Úri ponyva

S z i g e t v i l á g

A XX. század első felének jeles nyelvészeti, irodalmi, társaslélektani elemzője, nagy hatású pedagógusa, bölcselője, írója 1891-ben született. Karácsony Sándor szülőfaluja a bihari Nagy-Sárrét szélén fekvő Földes. Ez az akkoriban sem jelentős alföldi község mégis a társadalom érvényes modelljével ismertette meg az eszmélő gyermeket. Édesapjának a falu szája szerint gazdálkodó létére „parkja” volt, „mert árnyékban és szabadban szeret üldögélni”, „falujában »mintagazdaságot« rendezett be. De hiába ütöttek be rendre a vállalkozásai, nem tanult a többi tőle, inkább bolondnak nézték” – emlékezik Karácsony Sándor –, mert 24 újságot és folyóiratot járatott. Karácsony előbb a debreceni református kollégiumban tanult, majd „egyetemi hallgatóként igyekezett a nyelvészet és az irodalomtudomány legújabb eredményeivel megismerkedni, s pesti professzorainak útmutatása alapján külföldi egyetemeken is töltött néhány félévet”. Első állomása 1912-ben Genf volt, ahol, „mint egyebütt írja, »Ch. Bally kalauzolása mellett különösebben szemasziológiai és stilisztikai tanulmányokat« folytatott. Ballyt (a nagy nyelvész Saussure tanítványát és tanszékén utódát) tudvalevőleg mestereként tisztelte az egész 20. századi magyar stilisztika. Azzal pedig, hogy a nyelvi elemzés tárgyaként közös nevezőre hozta Karácsony Sándor a költészetet és a tudományos irodalmat, valamint mindennapi beszédünk jelrendszer- és jelképrendszerbeli mozzanatait, lényegében anticipálta a nyelvészetnek azt az irányzatát, amely szövegtan, szövegnyelvészet néven bontakozott ki a XX. század második felében” – írja a Karácsony-életmű legjobb ismerője és gondozója, Kövendi Dénes.
Karácsony tanulmányait is félbeszakította az első világháború kitörése: „frontszolgálat, súlyos sebesülés, katonaiskolai tanárkodás után 1918 nyarán szerezte meg végre tanári oklevelét”, 1919 őszén, huszonnyolc évesen lett gimnáziumi tanár Budapesten, sorra jelentek meg cikkei, és bekapcsolódott a fiatalság keresztyén szellemű nevelését célul tűző szervezetek, elsősorban a legendás Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a KIE és a cserkészmozgalom munkájába. A debreceni egyetem pedagógiai tanszékén 1934-ben lett magántanár. Ezután öntötte végleges formába kezdő tanár kora óta fogalmazódó „elgondolásait elsősorban a nyelvről mint az emberi lét, az emberek közötti kommunikáció közegéről, illetve a nyelvtantanításról mint a nyelvi nevelés szerves részéről”. A kiadásra kész kézirat Gombocz Zoltán előszavával jelent volna meg, aki „a legmodernebb nyelvészeti irányok képviselője (jóformán egyetlen képviselője) volt akkor a magyar nyelvtudományban. Az ő hirtelen halála után azonban elakadt a kiadás ügye” – végül a könyv a szerző tanítványai által alapított Exodus Kiadónál jelent meg 1937 telén, A neveléstudomány társaslélektani alapjai című Karácsony-sorozat első köteteként, Magyar nyelvtan társaslélektani alapon címmel. Irodalom és irodalmi nevelés című nagy tanulmánya A könyvek lelke című kötetben jelent meg 1941-ben. (Ez a könyv jött ki új kiadásban a 2006-os könyvhétre.)
Karácsony Sándor koncepciója szerint az irodalom a nyelv felsőbb foka. A nyelv jelrendszer, amely konkrét, közmegegyezéses jelekből áll. Az irodalom viszont jelképrendszer, és az író, a költő által megtalált egyetemes jelentésű jelképekből építkezik. „A nyelvnek ugyanis csak konvencionális, egyszer már használt s egyszer már bevált jelei vannak, s éppen ez az előnyük a baj, hogy már használták őket, már beváltak. Nincs más mód, új jelre […], jelképre van szükség, mert az egyetemes jelentés egyképp jelenti a szó jelentését, a költő lelkében élő képet és a közönség lelkében keltendő ugyanazt a képet is” – írja. A jel a költő, az író által átélt alkotó feszültség segítségével válik jelképpé: rátalálni, fölfedezni lehet csak, kigondolni nem. „Ha nem az a fontos, hogy a másik ember megértse, amit mondok, hanem az a minden mást megelőző, mindennél sürgősebb fontosságú lelki vágyam, hogy kifejezhessem, ami bennem él […], olyankor kelek birokra a jelrendszerrel. Keresem, kutatom a jelek mélyén élő egyetemes jelentést. Ilyenkor bukkanok jelképekre, alakul a beszédem jelképrendszerré… Ennek viszont megint csak az az egyetlen bizonyítéka, ha a másik ember is szolidáris a jelképpel, vállalja, (tehát) a jelképben, engem nézvén, magát is látja, önmagára ismer… Az igazán költőt csak az az egy probléma izgatja: kifejezi-e a (benne megszületett) képet a jelkép? Vállalja-e a közönség őt, a költőt önmaga gyanánt?”
A jel jelképpé alakulásának folyamatához feltétlenül szükséges a költő (aki itt az irodalmat alkotó ember metaforája) ihletett állapota, ez pedig nem józanul kontrollálható, sokkal inkább transzcendens folyamat, nem lehet, nem is kell megérteni és megmagyarázni: átélni lehet csak, és az átélés maga is megismerés.
Ezért is állapítja meg Karácsony: végzetes hiba, „hogy az irodalomra tanítani akarják a növendékeket, nem nevelni […], irodalmi nevelés csak társas lelki funkcióként lehetséges… Hiszen maga a nevelés is társas lelki reláció. Az irodalmi nevelésnél azonban a reláció nem nyelvi, hanem művészeti, nem mester és tanítványként viselkednek közben nevelő és növendék, hanem mint költő (vagy tolmács) és közönsége. […] A végeredmény, akárcsak magában az irodalomban, itt is: siker, nem pedig megértés.” Másutt: „végzetes másik hiba irodalmi nevelés közben, hogy nem irodalommal történik igen gyakran. Irodalomi nevelés pedig csak irodalommal lehetséges, egyébbel nem.” „Nem szabad tehát ötször-hatszor szempontot változtatnunk irodalmi elemzés, írók, költők műveinek olvasása közben, hanem elejétől végig a nyelv érdekeljen bennünket, ha irodalmat akarunk kapni.” Az irodalmi nevelés sikertelenségére példának már jó hatvan évvel ezelőtt is épp azt hozta fel Karácsony Sándor, amiről manapság is számot adnak az olvasáskutatók: még ha olvasóvá válik is a tanítvány, nem irodalmi művet olvas. Ezt látni a villamoson, vonaton, mérhető „a konzumirodalom virágzó iparágán”, szomorú jelenség ez, „különösen, ha az ember arra kíváncsi, mennyi az így olvasók közül egyetemi végzettségű, állítólagos szellemi életet élő ember”.
Karácsony Sándor elemzésében is felmerül, hogy az irodalomra nevelés sajnos már nem jár együtt az irodalmi szövegek megtanulásával. Karácsony Sándor még csak a stílusérzék kialakulásának hiánya miatt kárhoztatja, hogy az iskolázott emberek sem tudnak már idézni: „valóságos nemzeti csapás, ha keveset idézünk – írja –, mert ennek az egyenes következménye, hogy nagyon könnyen martalékává válunk a közhelyeknek. Be lehet bennünket csapni frázisokkal. Konvenciók rabságába esünk. De ezerszerte súlyosabb szövődménye a kórnak az, hogy bennünket sem kötelez új fogalmazásokra semmi sem. Nemcsak az úri ponyvának válik belőlünk engedelmesen abrakoló fogyasztóközönsége, hanem mi magunk is közhelyeket, frázisokat, konvencionális fordulatokat öklendezünk ki magunkból minduntalan. Csakugyan elképesztő, milyen sok közhely, frázis, konvenció puffan el erre mifelénk naponta a sajtóban, közéletben, könyvekben, mindenütt…”
Tudta, látta, érezte és le is írta 1941-ben megjelent tanulmányában, hogy az ilyesmiből nagy bajok származtak és származnak. Ha az igényes, jó stílusú, sajátunkká lett, megtanult irodalmi szövegek nem pallérozzák stílusérzékünket, ügyefogyottá válunk. Az ilyen ember „nem tud tájékozódni a lélek világában. Bolonddá lehet tenni. Nem tudja megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól. A hazugság – stílustalanság… Az olyan ember, aki a mondatból kiérzi s így a mondattól igényli is a stílust, azonmód leleplezi a hazugságot. A stílustalan (stílusérzék nélküli) ember nem tud ellene védekezni.”
A kívülről megtanulandó irodalmi szöveg, a memoriter pedagógiai őskövület voltáról, az internet korában szükségtelen, barbár, gyermekkínzó gyakorlatáról hosszan szónokolnak az emberi lustaságra mint szövetségesre mindenkor szívesen számító oktatáspolitikusaink. De neves agykutatók és pszichológusok – köztük Pléh Csaba professzor is – saját kutatási eredményeikre alapozva bebizonyítottként leírták, elmondják, hogy az agy struktúráját csak tanulással, befogadóképességét pedig csak tekintélyes mennyiségű elraktározott tudással lehet fejleszteni. Minél több memoritert, megjegyzett szöveget, adatot, ismeretet tárolunk – nem a világhálón, hanem a saját fejünkben –, annál többnek a befogadására lesz hely az agyunkban, annál több ismeret és gondolat birtokában hozzuk meg életünket, emberi környezetünk jövőjét meghatározó döntéseinket.
Fontos eleme Karácsony gondolatrendszerének az a tétel, mely szerint az irodalmi művek, szövegek csak igen kis hányadát foglalták írásba. És itt nem csak a folklór alkotásaira, a műalkotásokkal műfaji párbeszédet folytató, de kollektív eredetű, még inkább névtelen szerzőktől származó művekre gondol. A mindennapi beszéd különleges mesterei is – akiket az alföldi ember „figurás beszédűnek” nevez – irodalmat alkotnak. Tömör metaforáik, szájról szájra terjedő tréfáik, a minden összetartozó embercsoportot annyira jellemző helyi és tágabb körben terjedő anekdotakincs ismerete és használata is erről tanúskodik: „Egyszerre megtelik a világom költőkkel, szimbólumokkal, irodalommal. Költő az öreg Józsi bácsi, amikor azt mondja a fia piszmogására: de jó lennél Halálnak.”
Állítását igazolni látszik az elmúlt két évtized tapasztalata, amikor a diktatúra megszűntét követően az évtizedeken át elhallgatott, elfojtott, a történelemhamisítók szempontjából veszélyesnek ítélt személyes élmények kikívánkoznak az emberekből: megsokszorozódott nálunk is az emlékeiket írásban rögzítők száma. Jobb helyeken, önmagukra többet adó kulturális közösségekben (például az Egyesült Államokban, de esetenként nálunk is) ezeket az írásokat magántörténelem, „minor history” (kistörténelem) néven tudományosan is befogadják, gyűjtik, félreteszik a jövő igazabb történelemírása számára. Sőt a jó beszédű emlékezőket magnetofonnal, videofelvevővel felszerelkezve megkeresik, szövegeiket – amelyek sokszor a Karácsony által „nem írásba foglalt irodalom” kategóriájába is beleillenek – „oral history”-nak (elbeszélt történelemnek), magyarul szájhagyománynak nevezik, tudományosan értékelik és archiválják.
Karácsony Sándor tanulmánya a „mitől irodalom?” kérdésre is keresi a választ, követve a stilisztikai és esztétikai eszközhasználat lehetőségeit, meglátásaihoz szövegeket idézve a magyar irodalom nagy alkotóitól és jelentős alkotásaiból. A magyar grammatikai formák sajátos használatát mint stílusteremtő, illetve stílust jellemző eszközt vizsgálja például Adynál. Izgatja a költő, az író emberi adottságainak, külsejének, beszélő környezetének a megszülető műre tett hatása is, így a tájnyelvi kiejtés visszatükröződése többek között Csokonai vagy Arany János rímeiben, ritmusaiban.
Elemzései és meglátásai több mint hatvan év múltán is az újdonság erejével hatnak, hiszen a mögöttünk hagyott évtizedek elsősorban ideológiai meggondolásokat: osztályszempontokat, az úgynevezett történelmi progresszió megfoghatatlan, de megfellebbezhetetlen prioritásait vezették be – nem az irodalmi nevelésbe persze, hanem az irodalomoktatásba. De a későbbi posztmodern irodalomtudomány sem közelített hozzá fogható módon az alkotófolyamathoz vagy az irodalom és az alkotó, illetve a befogadó személyek társas viszonyához.
Időközben mintha bekövetkezett volna az, amit a dekadens korok stílusa kapcsán ír Karácsony Sándor: „a sem támadni, sem védekezni nem tudó korok önmagukért ápolják a formákat, s az önmagáért való forma hazugság. Nem jelkép, ellenkezője a jelképnek […], ti. az egyetemes jelentésnek. A dekadens stílus egyébként elég árulkodó módon rendesen szekták, klikkek, mesterségbeliek, mindig kevesek tolvajnyelve. Dekadens korokban vagy népeknél a kevesek túlfinomodott, stíluskodó stílustalanságát a nagy tömegek eltompult stílustalansága veszi körül.” És ebből következően nem tudják megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól.
Meg is érkeztünk a jelenbe. Fontos társadalmi feladata volna ma is az irodalmi nevelésnek.