Félúton a Bandaranaike nemzetközi repülőtér és Colombo, az Indiai-óceánban fekvő Srí Lanka fővárosa között katonák állítják meg autónkat. Fegyverrel a kezükben hevesen csóválják a fejüket, majd – meglepetésünkre – helybéli gépkocsivezetőnk újraindítja a motort, s indulunk tovább. Mint azt később házigazdáinktól, a helyben is irodát működtető Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársaitól megtudjuk: már hat hónapja hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy százméterenként katonai ellenőrző pontokon szűri a hatalom az esetleges merénylőket. Colombóban ugyanis jóformán hetente robbantanak a huszonhárom éve a szigetország északkeleti részének önállósodásáért küzdő s a hindu tamil kisebbség nevében fellépő szakadár mozgalom, a Tamil Tigrisek harcosai.
Az autónkat ellenőrző fegyveresek „fejcsóválása” pedig a megértést jelenti. A földnek ezen a pontján nemcsak a gesztusok, hanem sok más is fordítva működik, mint ahogy azt Európában megszoktuk. A katonák azért voltak velünk elnézőek, mert a mostanság egyre ritkábban előforduló európai és nyugati turistákra még bizalommal tekintenek, a lakossággal együtt. Őket ugyanis esztelenül költekezőnek gondolják, s így a roppant olcsó, de szegény ország egyik fontos jövedelemforrásának tekintik. A polgárháború ellenére, amelyben eddig kétszer többen – hatvanötezren – haltak meg, mint a 2004 karácsonyán pusztító szökőárban, megmaradt a csaknem húszmillió Srí Lanka-i szelíd és jóindulatú mosolya. Nyílt, barátságos tekintetük nehezen feledhető az ide látogató számára.
Amikor mosolygunk, az azt jelenti, hogy a szívünk kiül az arcunkra – magyarázza később a sziget déli részén található Polhenában egy, a többségi szingalézekhez tartozó férfi. Ramjasiri Kumarawadu szerint ez évezredes Srí Lanka-i hagyomány, bár a tragédiát követő hónapokban a levertség lett úrrá az embereken, főleg azokon, akik a családtagjaikat veszítették el. Mivel azonban a szigetországban a buddhizmus az uralkodó vallási irányzat, a mélyen hívő szingalézek között sokan filozófiai alapon próbálják feldolgozni a történteket. Többen vallják, hogy a katasztrófa az égiek akaratából történt, ezért ők ezzel szemben tehetetlenek, így aztán nincsen okuk a szomorkodásra. Buddha szerint ugyanis a világ alkotóelemeinek összetartozása csak időleges. A részecskék mozgását a világtörvény, vagyis a dharma szabja meg, s az egyes elemek maguk is ennek a töredékei.
– Mivel pedig dharma a születés, a vágy, a gondolkodás, az érzékelés, a színek és a hangok, amint a föld vagy a víz is az, a cunamit sokan törvényszerű eseményként éltük meg – fejtegeti a délnyugati part sok száz menekülttáborának egyikében egy asszony.
Csizmadia Sándor, aki több mint másfél éve a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet programigazgatói tisztségét látja el a térségben, azt mondja, hogy amióta Srí Lankán él, egy másik bolygón érzi magát. Mivel egyéb tennivalók mellett az ő feladata a segélyszervezet délkelet-ázsiai rehabilitációs és rekonstrukciós programjának a levezetése, valamint a menekülttáborok támogatásának megszervezése is, sikerült közelebbről megismernie a Srí Lanka-iak világszemléletét.
– Próbáltam megfejteni például, hogy mit gondol egy itteni fiatal a párválasztásról és a szerelemről. A televíziókból és a mozikból ömlik a romantika, közben pedig igazából nem lehet szerelmes senki, mert a kasztrendszer évezredes hagyományai alapján ma is a szülők választják ki a jövendőbelit. Ez a nép legalább annyira szigorú, mint amennyire tiszta lelkű és jószívű emberek közössége. Egymással is barátságosak, de a fehérek iránt még nyitottabbak, aminek magyarázata lehet a portugál, holland, majd az ezeket követő angol gyarmati múlt is, valamint az ebből fakadó nagyon erős alsóbbrendűségi érzésük – véli Csizmadia Sándor.
A nyitottságot lépten-nyomon tapasztalhatjuk a szigetországban. Akárhol megfordulunk, mindig megkérdezik a járókelők, hogy honnan jöttünk. Válaszunkra pedig rögtön rávágják: Á, Hangeria, Bulgeria, Polland… Egy amerikai átlagpolgáréhoz képest ez nagyszerű teljesítmény, s egyben ismételten bizonyítja, hogy a buddhista filozófia alapja valóban a minél nagyobb tudás elsajátítására való törekvés. Erről egyébként a sziget déli részein tett utazásaink alkalmával – a szabadban berendezett sátorszerű iskolákban buzgólkodó diákokat látva – magunk is meggyőződünk. Hogy Magyarországot ennyire képesek elhelyezni a világtérképen, annak is köszönhető, hogy ökumenikus segélyszervezetünk folyamatosan jelen van a helyi médiában, mivel humanitárius akcióik (120 ház újjáépítése, munkahelyteremtő és pszichoszociális programjaik) nagy visszhangot váltottak ki az országban.
A szökőár nyomai gyakorlatilag mindenhol fellelhetők, s délen, ahol a legnagyobb volt a pusztítás, még ma is lehangoló a táj. A főváros nyomornegyedeihez hasonlóan itt is rengetegen élnek ólszerű építményekben. A neves kikötőhely hírében álló Galle összképét – Colombóhoz hasonlóan – kopott koloniális házakkal vegyülő modern épületegyüttesek, szemétben legelésző tehenek, kókuszhéjat csipegető csókák és az óceánpart gyér pálmaerdőiben szétszórt cunamiáldozatok síremlékei alkotják. Minden úgy néz ki, mintha a katasztrófa csak egy napja történt volna: Galle parti utcáin félbetörött halászcsónakok hányódnak, s még délebbre, Matara irányába tartva romhalmazok követik egymást. Néptelen a polhenai óceánpart is, amelyet mostanában csak néhány helybéli keres fel. A homok itt is a pusztulás nyomait őrzi. Tégladarabok, üvegszilánkok és cseréptörmelékek ropognak a talpunk alatt. A korábban nagy számban ideérkező turisták érdeklődése azonban nem a látvány miatt csappant meg. Sokkal inkább okolható a 2002-ben kötött háborús tűzszünet tavalyi megszegése.
A déli városokból a kora esti órákban indulunk vissza Colombóba, s utunk során megtapasztaljuk, amint napnyugta után a part menti falvakban benépesülnek a templomok, s az utcákra is kihangosított szertartásokon a hívek édes-keserves, elnyújtott és bizakodó kiáltásai hallatszanak. Jól érzékelhető, hogy a szökőár okozta katasztrófát a mai napig nem heverte ki az ország, s az emberek a háborúval elfoglalt kormányzatra kevésbé számíthatnak, mint a külföldiekre s az őket képviselő segélyszervezetekre. Néhány nappal déli utazásunk előtt a nemzeti újjáépítési hivatal elöljáróival beszélgettünk, akik kifejtették: az új államelnöknek, Mahinda Rajapaksa úrnak köszönhetően jövő év végére még azok is új lakást kapnak, akik nem a cunami károsultjai, az idén pedig a menekültek legalább nyolcvan százaléka juthat új otthonhoz. Erre utaló és kézzelfogható bizonyítékot ugyan nem találtunk, de feltűnt, hogy az elnököt mégis nagy tisztelet övezi, s egyesek a pólójukon hordják vagy a lakásaikban állítják ki arcképét. A helyzet azért is drámai, mert a menekültek többsége dolgozik ugyan, de a toronyházak és luxuslakóparkok építkezéseinél találnak munkát, s így olyan létesítmények elkészülésében segédkeznek, amelyeknek valószínűleg nem ők leszek a haszonélvezői.
origo.hu
Ezen múlt, hogy nem Erdő Péter lett az új pápa, hanem Prevost bíboros
