Bevezetés a szivárgástanba

A demokrácia válságát mi sem mutatja jobban, mint hogy fontos információkhoz már csak kiszivárogtatás útján jutunk; úgy, hogy a szigorúan ellenőrzött rendszerekből egy-egy dokumentum kikerül, majd a média csatornáin lecsurog hozzánk. Most ennek megakadályozása végett rendcsinálás kezdődött a Gyurcsány-szektorban, nyilvános „kivégzésekkel”. Katona Tamást azért távolították el, mert önhatalmúlag nyilatkozott, Sipos Józsefet azért, mert lehetővé tette a rádió munkatársának közérdekű adatok gyűjtését. Lesz nyilatkozati fegyelem, meg támogass vagy hallgass, ahogy Hiller István mondta.
A kiszivárogtatás legegyszerűbb módja, hogy az újságíró bemegy az értekezletre, üzembe helyezi magnókészülékét, majd közzéteszi, amit fölvett. A zsurnaliszta a nyilvánosság megbízottja, kvázi a nép szeme és füle, ezért az ilyen eljárásban nincs semmi kivetnivaló. A kiszivárogtatás másik eszköze a politikai kémkedés; ez ősi mesterség, önmagában szintén nem rossz, Stirlitz például egész rendes ügynök volt.
Ami önmagában is rossz, az a rejtélykormányzás, s ami ebből adódik: a több sebből szivárgó, félelemmel és bizalmatlansággal terhelt politikai kultúra, amiben élünk. Ez a totális diktatúrák betegsége, Rómától a Szovjetunión át a neoliberális Amerikáig; akkor lép fel, mikor egy politikai rendszer bezárul, és a kormány hírcsatornái hazudnak reggel, éjjel meg este. Megtelik titkokkal az ország levegője, az emberek félve telefonálnak és lehalkítják a hangjukat, ha politikáról beszélgetnek. A hatalom ügyei pedig misztériummá válnak: csak a beavatottak szűk köre ismeri a közérdekű adatokat, a valóságos költségvetési számokat, a szándékokat s a mögöttes paktumok szövevényét. A főnök és néhány kiválasztottja köti az „új és új dealeket”, ők alkalmazzák a „trükkök százait”, melyek a frakció előtt is titkosak. „Ezekről nektek nyilvánvalóan nem kell tudni” – vágta párttársai arcába Gyurcsány Őszödön. Persze, a demokratikus kormányoknak is vannak titkaik, Magyarországon a titokvédelmi törvény rendelkezik erről. Azonban a Gyurcsány-kormány törvénytelenül tart fogva közérdekű információkat. E kormánynak súlyos és bűnös titkai vannak. S az ilyen hatalom előbb-utóbb szivárogni kezd, aztán pedig rondán kimúlik, maga alá temetve sokakat.
Őszödön a kis magyar Heródes még így értékelte népszerűségét, társadalmi és politikai beágyazottságát: „az én imádatom nem fog változni”. Ez a Heródesek nagy tévedése. Valami nekem azt súgja, a parlamenti bizalmi komédia óta még jobban utálják Gyurcsányt azok, akik gondolatban ellene szavaztak; akik nehezen viselik, hogy föléjük került, aztán minden hatalmat önmagára összpontosított, a belső klikkeket lefejezve. Félnek tőle és irigykednek rá a selyemzsinórok várományosai. S az MSZP-szerű politikai beltenyészetekben egyesek olykor fölteszik a kérdést: vajon miért éppen ő van a csúcson, miért nem én? Aztán a csúcsemberről valami kiszivárog; a szivárogtatás a hatalmi sakkjátszmák eszköze.
Most még Gyurcsányé a pallos, az első éjszaka és a szivárogtatás joga. Mindenkiről szivárogtat, persze hazugságokat – saját hazugságbirodalmának foltozgatása végett. Londonban az ellenzékről állította, hogy az puccsra készül idén tavasszal, holott erről az ellenzék nem tud. Berlinből hazajövet azt mondta, Angela Merkel pozitívan értékelte őszödi beszédét; erről meg Angela Merkel nem tudott. De még ennél is érdekesebb, mikor önmagát szivárogtatja ki. Legutóbb ilyesmit írt blogjában: „kedves naplóm, a végső igazság az, hogy szenvedélyes, ám talpig becsületes politikus vagyok. S kapaszkodj meg, kedves naplóm: bár eddig nem volt erőm szembefordulni kommunikációs túlzásaimmal és féligazságaimmal, most már szembe vagyok fordulva velük. Holnaptól patyolattiszta szívvel, esetleg fehér lovon közlekedem a Parlament és a Szemlőhegy utca közt. Ja, a Fidesz mégsem antiszemita párt (bocs), s nem kéne túldimenzionálni a konfliktusokat.”
E szeretetre méltó gondolatokkal az a fő probléma, hogy attól az embertől származnak, aki vegetatíve hazudik: minden megnyilvánulása póz. Bármilyen hangszeren játszik; ha kell, Istenre, nemzetre vagy családra hivatkozik, ha kell, bocsánatot kér. De ne felejtsük, a könnyes beismerések mögötti politikai falanx valójában irtózik a kompromisszumoktól, s könyörtelenül leszámol ellenfeleivel. Ez a hatalmi egység sohasem hallgatja meg a másik felet, még akkor sem, ha a másik fél maga a nép. Abból, ahogy a miniszterelnök a kormánykommunikációt képzeli, világosan kitűnik, minek tekinti a népet. Ismert a német szólás: nicht vor dem Kind, vagyis ne a gyerek előtt. Gyurcsány azt kommunikálja, hogy a mi érdekünkben nem bontja ki az igazság minden részletét, hiszen a teljes igazság megterhelne minket, s nem tudnánk helyesen dönteni. A szülő dolga, hogy a megélhetés nyűgeivel vesződjék; nekünk legyen elég, hogy ő gondoskodik mindenről, azért van ott mindenütt.
Talán az Apró–Dobrev családi szocializáció teszi, nem tudom: mindenesetre Gyurcsány szláv típusú diktátor, cár atyuskát játszik, mint Ceausescu vagy Sztálin. Utóbb például kiszivárogtatta, hogy eztán kénytelen lesz szigorúan bánni velünk. Tisztában van ugyanis a hibáinkkal, fel is sorolta blogjában: adómegkerülők vagyunk, törvényt nem tisztelők, alulpolgárosodottak és neveletlenek. Amint kiszivárog róla egy kis illetlenség, azt rögtön félreértjük, és megyünk a parlament elé durcáskodni. Ám ő a szíve mélyén mégis mosolyog. Azokban a percekben, mikor beszakadt a Magyar Televízió bejárata, Juhász Ferenc MSZP-vezető épp azt nyilatkozta a Gyurcsány-beszédről: előfordul, hogy a családfő azt mondja mérgében, „te beste kölök”, pedig szereti a kölköt.
Szerintem a cár atyuska meg a bojárjai undorítóak. Úgy tesznek, mintha ők tartanák el a népet, pedig a helyzet fordítva van. Tartoznak nekünk az igazsággal, annak minden apró részletével együtt. Mert hiteles információk nélkül hiába rendeződünk társadalmi szervezetekbe, érdekkörökbe és lobbicsoportokba; a demokrácia csupán addig működik, míg a nép tudomást szerezhet arról, amit vele akarnak tenni. Nem azért szenvedjük Európa legbrutálisabb egészségbiztosítási és adórendszerét, hogy naponta az arcunkba hazudjanak, míg a hátunk mögött ellenünkre gazdálkodnak a pénzünkkel: járulékainkból teszik tönkre az egészségügyet, adónkból finanszírozzák a multik adómentességét, s közben azt állítják, hogy minden rendben lesz, ha még többet fizetünk.
Mi marad? Lehet tüntetni, aztán megunni, és hazamenni. Egyelőre. Mert ha nem történik valami csoda, néhány éven belül az utcai tiltakozás is bűncselekménynek minősülhet; efelé az első lépést már megtette a Nemzetbiztonsági Hivatal. Akkor majd igazi keménylegények tanítanak minket demokráciára, nem olyan lekvárkatonák, amilyeneket az MTV-székháznál beáldozott a hatalom.
Ha valami nem történik, e népet végképp elszegényíti, lezülleszti, majd jókedvűen felzabálja a vadkapitalizmus. Lesz infrastruktúra, ez igaz. Lesznek autópályák, közvilágítás, és lesznek repülőterek – vastag betonfalakkal körbekerítve; éppúgy lesz mindez elzárva előlünk, mint az életünket érintő információk. S a parasztok elözönlik a pesti hajléktalanszállókat, a pedagógusaink beállnak árufeltöltőnek, az orvosaink Nyugatra tántorognak. A városainkat nyomornegyedek övezik, és kolduló gyerekek ülnek majd az utcasarkokon; áhítattal figyelik a lefüggönyözött, szépséges limuzinokat, melyekből – mikor lassítanak egy kicsit – halk, édes könnyűzene fog kiszivárogni.