Mindig féltékenyen tekintettek a kívülállókra a hagyományos atomklub tagjai, cseppet sem volt kívánatos a taglétszám bővítése, hiszen a bevethető atomfegyver valósággal megsokszorozza egy ország mozgásterét a többiek rovására. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország után Kína lépett be a csoportba, és ezzel hosszú időre lezárult a létszám, ahogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának is mind a mai napig ezek az országok az állandó tagjai. A felszín alatt azonban mások is a képesség megszerzésére törtek: legelőször (a hetvenes évek elején) Izrael állított szolgálatba nukleáris fegyvert – amelynek tényét máig nem hajlandó megerősíteni –, majd 1998-ban India és Pakisztán kísérleti robbantásokkal mutatta meg a világnak újdonsült képességeit. Brazíliának, Argentínának és Dél-Afrikának is volt nukleáris programja, ám ezek végül politikai szándék hiányában nem vezettek bevethető fegyverhez. A pakisztáni atomfegyver atyja, Abdul-Kadir Hán Líbiának és Iránnak, illetve Észak-Koreának adott el – bevallottan – atomtitkokat, sőt egyes vélemények szerint a tegnapi kísérlet előtt a phenjani rezsim már lefolytatott egy tesztet 1998-ban Pakisztánban.
Lapunk kérdésére válaszolva nemrégiben Mihail Gorbacsov, a szovjet kommunista párt hajdani első titkára – aki vezető szerepet játszott a hidegháborús világrend felszámolásában – rendkívül fontosnak nevezte a nukleáris fegyverek elterjedésének (az úgynevezett proliferációnak) meggátolását. Szerinte jelenleg mintegy harminc ország képes nukleáris fegyverek előállítására, függetlenül attól, hogy erre van-e szándékuk vagy sem. Arra a kérdésre, hogy mi lett a sorsuk a szovjet „bőröndbombáknak”, nem adott választ.
origo.hu
Ez vár a magyar nyugdíjasokra 2025-ben – jó hír érkezett
