Illatüvegcse

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Az illatszerek több ezer éves kultúrtörténete során a szagosítók számtalan funkciómódosulásával találkozhatunk. A ma is megszokott általános használat mellett az ókorban illatáldozathoz használtak egyes növényeket. Az ószövetségben kizárólag Áron fiai mutathattak be illatáldozatot, elsősorban tömjént, balzsamot, galbanumot és masztixot égettek sóval keverve. A törvény szigorúan, halálbüntetés terhe mellett tiltotta az illatáldozat receptjének profán célra történő felhasználását.
A történelem során a mai általános alkalmazástól eltérően gyakran orvosi célra is használtak bizonyos illatszereket. Az illatosítók előállításában valóságos forradalmat jelentett az illóolajok desztillációval történő kinyerésének felfedezése; állítólag Avicenna (980–1037) volt az első, aki rózsavizet tudott előállítani. Mindenesetre a Kánon (El-Kanun fil Teb) öt könyvében jól használható gyógyszertani rész is található, amely csakugyan hozzájárulhatott a keleti illatszer-előállítás fejlődéséhez, s a felfedezés az európai gyakorlatra is hatással lehetett.
A középkori járványorvosok fertőtlenítőként használták az illatos anyagokat, és a XVII. századtól a hatalmas madárra emlékeztető védőruha csőrében helyezték el, azt gondolván, hogy ha az orvos nem érzi a pestises vagy leprás betegek bűzét, elkerüli a fertőzést is. A találmány Charles Delorme-nak, XIII. Lajos udvari orvosának köszönhető. Magyarországon nemigen voltak efféle védőruhát viselő járványorvosok. Az a vélekedés viszont, hogy az illatszerek fertőtlenítő hatásúak, széles körben elterjedt, és ennek volt köszönhető az illatos labdacsok, szagolók elterjedése Európa-szerte. Buzinkay György debreceni orvos még 1739-ben is azt ajánlotta pestis ellen, hogy a betegek közé merészkedő gyógyító rózsa- vagy levendulaecetbe áztatott keszkenőt szagolgasson, füstölje magát levendula- és rozmaringvirággal elegyített pipadohánnyal, rágjon narancs- és citromhéjat, s dohányozzon minél többet.
A pomanderek (pomum ambrae) kis likacsos vagy nyitható szelencék voltak, övre akasztva viselték, s szükség esetén nagyot szippantottak a szerecsendiót, fahéjat, a hím pézsmaszarvas ivarmirigyének váladékát, vagyis pézsmát és az ámbrás cet váladékából készített ámbrát tartalmazó illatosítóból. Később már nemcsak ragályos betegségek idején használták az illatlabdacsokat vagy illatszelencéket, hanem mindig: hozzátartozott az eleganciához, s ráadásul az orvosi funkciók mellett némely illatszernek, leginkább a pézsmatartalmúaknak szerelmi vágyfokozó hatást is tulajdonítottak.
Az illatosítók története tehát az orvosláséhoz kapcsolódik, és különös módon a bőrkészítéséhez. Főként a bőrkesztyűk erős szagát akarták elnyomni különféle illatosítókkal, és ez a magyarázata annak, hogy az első illatszergyártók Nyugat-Európában sokszor a kesztyűkészítők voltak. Később a legkülönfélébb előkelő ruhadarabokat illatosították, sőt az ezerötszázas évektől egyre jobban divatba jöttek az illatos ékszerek is. Ezek talán csakugyan segítettek valamelyest az élősködők, főként a tetvek és bolhák távol tartásában, de arra mindenképpen alkalmasak voltak, hogy némiképp palástolják a rendszeres tisztálkodás hiányát.
Járványok idején a fertőtlenítés mellett még a XVIII. században is előfordult, hogy az illatszert elfogyasztották, ezzel is remélve a megbillent egészség helyreállását. Így például a kölnivíz sem csupán illatosító folyadék volt, hanem gyógyszer is. Állítólag egy karthauzi szerzetes készített először „kölnisches Wassert”, azaz, ahogyan ő nevezte, „aqua mirabilist”, csodálatos vizet, és adta nászajándékba a házasodás előtt álló Mühlensnek. A titkos recept annyira elnyerte a család tetszését, hogy Wilhelm Mühlens elhatározta: az illatszert nagy tételben fogják előállítani. A technológia állítólag azóta sem sokat változott: a kölnivizet ma is tölgyfa hordókban érlelik évekig, és a pontos összetételét még ma, a szintetikus illatszerek világában is homály fedi.
A hazai illatszerhasználatra vonatkozóan számtalan írásos adat és tárgyi emlék maradt fenn. A középkori királyi Magyarországon is kelendők voltak az illatos ékszerek, szelencék, elterjedtségükre a XVI–XVII. századi prédikátorok cicomákat és illatszereket ostorozó beszédeiből is következtethetünk. Az erkölcsi tiltás ellenére a XVIII. században a felsőbb társadalmi rétegek körében meglehetősen gyakoriak voltak a különféle illatosítók, természetes anyagok és ezek kivonatai, és az illatszerdivat az udvari etikett leszálló kultúrértékeként egyre lejjebb lévő társadalmi csoportokat is elért.
Így aztán annak a XVIII. század végi, XIX. század eleji illatflastromnak a receptje sem különösebben szokatlan, amelyet egy Nagyszombatban kiadott könyv hátsó szennylapján fedeztem fel. Inkább a könyv tárgya és eredete miatt különös a kézzel bejegyzett recept, ez a munka ugyanis Ilylyés István 1697-ben nyomtatott Catechismus avagy lelki téj című összefoglalása, amelynek nem sok köze van a piperéhez.
Illyés István (1650–1711) esztergomi kanonok, később szenttamási prépost, esztergomi nagyprépost, majd címzetes püspök volt, Illyés András öccse, igen termékeny egyházi szerző. Magyar nyelvű katekizmusa, amelyet „nevezetes auktorokból öszve-szedett”, fontos, hiánypótló munka a rekatolizáció idején. Kissé csonka, címlap nélküli példányunkon három tulajdonbejegyzés található: 1734-ben Pocsuk Ádám a győri ferences konventtől kapta meg a könyvet, hogy cellájában, illetve a várban használja; később Szombathelyre került a kötet. Nem különösebben valószínű, de kizárni sem lehet, hogy a katekizmus hajdani szerzetesi használói jegyezték fel a meglehetősen egyszerű illatszer receptjét, inkább az képzelhető el, hogy a győri konvent 1787-es eltörlése után a könyv kikerült a szerzetesi könyvtárból, például a rendház épületében berendezett katonai konviktus valamelyik tisztjéhez, s csak később vitték el jóakarók a szombathelyi zárdába.
Mindenesetre a Recipe pro olfactorioso címet viselő bejegyzés szerint örmény sót, nyers „albedinust”, sal tartarit, vagyis kálium-karbonátot kell egyenlő mennyiségben elegyíteni, majd három vagy négy csepp levendulaolajat aláönteni. Levendula- helyett használható majorannaolaj is. Így valószínűleg a mai illatkompozíciókhoz vagy akár a receptünkkel körülbelül egykorú, híres 4711-es kölnihez képest meglehetősen szerény illatszerhez jutunk, amelyben dominál a levendula vagy a majoránna jellegzetes szaga. Viszont sokkal olcsóbb és házilag is könnyedén elkészíthető a kétszáz éves „győri parfüm”.