Sokszor beleér a történelem a jelenbe – jegyezte meg Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója Anne Applebaum előadása nyomán. Az amerikai történész ugyanis arról beszélt, hogy az USA máig nem okult 1956-os elhibázott, ellentmondásos hozzáállásából, ami a (volt) keleti tömb országait illeti. Akkor is szinte legitimációt adott az elnyomó hatalomnak, mert tévesen úgy értékelte: az úgynevezett stabilitás fenntartása felülírja a demokratikus szempontokat. S valóban, mintha valamilyen rejtett kontinuitást fedezhettünk volna fel a tudományos referátumokban a kommunista elődpárt terrorintézkedései és a mai jogkorlátozó tendenciák között. Talán ennek a számlájára írható az a törekvés, amire Schmidt Mária is utalt: a jelenlegi szocialista éra megpróbálja a reformkommunizmus küzdelmének egyik állomásaként feltüntetni az 1956-os forradalmat. Holott a tények mindenben az ellenkezőjét mutatják, hisz az ötvenes években a terror a magyar társadalom minden rétegére kiterjedt, s a rendszer torz logikájából következően előbb-utóbb saját sorait sem kímélte. 1945 után a fasisztátlanítás jelszavával a szovjet megszállókat segítő kommunista párt a nép ellensége megbélyegzést szinte minden rétegre kiterjesztette, s az alkotmányos gyilkolás jogi kereteit is megteremtette. Kivégzés, bebörtönzés, internálás várt az eltávolítandó másként gondolkodókra, minden harmadik embert atrocitás ért Magyarországon. Ez ellen a terror ellen lázadt fel a magyar nép, mert rájött, hogy nincsen emberarcú változata a kommunizmusnak.
M. Kiss Sándor történész nemzeti, antiszocialista forradalomként jellemezte az október 23-án kezdődött folyamatokat, és abszurdnak nevezte azt, hogy „szocialisztikus forradalomként” próbálják meg beállítani az eseményeket. S hogy mi volt annak az engesztelhetetlen bosszúvágynak az oka, amivel – Nagy Levente kutató megfogalmazásával – a szovjet elvárásokat is túlteljesítette a kommunista vezetés, s hadiállapotot hirdetett a magyar társadalom ellen? A konferencián elhangzottakból körvonalazható: politikai elitcserét akartak végrehajtani, s valójában nem a gazdaság szerkezetét, hanem az egész társadalom struktúráját szerették volna fenekestül fölforgatni. Egyik céljuk sem teljesült, köszönhetően annak a társadalmi egyetértésnek, konszenzusnak, amely a XX. századi történelemben páratlan módon megvalósult a társadalom legkülönbözőbb csoportjai között. A magyar nép tehát világtörténelmet írt, amit a nemzetközi politika nagyjai rögtön felismertek. Hans-Peter Schwarz német történész Konrad Adenauer kancellár 1956. november 23-i szavait idézte, aki a CDU elnökségi ülésén azt mondta: a magyar az újkori történelem legbátrabb népe, hisz minden külső segítség nélkül csakis a szabadságért harcolt. Levonható a konzekvencia: éppen ezért volt olyan elsöprő erejű a szovjet végső katonai támadás, s kíméletlen az áruló Kádár-rezsim megtorlása is. Balás Piri László ezt úgy fogalmazta meg: szinte mindenkinek, aki tett valamit a hazájáért, meg kellett bűnhődnie.
Éppen az volt a társadalom legnagyobb bűne, hogy félretette ellentéteit, és kialakult egy olyan irányító közszellem, amely megvalósította a vezér nélküli forradalmat – világlott ki M. Kiss Sándor elemzéséből. Horváth Miklós hadtörténész azt hangsúlyozta: az oroszok maguk tekintették háborúnak, szinte a második világháború folytatásának a fegyveres beavatkozást. Konyev marsall november 4-i hadi parancsa úgy szólt: az ellen a horthysta Magyarország ellen kell felvenniük a harcot, amely a hitlerista németek szövetségeseként a Szovjetunió ellen támadott.
S hogy szerepet játszott-e az a hazugságfolyam, amellyel folyamatosan bombázták a társadalmat? Schmidt Mária arra emlékeztetett, hogy Hruscsov eredetileg titkosnak szánt beszéde a XX. SZKP-kongresszuson nagyban hozzájárult a társadalmi felháborodáshoz. A szovjet pártvezér ugyanis bevallotta, hogy bűnözők irányították a szovjet birodalmat Sztálin alatt. Ezzel védhetetlenné vált a vörös fasisztoid hatalmi szisztéma, s Magyarországon is lehullott a lepel a személyi kultuszt kiszolgáló alkalmatlan politikai vezetésről. John Kekes amerikai magyar professzor ezt úgy fogalmazta meg: tudták, hogy hazudnak, s azt is tudták, hogy ezt mi is tudjuk. Azt is mondta: az igazság, a tisztesség lehetőségét a kommunisták megsemmisítették, amire a társadalom csak egyvalamit tehet – önmaga válik igazságossá és tisztességessé.
Az 1956-ban emigrált tudós másokkal ellentétben úgy vélte: a forradalom mégsem érte meg azt a komoly emberveszteséget, amellyel járt. Mások viszont a tényekre alapoztak, s – mint az osztrák Erwin Schmidl rávilágított: a tankkommunizmus következménye volt, hogy a nyugati kommunista pártok jelentéktelen politikai erővé zsugorodtak, s az európai értelmiség számára a szovjet rendszer elvesztette minden vonzerejét. A román Gabriel Andreescu úgy érvelt: 1956 a közösségirtó politika felett aratott győzelmet. A lengyel Ryszard Kaczorowski a negyvennégyes lengyel felkeléshez hasonlította a magyar forradalmat, amelyet levertek, ám legyőzni nem tudtak, hiszen a túlélés lehetőségét adta meg a magyarság számára.
origo.hu
A legtöbben csak 4 pontig jutnak – Ön mennyire ismeri Magyarországot?
