A Belügyminisztérium vizsgálati osztályán 1988-ban osztályvezető-helyettesként dolgoztam. Főnököm éppen szabadságon volt, amikor Harangozó Szilveszter állambiztonsági miniszterhelyettes titkársága jelentkezett nálunk, és behívtak a minisztériumba. Így gyakorlatilag véletlenül kerültem az ügybe. A miniszterhelyettes parancsa rövid volt és katonás, még jegyzetelni sem engedett: menjek ki a budapesti Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába, és az ottani névtáblákról állapítsam meg a Nagy Imre-per kapcsán kivégzett személyek sírjainak helyét. Egyszemélyes megbízatás volt. Felhívta a figyelmemet, hogy konspiratív módon hajtsam végre, ne a főbejáraton, hanem a börtön felőli kapun menjek be, és senki nem tudhat tevékenységem céljáról.
– Ön szerint ki kezdeményezte a nyomozást?
– Nyilvánvaló volt számomra, hogy az utasítást politikai döntés előzte meg, de hogy kik hozták és miért, azt nem tudtam. Annyi derült ki később, hogy Horváth István akkori belügyminiszter vetette fel, hogy mi lesz, ha az egyre erősödő nyomás következtében egyszer komolyan felmerül a sírhelyek hollétének kérdése. Akkor már létrejött a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB), mely kegyeleti okokra hivatkozva határozottan követelte az ötvenhat után kivégzettek nyughelyeinek nyilvánosságra hozatalát. Rehabilitációról ekkor még nem volt szó. Nemzetközi nyomás is nehezedhetett a hatalomra, hiszen 1988 júniusában Párizsban felavatták Nagy Imréék jelképes sírját, ugyanakkor váratlanul nagy visszhangot váltott ki a budapesti megemlékezés során történt durva és értelmetlen rendőri beavatkozás.
– Hogyan kezdte el a munkát?
– A parancs szerint kimentem a temetőbe. A legtávolabbi sarokban, a főbejárattól körülbelül három kilométerre van a parcella. Elképesztő állapotokat találtam ott. Rögtön láttam, hogy a feladat nehezebb lesz, mint ahogy a megbízóim gondolták. Bozótos, elhanyagolt volt a terület, ahol nemhogy névtáblákat, de még a sírhantok helyét, sőt a parcella határait sem lehet látni. Itt-ott egy-egy felhantolt sírhalom, egy kopjafa „Pro Patria” felirattal, néhány nemzetiszínű szalag a bokrokra akasztva. Tudomásom volt arról, hogy a demokratikus ellenzék egyes tagjai kijártak a temetőbe, és az évfordulókon megemlékezéseket tartottak, melyek, enyhén szólva, nem zajlottak zavartalanul. Három sírt ápoltak, melyeket Nagy Imre és kivégzett társai sírjainak véltek. Nyomozásaim során megtudtam, hogy már a nyolcvanas évek elején volt egy kutatás, amelyet egy Göncöl István nevű alezredes végzett sikertelenül. Azt a módszert követte, hogy megkereste és kihallgatta az elhantolásokban részt vevő személyeket. Annyit sikerült kiderítenie, hogy a kivégzetteket eredetileg nem a 301-es parcellában temették el, hanem a kivégzés helyén, a Kisfogház udvarán. Nyilván tartottak attól, hogy a sírok emlékhellyé válhatnak. Három évvel később szállították át a tetemeket a parcellába. A szemtanúk azonban a terület rendkívüli elhanyagoltsága miatt emlékezetből nem tudták megmutatni a sírok helyét. Ezzel le is zárták a nyomozást. Azt is megtudtam, hogy 1979-ig a kivégzetteket jeltelen sírokba temették, így a névtáblák keresése értelmetlen lett volna.
– Mit tudott tenni ebben a helyzetben?
– Készítettem egy kézzel írott jelentést az addig megállapított tényekről. Leírtam, hogy az utasítás szerinti módszerrel nem lehet megállapítani a sírok helyét. Szükség volna a per iratanyagainak tanulmányozására, a Kozma utcai börtön és a temető egykori nyilvántartásainak kutatására, illetve a temetésben részt vett személyek kihallgatására. Ezután hosszú ideig nem történt semmi. Én kissé megnyugodtam, ugyanis féltem a feladattól. Úgy éreztem, nem lehet megoldani. Ugyanakkor az is világos volt számomra, hogy a felső vezetésben nagy a bizonytalanság és az ellenállás ebben a kérdésben. Aztán felgyorsultak az események. Jó pár héttel később megcsörrent a telefon. Ismét a miniszterhelyettes hívott. Közölte, hogy a legrövidebb időn belül meg kell találnom a sírokat, és felhasználhatok minden általam igényelt eszközt, de továbbra is teljes titokban kell végeznem a munkát. A tanúk kihallgatásával kezdtem. Keservesen ment, mert mindegyikükben mélyen élt a félelem és a titoktartás kötelezettsége. Többen a nyilvánvaló tények ellenére tagadták, hogy részt vettek a temetésekben, vagy nem akartak emlékezni semmire. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy Losonczy Géza a fogva tartása idején, 1957. december 21-én meghalt. Borzasztóan leromlott állapotban volt, már mesterségesen táplálták. Boncolása után, még aznap éjjel temették el a 301-es parcellában. Szilágyi Józsefet külön perben ítélték el, és 1958. április 24-én végezték ki. Ugyanaznap el is temették. Bizonysággá vált, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst másodlagos temetéssel helyezték a 301-es parcellába, sőt azt is megtudtam, hogy Malétert és Gimest a sietség miatt az éjszaka leple alatt közös sírba temették. Ezek a körülmények nagyon megnehezítették a kutatást, hiszen három különböző helyen kellett keresnem a sírokat. Kiderült számomra az is, hogy a teljes büntetőeljárási szakaszt egészen a kivégzésekig a BM vizsgálati osztályán elkülönített vizsgálati csoport irányította Rajnai Sándor vezetésével. A kihallgatások után jelentést készítettem, és betekintési engedélyt kértem a per iratanyagaiba. Meg is kaptam egy napra.
– Hol tárolták az iratokat?
– A Belügyminisztérium Roosevelt téri épületének pincéjében, az állambiztonsági irattárban voltak. Nehéz leírni, hogy milyen érzés belépni egy különleges páncélterem belső, elzárt páncélszobájába, az ötvenes évek koncepciós pereinek anyagait tartalmazó dossziék közé. Kísérőm, aki végig velem maradt, elém tett vagy harminc vastag köteget, több ezer irattal.
– Mit tudott kezdeni ekkora anyaggal ilyen rövid idő alatt?
– Először tétova érdeklődéssel lapozgattam az iratokat. Lassanként megértettem, hogy ez egy koncepciós ügy volt. A per folyamán mindenképpen azt akarták bizonyítani, nem sok sikerrel, hogy Nagy Imréék egy nyugatról gerjesztett, előre kitervelt szervezkedés részesei voltak. Azok, akik pár évvel korábban ugyanilyen koncepciós perek áldozatai voltak, szemrebbenés nélkül alkalmazták ezeket az eszközöket. Megtaláltam az elítéltek kegyelmi kérvényeit is, melyeket a kegyelmi tanáccsá alakult népbírósági tanács minden tagja elutasított. Egyszer csak a kezembe akadt egy puha fedelű, vékony mappa Darázsfészek felirattal. Különböző helyekről összemásolt papírok voltak benne. Ezek a dokumentumok fordulatot hoztak a nyomozásban. Volt köztük egy 1961-es jegyzőkönyv Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kihantolásáról és újratemetéséről. Tartalmazta a sírok pontos helyét, illetve hogy milyen fedőneveken kerültek a temetői nyilvántartásba. Malétert és Gimest Naszladi Péter néven temették közös sírba. Alulra tették Malétert. Nagy Imre pedig Borbíró Piroska néven került a temetői nyilvántartásba. Térképvázlatot találtam Szilágyi és Losonczy sírjának pontos helyéről is. A sírhelyek koordinátáit lépésben adták meg a kerítésektől, illetve egy villanyoszloptól számítva.
– Mikor készülhetett ez a dosszié?
– Később megtudtam, hogy a nyolcvanas évek elején történt nyomozás idején állították össze, de aztán nem használták fel. Szellemesnek találtam az anyag fedőnevét. Mintha összeállítója figyelmeztetni akarta volna az akkori döntéshozókat, hogy olyan darázsfészekbe nyúlnak, amely még vesztüket okozhatja.
– Ezen adatok birtokában nyilván reményteljesebbé vált a kutatás. Hogyan folytatódott?
– Két szálon folytattuk a nyomozást. Egyrészt az egykori temető- és börtönnyilvántartásokban ellenőriznünk kellett az adatok helyességét, másrészt földmérési módszerekkel meghatároznunk a sírok helyét. Az eddig összegyűjtött adatok birtokában kimentünk a területre.
– Kik segítettek a munkában?
– Ladányi Jenő, a temető főmérnöke, aki szerencsémre földmérő mérnök volt, valamint két szakmunkás. Az egész nyomozást a legnagyobb titokban kellett végeznünk. A tisztviselők és szakemberek nem tudhatták meg, hogy kit vagy mit keresünk. Attól a néhány embertől, akiknek a tájékoztatása elkerülhetetlen volt, írásbeli titoktartási nyilatkozatot kértem.
– Térjünk vissza a temetőhöz!
– Mikor kiértünk a parcellába, kértem a segítőket, hogy az ismert koordináták alapján határozzák meg a sírhelyeket. Hosszas szemlélődés és kísérletezés után megállapították, hogy addig nem lehet meghatározni a sírok helyét, amíg nem tudják, hogy hol vannak a parcella pontos határai. Be kellett szereznem a földhivataltól a terület térképmásolatát. Ez alapján már a főmérnök ki tudta jelölni a határokat, illetve a Darázsfészek dosszié térképvázlataiban szereplő kiindulási pontokat. Így a két szakmunkás elkezdhette kimérni a sírok helyét. A megtalált pontokat úgy jelöltük meg kerítésre festett nyilakkal, fák megjelölésével, karók elhelyezésével, hogy senki ne tudjon következtetni a sírok helyére. Biztonsági okokból, hiszen nem tudtuk, mennyi idő múlva kezdik az exhumálásokat. Fémcövekeket is levertünk, hogy később fémkeresővel meg lehessen találni őket. A mérések folyamán szigorú rend rajzolódott ki előttünk. A munka ellenőrzésébe bevontunk két öreg sírásót, akik ismerték a parcella temetési rendjét. Öles lépésekkel mérték a bozótosban a távolságokat, és szinte pontosan azokon a helyeken álltak meg, ahol a mi jelzéseink voltak. Egyedül Losonczy Géza sírjával kapcsolatban voltam bizonytalanságban. Őt teljesen szabálytalan körülmények között temették el. A tanúk szerint 1957 karácsonyán nyolc-tíz rendőr végezte az elhantolást, és egyáltalán nem tartották be a temetési rendet. Nehéz elmondani, milyen érzés volt, hogy én voltam az első, aki, nagy valószínűséggel, tudta, hol van Nagy Imre eltemetve. Ráadásul ezt a tudást nem oszthattam meg senkivel.
– Mi történt, miután megállapították a feltételezett sírok helyét?
– A helykijelölés után kézzel írott jelentést készítettem a miniszterhelyettesnek. Aztán hosszú ideig nem történt semmi. Én rendszeresen kijártam a temetőbe ellenőrizni, hogy jelzéseink a helyükön vannak-e. Halottak napja környékén egy testvérpárral találkoztam ott, akik éppen egy sírt ápoltak. Elmesélték, hogy bátyjukat 1955-ben végezték ki. 1957-ben kérték a Legfőbb Ügyészséget, hogy közöljék, hol van testvérük eltemetve. Választ kaptak, pontos helymegjelöléssel! Azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen eset a korszak történetében. Ez alapján készítettek egy térképvázlatot a sír helyéről. Az ő adataik teljesen egybevágtak az én megállapításaimmal. Ez lényegesen fokozta bizonyosságomat, hogy valóban a keresett sírokat találtam meg.
– 1988 novemberében döntést hozott a politikai bizottság, mely szerint lehetővé vált az 1956-os események kapcsán kivégzettek exhumálása és újratemetése. Ön a kutatásai kapcsán érintett volt az ügyben.
– Borics államtitkár 1988 decemberében magához hívatta a kivégzettek hozzátartozóit. Hosszadalmas megbeszélések során döntöttek az exhumálás és az újratemetés részleteiről. Megegyeztek abban, hogy 1989 áprilisában végrehajtják az exhumálásokat. Két szakértői csoport alakult. Az egyik az állam részéről. Ebbe hívtak meg engem. A másik a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézetben (BIOSZI) szerveződött. Engem Szabó Árpád, a BIOSZI igazgatója és Kralovánszky Alán régész keresett meg. Kimentünk a 301-es parcellába, ahol részletesen ismertettem velük a kutatásaim eredményét. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy két sírban másodlagos temetéssel találkozhatnak, sőt az egyikben két elhantolt maradványai vannak. Javasoltam, hogy a kettős sírnál kezdjük a feltárást, mert akkor bizonyossá válik, hogy helyesen határoztuk-e meg a sírok helyét.
– Milyen körülmények között és mikor kezdődtek az exhumálások?
– Március 29-én reggel gyülekeztünk a temető bejárata előtt. Ott voltak a kivégzettek hozzátartozói, a TIB képviselői és a szakértők. Addigra a parcellában előkészítették a munkálatokhoz szükséges feltételeket, katonai sátrakat, technikai eszközöket, rendőri biztosítást. Érthetően óriási volt a sajtó érdeklődése. Mivel a temetőbe nem engedték be őket, a kerítésen kívülről, darus kocsik tetejéről pásztázták a parcellát. A hozzátartozók kérésére, rendőri segítséggel kellett eltávolítani őket. Óriási volt a feszültség mindenkiben. Én leginkább amiatt aggódtam, hogy helytállóak-e a megállapításaim. A hozzátartozókban jó adag bizalmatlanság is volt. Attól tartottak, hogy csak valami színjáték az egész. Fokozta aggodalmamat, hogy tanácsom ellenére Kralovánszky Alán nem a kettős sírnál, hanem Nagy Imre feltételezett helyén kezdte el az ásást. Késő délután bukkantunk rá Nagy Imre földi maradványaira. Megrendítő pillanatok voltak ezek. Szívszorító volt látni azt a brutalitást, mellyel ezt az embert még holtában is megalázták. Hasra fektetve, valami zsákvászonba csavarva, drótkötéllel átkötve temették el. Másnap tárták fel a kettős sírt. Már alkonyodott, amikor nagy mélységben, Gimes Miklós maradványai alatt megtaláltuk Maléter Pált. Nagy kő esett le a szívemről. Most már bizonyos volt számomra, hogy jó úton jártam. A harmadik napon már begyakorlottan ment Szilágyi József kihantolása. Némi problémát okozott Losonczy Géza megtalálása. Mivel őt szabálytalanul temették el, egy kutatóárkot kellett ásni, és valóban két sírhely között voltak a maradványai. A kettős sír megtalálásának estéjén Borics államtitkár meghívott irodájába egy pohár konyakra. Ez volt az egyetlen állami elismerés munkámért.
A Magyar Nemzet Magazin szeptember 9-i számában más aspektusból már foglalkoztunk a 301-es parcella feltárásának történetével.
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
