvanéves évfordulóra megjelent visszatekintő tanulmányban. A fő téma az volt, hogyan szolgálják az írók politikamentesen a békét. Nem nehéz elképzelni, milyen parázs vita robbant ki az amúgy is válságos helyzetben, amikor az olasz futurista Marinetti kijelentette: „Ha békét akarsz, készülj háborúra!” Illyés Gyula „fellépett a cenzúra, a könyvelkobzás és a sajtóperek ellen, a sajtó- és gondolatszabadságért”. Zsolt Béla a szellemi szabadság elleni vétségek nyilvántartását és nyilvánosságra hozatalát követelte. Babits Mihály „magvas, töprengő előadását” Benyhe János és Sumonyi Zoltán a világkongresszus legemlékezetesebb mozzanataként értékeli. Babits meg volt győződve arról, hogy „akkor tehetne nagy lépést a béke felé a csak lassú hatású irodalom, ha szembeszállna a tények és érzelmek veszélyes fölfogásával, és visszaállítaná az ész és az erkölcs tekintélyét… Erkölcs és igazság. Ez a két legfőbb bíró.”
A hazai PEN történetének nagy pillanata volt 1935-ben Thomas Mann budapesti látogatása. Emlékszünk, József Attila mint „fehérek közt egy európait” köszöntötte abban az időszakban, amikor „az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág”.
Évtizedek múlva a Kádár-rendszer irodalompolitikájának irányítói felismerték, hogy a magyar PEN olyan intézmény, amellyel dicsekedni lehet, ezért eltűrték, sőt támogatták működését. Paradox vagy nem paradox módon a Magyar PEN Klubban ezekben az években pezsgő szellemi élet zajlott, angol és francia nyelvű lapot adtak ki (The Hungarian PEN – Le PEN Hongrois), izgalmas előadásokat, vitaesteket rendeztek. Timár György kezdeményezésére műfordítói programot indítottak a magyar költészet külföldi népszerűsítésére. A legkiválóbb külhoni költőket látták vendégül néhány hétre vagy hónapra, és ez idő alatt elkészült egy-egy kötetnyi vers idegen nyelvű fordítása. A hazájukban ismert és tisztelt költők meg is jelentették ezeket a verseket, így ismerte meg a nagyvilág Nemes Nagy Ágnest, Juhász Ferencet, Orbán Ottót és még sokakat. Hasonló módszerrel, szinte megszállottan dolgozott Párizsban a Magyarországról emigrált Gara László. Az éjszaka kellős közepén is képes volt becsöngetni kiváló francia költőkhöz, hogy nyersfordításokat lobogtatva hajnalig magyarázza nekik, miért kell ezt vagy azt a magyar költőt megismertetni a világgal.
„A nyolcvanas évek elején ennek az erős szellemi kapcsolatrendszernek pikáns mozzanata is volt – meséli Hubay Miklós. – François Mitterrand francia köztársasági elnök hivatalos budapesti látogatásának idején első reggelijét Illyés Gyula rózsadombi házában költötte el. A közeli Kádár-villából föltehetőleg döbbenten figyelhették és találgathatták, miről beszél egymással a magas vendég és a nagy író.”
Mint a tagszervezetek közül jó néhány, a Magyar PEN Klub is „kétlelkű”. Egyszerre lát el hazai és nemzetközi feladatokat. A magyar PEN kezdeményezte 1990-ben A szabadság dzsungelében című konferenciákat. Benyhe Jánostól tudjuk, hogy képviselőik aktívan részt vesznek a jogi, fordítási bizottság munkájában, de például az üldözött írókkal foglalkozó bizottságban nem tudnak úgy szerepelni, ahogy szeretnének, mert nincs rá anyagi lehetőségük. Az utóbbi években, a kulturális élet elsivárosodása idején, a Magyar PEN Klub is osztozott a hazai kulturális intézmények sorsában, állandó anyagi gondokkal küszködik. De nem panaszkodnak, hangsúlyozza a főtitkár. Próbálnak fönnmaradni, hogy megőrizhessék arra érdemes hagyományaikat, és kigondolják, miként lehetne továbblépni.
A mai találkozóra, ahol bizonyára a közös gondokról is szó esik, meghívták a cseh, horvát, lengyel, osztrák, román, szerb, szlovák, szlovén, ukrán PEN képviselőit. Meghívást kapott három olyan ország – Francia-, Olasz- és Németország – írószervezete is, amellyel az elmúlt évtizedekben különösen szoros kapcsolat alakult ki.