Az első hírek a rádióból jutottak el hozzánk – mondja. – Engem nagyon felkavart, hogy egy szovjet megszállás alatt álló ország a tetemes erőt képviselő Vörös Hadsereg alakulatainak ellenére ilyen formában juttatja kifejezésre a függetlenség, az önállóság és a szabadság utáni vágyát. A népfelkelés a német lakosság körében is erős emocionális reakciókat váltott ki, egyöntetű szimpátiát azok iránt, akik szabadságuk érdekében hajlandók voltak fegyvert ragadni. Sajnos a magyarországi fejleményeket, ha nem is árnyékolta be, de befolyásolta az angolok meg franciák akciója a Szuezi-csatorna térségében. A németek együttérzése azonban egyöntetűen a magyaroké volt. Visszapillantva a szociáldemokrata Kéthly Anna neve jut eszembe, aki menekülése után több napot töltött Münchenben, és akivel akkor személyesen is megismerkedtem.
– A forradalmárok nagyon bíztak a Nyugat segítségében. Okkal, vagy ez álom volt csupán?
– Azok a remények, hogy a Nyugat fegyveresen siet a magyar felkelők támogatására, nem voltak reálisak. Az Egyesült Államok is közölte, nyomasztónak tartja ugyan a szovjetek beavatkozását, de intervencióra nem hajlandó. Az ilyen beavatkozás újabb világháború kirobbanásának lehetőségét és veszélyét rejtette magában.
– A Münchenben működő Szabad Európa Rádió (SZER) hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok fokozott reményekkel várták a külföld segítségét. A bajor tartományi kormány nem gondolt arra, hogy jó lenne megszabadulni a SZER-től, és az ugyancsak innen, a Szovjetunió tagállamainak sugárzó Szabadság Rádiótól?
– Gondolja meg, jó tíz esztendő telt el a világháború befejezése óta. Ha a megszálló hatalom, az amerikai kormány szükségesnek tartotta ezeknek a rádióállomásoknak az üzemeltetését, akkor ezek kívül álltak a német befolyás és felelősség lehetőségein. Tudtuk, hogy az Englischer Gartenben (Angolkert) székelnek, és bizonyos fokig tisztában voltunk tevékenységük lényegével is, de az a gondolat, hogy ez ellen tiltakozzunk, vagy a SZER meg a Radio Liberty eltávolítását szorgalmazzuk, akkor elképzelhetetlen lett volna. Ha a magyar forradalom során a Szabad Európa Rádió valóban azt a benyomást keltette, hogy a Nyugat hajlandó fegyveres beavatkozásra, akkor ez igen aggasztónak mondható, hiszen nyilvánvaló volt, hogy erre nem kerülhet sor. Még ma is fülemben cseng Nagy Imre rádióbeszéde, amikor segítségért fordult a világ népeihez, a szovjet csapatok november 4-i támadását követően. Érezni lehetett a szavain, hogy a kétségbeesés peremén áll, még ma, ötven esztendő elteltével is hallom a hangját…
– Mi volt a magyar forradalom hatása az NSZK kül- és belpolitikájára?
– Mindkét síkon jelentős szerepet játszott. A szovjetek hatalmi szférájában már másodszorra került sor a nemzeti szabadságot szolgáló megmozdulásra. Először 1953 júniusában Kelet-Berlinben és az egész NDK-ban zajlottak le hasonló események. Ezek természetesen egész Európát foglalkoztatták azzal a mélyreható tanulsággal, hogy a Szovjetunió hatalmi politikája kizárólag fegyveres erőszakkal biztosítható, és nem arra a nagy egyetértésre támaszkodik, amelyet a kommunizmus eszményképéből próbáltak levezetni az ideológiai agitátorok. Belpolitikailag alátámasztotta a kereszténydemokrata Adenauer-kormány fáradozásait az NSZK nyugati integrációjának helyességéről.
– Ön már München főpolgármestere volt, és erősen szkeptikus, amikor a város – 1966 októberében – megpályázta az 1972-es nyári olimpiai játékok rendezési jogát.
– Első pillantásra valóban megvalósíthatatlannak tartottam a Német Olimpiai Bizottság elnöke, Willi Daume előterjesztette javaslatot. De hamarosan beláttam, jól ítélte meg a helyzetet. Az ötlet megszületése után nyolc héttel már elkészült a pályázatunk, és további négy hónappal később már meg is kaptuk a Német Olimpiai Bizottság megbízását. Akkor még ilyen iramban sikerült elérni a kezdetben kalandosnak tűnő célt.
– Az olimpiai játékok előterében zajlott le a „prágai tavasz” okozta krízisidőszak. Nem féltek ennek esetleges negatív következményeitől?
– Rövid ideig tartottunk attól, hogy a magyar forradalmat követő második ilyen megmozdulás veszélyt jelenthet a játékokra, sok függött a nyugati nemzetek reakciójától. De néhány hét után kiderült, hogy a versenyek és azok színhelye nem kerül politikai befolyás alá.
– 1956 emléke az újraegyesítés során elevenedett fel megint a németek emlékezetében. Leomlott a vasfüggöny a magyar– osztrák határon, és megnyílt a szabadsághoz vezető út – ezúttal számtalan NDK-s polgár előtt.
– A magyarok szerepének fontossága elvitathatatlan. Számomra azonban az akkori kormányfő, Németh Miklós szerepe volt a döntő. Azóta a figyelem inkább az akkori külügyminiszterre, Horn Gyulára összpontosult, de véleményem szerint a végső határozat a határmegnyitásról Németh érdeme. A tuttzingi politikai akadémia egyik vitája során személyesen meg is mondtam Hornnak, hogy az első helyen Németh befolyását kell hangoztatni. Azóta józan és szavahihető kutatások eredménye bizonyítja: Horn még néhány nappal a keletnémeteket érintő fordulat előtt is igen tétovázó, labilis benyomást keltett.
– A szovjet hatalom összeomlása után Kelet-Közép-Európában igencsak összekeveredett a szociáldemokraták meg a posztkommunista szocialisták fogalma. Amíg a volt NDK-ban világos a határvonal az SPD meg a hajdani kommunista egységpárt örököse, a PDS között, addig másutt nem ilyen világos a helyzet.
– A rendszerváltást követően több országban olyan szociáldemokraták kerültek előtérbe, akiket mi is jogosan tartottunk a szociáldemokrácia becsületes képviselőinek. De – és ez vonatkozik Magyarországra is – hamarosan kiderült, hogy ezek gyengék voltak, számszerűleg sem játszottak meghatározó szerepet. Ennek eredményként kezdődött meg az a folyamat, hogy a volt kommunista pártok tagjai céltudatosan és szívesen átvették a szociáldemokrata vagy szocialista jelzőt – soraikban számtalan egykori „betonfejű” személlyel.
– A világháború után Bajorország vállalta magára a hajdani német területekről elüldözött csoportok – így a keletporoszok meg a szudétanémetek – érdekképviseletét. A müncheni tartományi kormány e téren gazdag tapasztalattal rendelkezik. Lehetségesnek tartja, hogy az európai kisebbségek problémája megoldható az Európai Unió bővítésével?
– Szögezzük le: a kisebbségek problémájának megoldása nem jelenthet határrevíziót. Viszont az európai fejlődés jegyében az országhatárok egyre inkább veszítenek jelentőségükből. Igen jól ismerem azt a kisebbséget, amely nem hitt reményeinek megvalósításában, és minden eszközzel – akár erőszak alkalmazásával is – határmódosítást követelt. Az EU-fejlődés során viszont ideális autonómiához, sőt gazdasági függetlenséghez jutott, és végül olyan helyzetbe került, amit kezdetben remélni sem mert. Dél-Tirolra gondolok. Ez a példa nyújt perspektívát Magyarország és a magyar kisebbségek számára is.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
