Ha Wittner Máriának hivatalos papírt kell iskoláiról kitöltenie, a legszívesebben azt írná rá: tizenhárom év rácsos egyetem, a diplomát a kalocsai büntetés-végrehajtási intézetben szerezte. Neve 1990-től válik országosan ismertté, ma parlamenti képviselő. Húszéves, amikor a forradalomban való fegyveres részvételért 1958. július 23-án halálra ítélik. Kétszáz napot tölt a siralomházban, míg másodfokon ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatják. A rendszerváltozás kezdetétől számos alkalommal tárta a nyilvánosság elé mindazt, amit átélt. Mások helyett is, akik már nincsenek közöttünk.
Sokszor idézi fel a kivégzett Havrila Béláné Sticker Katalin alakját, gondolatait, akivel a Corvin közben ápolták a sebesülteket. És nem felejti Klimkó Ági arcát sem, a másodéves orvostanhallgatóét.
– Őt két év börtönbüntetésre ítélték, és kitiltották az ország összes egyeteméről. Amikor visszajött a tárgyalásról, azt mondta nekünk: megmutatom, hogy mégis sebész leszek! Nem így történt. Szabadulása után a Nagyvásárcsarnokban lett zsákoló munkás. Az ott szerzett betegségébe halt bele, nagyon fiatalon. Megígérte, hogy szabadulása után megkeresi a kisfiamat, akiről nem tudtam, hogy az ország melyik nevelőotthonában van. Megtartotta a szavát. Egy másik rendkívüli emberrel együtt, akit Patkós Gyulának hívnak, felkutatták a gyermekemet. Máig őrzöm a levelet, amelyben Ági megírta, hogy a fiam jó kezekben van.
Akit Wittner Mária rendkívüli embernek nevez, évtizedekig volt nevelőotthoni igazgató Szolnokon. Ő és felesége, Teréz asszony pártfogolta Máriát serdülőkorától. Ez a szál máig eltéphetetlen.
– Gyula bácsi párttag volt, az állását, szerettei biztonságát is kockáztatta azért, hogy legalább lelkileg könnyítsen a helyzetemen. Abban az időszakban, amikor Klimkó Ági a kisfiam felkutatására vállalkozott, még nem lehetett tudni, hogy meghagyják-e az életem. Egy napon szóltak az őrök, hogy rendkívüli beszélőm van. Ott várt Patkós Gyula bácsi a kisfiammal. Ma is hihetetlen, miként talpalta ki, hogy ez megtörténhessen. És a tizenhárom esztendő alatt végig ő hozta be a gyermekemet.
Arról, hogy szabadulása korántsem jelentette a lelki szabadságot, így beszél Wittner Mária.
– Becsukódott mögöttem a börtönajtó, de nem éreztem megkönynyebbülést. Inkább lelkiismeret-furdalásom volt, hogy életben maradtam, hisz annyi társamat küldték a halálba. A kinti életben leginkább azért haragudtam, hogy köztörvényesnek minősítettek. Ezért igyekeztem minden jó cselekedetbe, emberi szóba belekapaszkodni, amit az élet peremén kaptam. Az egyik ilyen történet egy Korbuly István nevű orvoshoz kötődik. A letartóztatásom előtt, amely 1957-ben történt, segédmunkásként dolgoztam. Közben megbetegedtem. Kórházba kerültem, megoperáltak, nagyon legyengültem. Ez az orvos erősítő injekciókat írt fel nekem. Mondtam, ne fáradjon, egy fillérem sincs, hogy kiváltsam a receptet. Adott száz forintot, ami nagy pénz volt akkoriban. A lelkemre kötötte, hogy abból, ami a gyógyszerek kifizetése után megmarad, vegyek magamnak ennivalót. Ha majd tudom, visszafizetem, elfogadja apránként is – így búcsúztunk el. De már nem volt módom erre. Emlékszem, a halálos ítéletem kihirdetése után az egyik visszatérő gondolatom az volt, a doktor úr azt fogja hinni, hogy becstelen vagyok. Az első nagyobb rabkeresetemből kiküldtem a pénzt. Ekkor érkezett egy rövid levél tőle. A másodikat az 1990-ben a Parlament előtt elmondott beszédem után írta, szeretett volna személyesen találkozni velem.
– Tudott-e valamit 1970 és 1980 között azokról a nőtársairól, akiket szintén politikai okokból ítéltek el?
– Nagyon szerettem volna megköszönni Klimkó Áginak, amit tett, de nem mertem utána érdeklődni, nehogy bajt hozzak rá. Amikor 1980-ban ez megtörtént, már késő volt. Még 1991-ben is reménykedtem abban, hogy többen leszünk, akik viszontláthatják egymást. De csak a szomorú hírek jöttek azokról, akik súlyos betegségekben szenvedtek, korán meghaltak vagy végleg kisiklott az életük.
A forradalom leverése után Franciaországba került Koszmowszky Edina négy fiúgyermeket nevelt fel, tizenegy unokája van. Értelmiségi pályáját hagyta félbe az anyai hivatásért. Jelenleg súlyos mentális betegek lelki vezetését végzi és irányítja Nizzában hitbéli és erkölcsi elkötelezettségből.
Ő az a piros kabátos lány, aki 1956. október 23-án az akkori Magyar Rádió erkélyéről az egyetemi ifjúság tizennégy pontos kiáltványát felolvasta. Véletlenül esett rá a választás. Igaz, mint minden véletlenben, itt is jelen volt a sorsszerűség.
Edina apai ágról nemesi és jogi képzettségű ősökkel rendelkezik, míg az anyai ágat a nagypolgári, kereskedő elődök jellemzik. Édesapja szintén jogi pályán tevékenykedett. A második világháború alatt repülőtisztként szolgál. Többször bebörtönözik. Először 1945 áprilisában az utcáról hurcolják el. Amikor szabadul, azonnal Recskre viszik.
*
Felesége másfél évig nem tud róla. Az ötvenes évek forgatókönyve szerint mindenüket elveszik, az édesanya alkalmi munkákból, takarításból tartja el a családot. Amikor a férj hazatérhet, kitanulja az esztergályosszakmát, és a Vörös Csillag Traktorgyárban lesz sztahanovista.
A három gyermeknek nincs sok reménye a továbbtanulásra, Edinát egy vidéki gimnáziumba sikerül beíratni. Orvos szeretne lenni, de annak is örül, hogy egy műszaki rajzolói tanfolyamra bekerülhet, s a Kőbányai Porcelángyárban dolgozhat. Emellett versenyszerűen sportol, franciául tanul.
– Úgy 1955 végétől már egy kicsit javult a családom helyzete. Az akkoriban Budapesten alakuló indiai nagykövetség több nyelven beszélő titkárt keresett. Nem tudni, milyen közvetítéssel, de rátaláltak édesapámra. Kis idővel később, szintén nyelvtudása és képzettsége miatt, édesanyámat is alkalmazták. Ennek a diplomáciai háttérnek köszönhettem, hogy a forradalom leverése után el tudtam hagyni Magyarországot.
– Nagyon vágyott külföldre?
– Nem, egyáltalán nem akartam nyugaton élni. De 1956 novemberében már kerestek a karhatalmisták. Édesapámat, aki itt maradt, politikai nézeteiért és tevékenységéért ismét bíróság elé állították és elítélték – szalad kicsit előre az időben Koszmowszky Edina.
Azokra a percekre, amikor közel került a rádió elfoglalásával kapcsolatos eseményekhez, így emlékszik:
– Munkából mentem a városközpont felé. Az Astoriánál belekerültem a felvonuló fiatalok tömegébe, akik a Múzeum körút felé indultak. Közben papírlapokat osztogattak, én is kértem egyet. Olvasni kezdtem a pontokba szedett szöveget. Nem találtam benne semmi szélsőséges gondolatot, az igazságot tartalmazta, amelyet addig nem mertünk kimondani. A Bródy Sándor utcához közeledve egyre gyakrabban hangzott el a szabad magyar rádió követelése. Ma sem tudom, hogyan történt, de egyszer csak fenn voltam az épület előtt álló közvetítőkocsin. Egy férfi a kezembe adta a mikrofont, kérték, olvassam fel a követeléseket. A környező házak nyitott ablakaiba kitették a rádiókészülékeket, mert a rádió vezetősége azt ígérte, mindezt egyenes adásban közvetítik. Amikor kiderült, hogy félrevezették őket, a feszültség csak nőtt. Az emberek a műszaki kocsit szinte ékként használva nekimentek az épület kapujának. Válaszként erre a rádió vezetősége kiüzent, hogy hajlandóak tárgyalni a követelésekről. Tízen mentünk be. Szabályosan regisztráltak mindenkit, ÁVH-s katonák kísértek a kacskaringós folyosókon. Egy semleges helyiségben várakoztunk. Az akkori rádióelnök, Benke Valéria érezhetően húzta az időt, időnként eltűnt, nyilván várta a pártközpont utasításait. Úgy két és fél óra telhetett el így.
– Mire gondolt várakozás közben?
– Arra, hogy az országnak joga van tudni a követelésekről. De csak a rádió erkélyéről engedték felolvasni a szöveget. Közben elhangzott az ominózus Gerő-beszéd, amelyben a tüntetőket csőcseléknek nevezte. A kinn lévők számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, megindultak az épület felé. Puskalövést hallottam. Amikor kinéztem az udvarra, láttam, hogy dugig van ÁVH-sokkal.
– Nem féltek attól, hogy túszként használják fel önöket?
– Nem lehetett tudni, hogy mi a szándékuk velünk. Egy ideig külön szobákban őriztek minket, majd bekötötték a szemünket, és libasorban vezettek ki az épületből. Mintha egy föld alatti folyosón haladtunk volna. Aztán becsapódott mögöttünk egy ajtó, és ott voltunk az utcán. Ekkor már háborús állapotok uralkodtak. Egyáltalán nem féltem. Hallottam, hogy sok a sebesült, és a kórházak véradókat keresnek. Nullás vércsoportom van, így rögtön tudtam, hogy ezzel segíthetek a legtöbbet. A kórházban maradtam, sebesülteket ápoltam, haldoklóknak fogtam le a szemét, gyógyszerszállítmányt hoztam Győrből.
A napok egybefolynak. Már keresik a karhatalmisták, amikor édesapjának sikerül őt becsempésznie az országot elhagyó diplomaták egy csoportjába. Így kerül Ausztriába, majd második hazájába, Franciaországba. Azt a bizonyos papírlapot, a tizennégy pontot évtizedeken át őrizte. Most más személyes emlékeivel együtt a Terror Háza Múzeumba került.
Három cikk a szabadságról, mindarról, amit egy újságíró-gyakornok maga körül lát a forradalom napjaiban. Három írás, három év börtön. Így mérte az igazságot Székesfehérváron a bíróság 1957. szeptember hetedikén. Amikor az ítéletet meghallotta a húszéves Rőper Magdolna, elájult. Pedig november negyedike óta tudta, csak idő kérdése, és érte is eljönnek.
– Ott voltam mindenütt, ahol a fiatalság, a munkásság gyűlést tartott, tüntetett – mondja. – Láttam, ahogyan az úgynevezett ÁVH-s palotából kilőttek, és hat fiatal ott feküdt holtan. Annyira bíztam benne, hogy soha többet nem kell hazudnunk, és az igazat írhatjuk. Azokban a kis tárcákban csak azt írtam meg, amit éreztem és az emberek gondoltak.
Ami ezután következett, azt évtizedekig igyekezett a tudata mélyére rejteni.
– Naiv fiatal lány voltam, a vőlegényem akkoriban jegyzett el. És meg kellett ismernem a börtönök belső világát, az internálótáborokat, ahol bizony nőként is ki voltunk szolgáltatva az őröknek. Két dolog tartotta bennem a lelket. A vőlegényem megígérte, hogy megvár. És azt hajtogattam magamban, eljön az idő, amikor mindezt megírom.
origo.hu
Összeül a mai napon a Nemzetbiztonsági Bizottság
