Tető

A lóról és szamárról
Egy szép kevér ló, szép aranyas nyereggel és aranyas fékkel és bársonyos caprakkal, talála egy megterhelt, fáradott szegény szamárt elöl egy szoros úton. És midőn a szegény szamár a terhőnek és fáradtságnak miatta nem kelhetne ki hamarsággal az útból, ottan rúgni kezdé a ló, és a sárba dőté a szamárt. Alázatoson kezde a szegény szamár szólani, és mondá a lónak: „Miért műveled ezt rajtam? Nem látod-é, hogy halálra megfáradtam? Bizony nem kellene ezt rajtam művelni. Hiszem én is ugyanazon Istennek teremtött állatja vagyok.” Felelé a szép és kevér ló: „Öremest műveltem, rút, ondok barom! Nem látod-é, kicsoda vagyok én? Nem látod-é, micsoda vagyon fejembe és hátomon? Ez okaért megtanítlak, hogy másszor megnyitod szömeidet, és urad előtt kitakarodol az útból.” A szegény szamár nem szóla többet, hanem veszteg hallgata nagy fohászkodással. Nem sok üdő múlva megrészegüle a lónak az ura, és a szép lóra felülvén jargalni kezde alá s fel, s általszektetvén egy árkon, megüté a ló az inát, és elsántula belé. Kevés idő múlva eluná az ura a lónak sántaságát, és kiadá azt a majorba, hogy befognák, és hámot vontatnának vele. A major száraz szalmával kezdé azt hizlalni, és a villával gyakorta vakarni, annyéra, hogy oly igen elhízék, hogy csak a bőre és a csontja lőn. Mikoron ez okaért a major befogta volna némelkor, és egy jó rakott szekér előtt igen kínálná őtet egy alkolmas pálcával, meglátá a szamár azt a zöld pázsitról, és mondá a lónak: „Hallod-é, te szép farkú! Nemde te valál-é ama szép és kevér ló? Kérlek, hova tötted ama szép aranyas féket és nyerget és ama szép aranyas, bársonyos caprakot? Mit használsz immár ama te kövélységes kérkedéseddel és kövélségeddel? Megutálál ugyan engemet, szegény megnyomorultat, és a sárba dőtél, de úgy tetszik, hogy az Isten bosszúmat megállotta terajtad. Noha szegény megnyomorodott terhőhordó állat vagyok, de ugyan azért nem cserélnék véled. Bezzeg hitván és rossz kalandosba állottál be. Bizony rossz vakarója vagyon uradnak! Ha sokáig így megvakarnak, bizony a tímároknak hámosába behajtják bőredet, és farkad a szitacsinálóknak jut!”

Értelme
E fabula erre inti az embereket, hogy senki el ne higgye magát, és őhozzá képest senkit meg ne utálja se szépségeért, se jó szerencséjeért, se jó egészségeért, se nemességeért, se gazdag voltaért, se egyéb valami külenbségeért. Hanem az ember meggondolja, hogy a szerencse megváltozandó, és gyakorta megváltozik. Azért a régiek, midőn a szerencsét meg akarták írni, kerék formában írták meg: Hogy forog, mint a kerék a szekéren. És aki mostan fenn ül, az egy kis idő múlva ott alatt csügg. Ismeg egy szüzet írtanak egy körek glóbison. Minthogy a szűzen senki erőszakot nem művelt, azonképpen a szerencsének sem parancsolhat, erővel sem vehet semmit rajta. Gömbeleg pedig a tőke, akin áll, igen hamar elfordul. Evvel azt jelentötték, hogy ne bízzék senki a szerencsének állhatatosságába, hanem féljen és tartson bizontalanságától. Mi keresztyének vagyunk, és minékünk nincsen szerencsénk; mert pogán szó a szerencse. Hanem Istenünk vagyon, kinek gondjaviseléséből lesznek mindenek. Semmi nem lészen a szerencséből és történetből. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselő, mindeneket elrendelő. Ez, mikor látja, hogy a kevély ember elhagyá a célt, és felebarátját megutálja, erőszakot vészen rajta, és minden ok nélkül lába alá tapodja, és semminek véli. Ottan az igaz Isten az ő szent igazságából és ítéletiből megbüntöti a kevélt, és kegyelmességét megvonssza tőle, és ajándékitól megfosztja: ottan úgy jár, mint a szép és kevér ló. Mert kinek privilégiomja avagy fejedelmi szabadsága vagyon, az, mihelt nem jól él véle, ottan a privilégiomát elveszti. Szinte ekképpen, aki elhiszi magát az Istennek kegyelmessége és annak ajándéki miatt és azokkal gonoszul él, mind Istennek s mind felebarátja ellen, azt az Úristen megfosztja tőle, és szégyenbe ejti, mint itt a nagy délceg lovat. Ki-ki mind eszébe vegye magát ez okaért.
(Heltai Gáspár: Száz fabula, 1596)