„Jaj a győzőnek?”
(Hamvas Béla)
Magyar Nemzet: Mi az ötvenhatosok megosztottságának oka? Mélyült ez a megosztottság az évek során, vagy enyhülni látszik?
Földvári Rudolf: Megítélésem szerint a fő oka a pártosodás. A jelenség nyolcvankilencben kezdődött, azután felerősödött, hiszen minden párt lámpással kereste azt az ötvenhatost, akit maga elé állíthat. Azokat, akik ötven évvel ezelőtt egymás oldalán harcoltak. Itt van a nagy bukfenc, a bajok gyökere. Azért tartom ezt tragikusnak, mert ’56 nem pártok műve volt. Azért lett világtörténelmi jelentőségű tettünk, mert a nép tette volt, és nem pártoké. Ebben látom a megosztottság okát.
Magyar Nemzet: Ön tíz évvel ezelőtt azt mondta egy interjúban: „Ha 1989-ben az ötvenhatosok összefognak, tényleg egységes akarattal mennek tovább, és mondjuk választási szövetséget kötnek ’90-re, esküszöm, ők lettek volna a parlamentben a győztesek.”
Földvári Rudolf: Ma is ez a véleményem. Mert mi bevittük volna az Országházba a tényleg feddhetetleneket, a forradalom még élő motorjait, egykori vezetőit, és realizálhattuk volna ’56 értékeit.
Regéczy-Nagy László: Jenő megpróbálta…
Fónay Jenő: Egy kicsit visszamegyek a börtönbe… Amikor kegyelmet kaptam, alighogy megérkezett egy csomag – évente kétszer kaptunk csomagot –, a házimunkás nagyon sokszor azzal nyitotta ki az ajtót, hogy te, X. Y. rabtársad küldi a 16-osból. Küldi nekem, a kötélről lejött pasasnak. Pedig én is kaptam csomagot… Aztán: amikor Regéczy-Nagy Lászlóval együtt behoztak minket Vácról, és másnap valamilyen oknál fogva az irodába osztottak be, s a főnök jobbkeze lettem, attól kezdve éreztem, hogy egyik is, másik is féltékeny rám. Arra gondolván, hogy ha már idejött ez az ember, miért nem dolgozik. Pedig ugyanúgy dolgoztam, mint a többiek. Nem méltányolták, hogy egyetlen szót sem szóltam, amikor láttam, hogy az egyik megissza a spirituszt, amit kiadtam neki hígítónak. A harmadik, az ikszedik példát is tudnám sorolni a változásról, amely az egymás közötti viszonyban bekövetkezett. Alighogy kijöttünk a börtönből, folytatódott a féltékenykedés, különösen ahogy közeledtek azok az idők, amikor már remélni lehetett valami jobbat. Nagyon jól mondta Rudi: azok az emberek, akik valamilyen célt tűztek ki maguk elé, hogy most meg fogják mutatni, mire képesek, az egyik párthoz, a másikhoz, a harmadikhoz csatlakoztak. Miért? Mert a sorainkban nem adódott olyan lehetőség – nem tudtunk jól szónokolni –, amely egy saját párt megalapításához vezethetett volna. És most jön a lényeg: ahogy múlt az idő, az egyik a Pofosz (Politikai Foglyok Országos Szövetsége – K. A.) elnöke lett, a másik a TIB-é (Történelmi Igazságtétel Bizottsága – K. A.), a harmadik a Jóisten tudja, melyik szervezet élén tűnt fel, és nem szűnt a féltékenykedés. El kell mondanom, a lányom kiskocsijával bejártam az egész országot, hogy tizenegy egykori halálraítélttel meg tudjam alapítani a Pofoszt. Ez olyan súly lett volna, amelyet nem tudnak kivédeni.
Magyar Nemzet: Miért bukott meg az elképzelés?
Fónay Jenő: Azért, mert a tizenegy közül csak egy csatlakozott, Forgách Feri, akivel hosszú ideig egy cellában voltam. A többi azt mondta: vigyázzunk, korai még! Kaphatunk esetleg a fejünkre is.
Magyar Nemzet: Tehát akkor kijelenthetjük, hogy a megosztottság már a rendszerváltozáskor jelen volt.
Regéczy-Nagy László: Sokkal előbb!
Fónay Jenő: Igaza van Lacinak. Aki jó helyre került, akinek jó munkaköre volt még jóval a rendszerváltozás előtt, azt rossz szemmel nézték. Miért nem dolgozott például az Erőműtervező Irodában az az ember, aki mondjuk ott bent jó gépkocsiszerelő volt? Mert nem vették föl. Az sem mellékes, hogy kinek milyen ítélete volt. Amikor már nem kellett letölteni az életfogytot, meg a halálraítélt-cellát is kezdtük elfelejteni, akkor megint előjött: az anyja úristenit, ennek vagy annak mennyivel jobb! A józanul gondolkodó nem értette ezt a viselkedést! Én sem. Miért nem irigyeltek akkor, amikor a halálos cellában csücsültem?
Földvári Rudolf: Egyetértek Jenővel abban, hogy a megosztottság egyik oka az emberi gyengeség. Hiúság, karriervágy, túlzott öndicséret és így tovább. Ami pedig a börtönben megélt dolgokat illeti: a magam tapasztalata alapján ellent kell mondanom Jenőnek. Én szót tudtam érteni, együtt tudtam érezni a legkülönbözőbb beállítottságú emberekkel. A Nagy Imrét közvetlenül kiszolgáló Kovács Istvánnal, Váradi Gyulával, Donáth Ferivel, Vásárhelyivel, Zólomy Lacival, ugyanakkor dolgoztam a „suszterájban” is, ugyanis kivágtak a „speciálból”, mert elkezdtem kritizálni a főnököket a maszekolás miatt. Röviden: igaz az, hogy ’56 sokszínű volt. Ezt úgy jellemeztem egyszer, hogy sok különböző színű virágból állt a csokor, rengeteg különféle, ellentmondó nézet sorakozott fel egymás mellett. A választott forradalmi szervezetek vezetői azonban azt mondták: igazad van, de majd… nincs igazad, mert… Ugyanakkor az alapvető feladatokra tudtak koncentrálni, és erre ösztökélték a többieket is. Megítélésem szerint ez volt az egyik titka ’56 sikerének.
Magyar Nemzet: Visszautalnék Regéczy-Nagy László megjegyzésére, hogy tudniillik a megosztottság nem 1989-ben jelentkezett először, hanem sokkal előbb.
Regéczy-Nagy László: Igen, már 1956-ban. Mindenkit a saját sérelme hajtott bele a forradalomba. Volt, aki az ország sérelméért szállt harcba, volt, aki a sajátjáért. Aki például Nagy Imre híveként az eszme megújulását akarta, emberi arculatú szocializmust – akkor még nem így hívták –, magyar arculatú szocializmust, egészen más szívvel-lélekkel, szándékkal, tudattal vett részt az 1956-os eseményekben, mint aki – urambocsá! – kocsmázó franzstadti vagány volt, és mindenki másnál jobban tudta dobni a benzines üveget. Óriási különbségek ezek! Mindebben eleve benne volt az, hogy ha pártról lesz szó, az egyik alapít, a másik viszont nem lép be sehová, mert a tudata nem elég fejlett ahhoz, hogy eljusson odáig. Hogy fölfogjon pártokat, célokat, nemzetben gondolkodjon. És mégis mindegyik részt vett a forradalomban, mindegyikkel együtt ültünk a börtön celláiban.
Magyar Nemzet: Mindig hangsúlyozzuk a nemzeti egységet, ha 1956 kerül szóba.
Regéczy-Nagy László: A nemzeti egység a nagy nyomás alatt nem természetellenes, sőt az ellenkezője lett volna furcsa. Amikor azonban már szűnőben volt a nagy nyomás, lassan kiderült, hogy ki mit akart, és mit sajnál abból, ami nem sikerült; ebben is eltértünk, s ez már a börtönbeszélgetések során nyilvánvalóvá lett. Azután: ki hogyan próbálta átvészelni, a társadalom alján vegetálva, a „kis börtön” (a gyűjtő – K. A.) után a „nagy börtön” (Magyarország – K. A.) évtizedeit. Volt, akinek a szakmai tudása lehetővé tette, hogy ha nem is karriert, de kiharcoljon magának egy helyet valamiféle műszakilag elfogadott szinten. Én például segédmunkás meg állástalan fordító voltam végig. De mint egykori magyar királyi honvédtiszt és Bibó, illetve Göncz társa, nem is számíthattam többre. Nagyon boldog voltam azzal, hogy a szocialista piac kiszolgáltatottja vagyok. Nem volt párttitkárom, személyzetisem. Aztán mikor kitört a szabadság, a parlamentáris demokrácia világa, azokkal kötöttem össze az életemet, akikkel szót értettem, akiket elvállaltam. A társadalomban ez egy párt, az ötvenhatosokkal pedig bajtársi egyesületekben találkozom.
Magyar Nemzet: Nem reménykedhetünk valamiféle kiegyezésben a felek között?
Regéczy-Nagy László: Mindenki másként élte meg a börtön utáni évtizedeket. És most van, aki szívesen köt kompromisszumot a forradalom eltipróival, elárulóival, akiknek a kezéhez talán nem tapad vér, de egészen 1990-ig, a Kádár-féle párt tagjaiként, nem vallottak mást, mint azt, hogy Nagy Imre megérdemelte a kötelet, ellenforradalom volt, és hogy a pártnak az a legitimációja, miszerint internacionalista fegyveres segítséggel vetett véget a népellenes kalandnak. Aki nem ezt vallotta, nem lehetett titokban sem Nagy Imre híve. Nem lehetett valaki egyszerre zárdaszűz és prostituált.
Fónay Jenő: Azért én meg vagyok győződve arról, hogy egyik börtönviselt társam sem tagadta meg például Nagy Imrét.
Regéczy-Nagy László: Bizony nemcsak Nagy Imrét tagadták meg, hanem magát a forradalmat is. Félelemből vagy haszonlesésből kiegyeznek a mostani kormánnyal is. Hajlandók vele együtt ünnepelni – ezt a szemembe mondták – például az ’56-os Szövetség vezetői. Az ausztriai magyarok ötvenhatos ünnepélye adta nekik az ötletet, ahol Gyurcsány Ferenc és Szili Katalin jelenlétében emlékeztek meg a forradalomról. Mert ki kell egyezni – mondják. Elnézést kérek, Fónay Jenő az akasztófa alól jött, és akkoriban nem sajnálták… Önmagát, a nemzeti tudatát kellene feladnia, megtagadnia, ha most együtt ünnepelné 1956-ot azokkal, akik elárulták és eltiporták a forradalmat, s akik a vérdíjból éltek évtizedekig.
Magyar Nemzet: Ilyenformán kimondhatjuk, hogy törvényszerű a válság elmélyülése az ötvenhatos szervezetek között, s amíg a tanúk élnek, nem lesz megbékélés?
Földvári Rudolf: Szerintem be kell következnie, mert úgy látom, valamelyest enyhült a szembenállás, hiszen mi is itt ülünk hárman. Rá kell döbbennünk arra: ha ötvenhatban tudtunk hetvenhétezer különböző véleményt integrálni, miért ne tudnánk ma, ha elővesszük a józan eszünket. Most nem azt mondom, hogy azokkal, akik gyilkoltak, azokkal, akik váddal illettek bennünket.
Regéczy-Nagy László: Ötven évvel ezelőtt tiszták voltak a frontvonalak. Dübörgött, lőtt az ellenség, és vörös csillag volt a homlokán. Lehetett rá lőni. Ma nem látható az ellen, sőt lehetőleg jobb magyarnak és tisztább ötvenhatosnak álcázza magát, mint amilyenek mi vagyunk, és semmilyen géppisztolylyal meg benzingránáttal nem küzdhetünk ellene. Okosabbnak, tisztességesebbnek, jobbnak kell lenni nála, és jobban kell szeretnünk egymást, mint ők magukat.
Fónay Jenő: A legújabb vád ellenem, hogy egyesek azt kérdezik, te Földvári Rudolffal veszed át a Nagy Imre-érdemrendet.
Regéczy-Nagy László: Azt mondtam Jenőnek, hogy a miniszterelnök gyilkosaitól egy ötvenhatos ne vegyen át Nagy Imre-kitüntetést! Mi ezen kaptunk össze. Miért kellett ez Fónaynak? Nem eléggé szárnyal a neve? Nem bizonyította eléggé, hogy magyar és ötvenhatos? Nagy Imre gyilkosaitól még plecsni is kellett? Ha játszani akarok a szavakkal, azt mondom, nem vette át a kitüntetést, elfogadta…
Magyar Nemzet: Gyakran mondogatjuk: ötven év kevés volt, hogy nyugvópontra jusson a forradalom értelmezése. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy tárgyilagosan lássuk ’56 történelmi jelentőségét?
Földvári Rudolf: A legnagyobb problémánk az, hogy még nem íródott meg XX. századi történelmünk aranylapja, amelyiken olvasható lenne 1956 szükségszerű kirobbanásának külső és belső oka, eseményei, utóélete, valamint az eseményekben részt vevők tevékenysége, tetteik igazi indítéka és a következmények teljes körű, hiteles története. Ha ezt minden honfitársunk számára elfogadható módon, érthetően, sokrétűen, torzításoktól, valótlanságoktól és mítoszoktól mentesen megírnák, akkor kerülhetne oda ’56 a történelmünkben, ahová odakerült Rákóczi és 1848–49 szabadságharca.
Fónay Jenő: Mivel ehhez hosszú időnek kell eltelnie, biztosan merem állítani, hogy amíg egyetlen igazi ötvenhatos él, addig nem írják meg.
Földvári Rudolf: Kétségtelen, hogy bizonyos időnek el kell telnie, de nem osztom azt a véleményt, mely szerint nekünk el kell pusztulnunk ahhoz, hogy közelebb jussunk az igazsághoz.
Regéczy-Nagy László: Nagyon kevés magyart érdekelnek a történtek okai és okozatai. Még az eseményeken is szeretnek nagyon hamar túllépni, mert gondolkozni fáj. A magyar történelem iszonyata kétszeresen fáj annak, aki hazafi. Az öreg Kossuth, aki csodálatos fogalmazó volt, Turinban 90 évesen megpróbálta minél tömörebben rögzíteni a maga forradalmának tanulságait. Négy mondatot írt le, és próféta lévén, visszamenőleg a Rákóczi-szabadságharcot, illetve 1848-at, előre pedig ötvenhatot is értelmezte. Azt mondta: „Nem győztünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk.”
Magyar Nemzet: Valóban prófétai előrelátás!
Regéczy-Nagy László: A veszteség, a vérveszteség szempontjából iszonyúan kevés Kossuth értelmezése, de a nemzet önazonosságának megmentéséhez ez kellett! Ha a nemzet a történelem felkínálta kritikus pillanatban nem hajlandó akár a vérét is ontani a szabadságért, nem érdemel és nem is kap mást, mint rabságot.
Magyar Nemzet: Lehet, hogy efelé sodródunk most is?
Fónay Jenő: Nem az intelligenciával van baj, hanem azzal, hogy rabtársaink legtöbbje meg sem érti, amire most Laci célzott, és nem gondolkozik el a jövőn. Azon törik a fejüket, hogyan tudnak megélni. Amikor találkozom a mátyásföldi ötvenhatos lakótelep problémáival, mit tapasztalok: a nyugdíj megérkezésekor Kovács fizet, és elisszák az egészet; másnap Németh fizet, elisszák azt is, holnapután isten tudja, milyen nevű fizet; tart ez egy hétig, és utána mind könyörög, hogy adjunk segélyt neki. Kinek könyörög? Nekem meg nektek.
Magyar Nemzet: És adnak?
Fónay Jenő: A támogatásunk felét, kötelezően, a szociális juttatás emészti fel.
Regéczy-Nagy László: A kiegyezés után szeretetotthonokban laktak az 1848–49-es öreg honvédek, és bizony, zacskóban gyűjtögették nekik az úri családok a pipadohány alját. Ehhez képest nagyot lépett előre a társadalom, de az ötvenhatosok relatíve az 1848–49-esek szintjén élnek. Hadd mondjam azonban azt, hogy akik egyszerű utcai harcosok voltak – hiszen nem egyetemi tanárok tusakodtak az utcán, és estek el hősként, hanem józsefvárosi kölykök és proletárok –, azon a képzettségi, fejlettségi szinten kerültek be a börtönbe, ahogy elfogták őket. És ha megúszták élve, akkor a börtönévek után nem kerültek ki fejlettebben a társadalom aljára. Az alávetettség, a proletársors legegyszerűbb megnyilvánulási módja az ital. Most, öregkorukban miért változtak volna meg?
Földvári Rudolf: Egyetértek azzal, hogy vannak olyan ötvenhatosok is, amilyenekről most szó esett, de ismerek nagyon sok volt egyetemistát, akik tízezrével voltak az országban, ismerek nagyon sok írót, újságírót, értelmiségit, pedagógust Miskolcról, Budapestről és máshonnan, akik nem azt az életmódot élik, amilyenről most hallottunk, és gondolkodnak azon, hogy valóban méltó helyére tegyék 1956-ot. Szóval nem annyira fekete a kép, amilyennek látszik, de tudom, hogy nem is annyira fehér, amilyennek én állítom.
Magyar Nemzet: Azt hiszem, az elmúlt ötven év legnagyobb vesztesei az ötvenhatosok, mert amikor kiszabadultak a börtönből, nem kaptak munkát, képességüknek megfelelő állást, a gyerekeiket nem vették fel az egyetemre, sőt olykor még a középiskolába sem. És ez a megkülönböztetés egészen a rendszerváltozásig tartott.
Regéczy-Nagy László: A hátrányok behozhatatlanok! Lehet, hogy nagyon gyorsan futunk öreg fejjel, de négyszáz méteres pályán háromszáz méteres hátránnyal indulunk a többiekhez képest. Az ország nyugodtan örvendezett a Kádár-rendszer langyos pocsolyájának. Közben a pocsolya alján fuldokoltunk.
Fónay Jenő: Így volt – egy darabig. De elérkezünk egy olyan helyzethez, amikor már egymás mellett ülünk egy kuratóriumban, és tíz ember nem tud egyetérteni abban, hogy Egei Attilát, az egykori 14 éves Széna téri gyereket kiemeljük-e a fertőből, és adjunk-e neki valami segítséget, vagy sem. El kell mondanom, hogy ezt az Egei Attilát meg a másik kis kölyköt, aki már meghalt, tíz, illetve öt évre ítélték el. Amikor kijöttek a börtönből, s már én is otthon voltam, kőműves mellett találtam nekik munkát. Amikor kiderült, hogy mindketten megjárták a börtönt, egy hét után a kőműves nekem esett, mondván, miféle embereket ajánlok neki. Utána még három-négy helyre be tudtam tenni őket, azonban megkaptam mindenütt ugyanazt. Ma már meg sem próbálom. És mi a kuratóriumban azért nem vettük fel a segélyezettek listájára Egei Attilát, mert mára teljesen elzüllött.
Regéczy-Nagy László: Emlékszem rá, de nem tehetjük meg a telepen lakó, normálisan élő többi bajtársunkkal, hogy beteszünk közéjük egy lezüllött alakot.
Földvári Rudolf: Sajnos nem lett könnyebb a helyzetünk. Az én lányom ma 57 éves. Jelesen érettségizett 1978-ban a kispesti gimnáziumban. Az igazgató összehívta a tanárokat, és közölte velük, hogy a Földvári Magdi, bár jeles, nem mehet egyetemre, mert ellenforradalmár volt az apja. Tavaly márciusban munkanélküli lett, elhelyezkedni nem tud. Jelenleg 18 ezer forint ápolási segélyt kap, hogy az édesanyját, aki gyógyíthatatlan beteg, ápolhassa.
Fónay Jenő: A lányom 50 éves múlt. Annak idején az Árpád Gimnáziumba úgy vették fel, hogy az igazgató kijelentette: októberre csinálok neki helyet… Litván György tanította, és Vészi János volt az osztályfőnöke. Mind a kettő közölte velem: olyan feje van, hogy szép jövőt jósolhatnak neki. Jelentkezett a közgazdaság-tudományi egyetemre, de mivel azt írta bele a dolgozatába, hogy az imperializmus gazdasága valamivel előnyösebb, mint a mi gazdasági rendszerünk, nem vették fel. Nyilvánvaló, hogy csak kifogást kerestek. Tíz év múlva megszületett a fiam, és csodák csodája, őt felvették a Műegyetemre. El is végezte. Abban az évben vezették be, hogy az egyetemistáknak egyéves katonai szolgálatot kell letölteniük. A gyerek Rétságon volt katona. Utólag kiderült, többször írt nekem, de a leveleit sohasem kaptam meg. Csak most olvashattam el őket a történeti levéltárban. Ez volt a magyar demokrácia.
Regéczy-Nagy László: Minden szocialista országban, szovjet gyarmaton vívni kellett az osztályharcot. A határon túli magyaroknak külön tragédiát jelentett, hogy ők még ráadásul gyűlölt, megsemmisítendő nemzeti kisebbség voltak, és ugyanez a kisebbség voltunk mi, ötvenhatosok itt a saját hazánkban.
Magyar Nemzet: És akik kiszolgálták a rendszert?
Regéczy-Nagy László: A szovjet gyarmat kiszolgálói a hazaárulásukért természetesen mindenből a legjobbat kapták. Családostul. Új klánok szerveződtek. Amíg mi megszenvedtünk azért, mert kiálltunk a haza szabadságáért, a kevesek a sokakért, addig ők az összes lehetséges társadalmi, politikai, gazdasági előnyt zsebre vágták. Akik bennünket azzal a váddal ítéltek el, hogy vissza akartuk hozni a kapitalizmust, behívtuk a NATO-t, és át akartuk vinni a dolgozó népet a győztes táborból a vesztes oldalra, azok, amikor elkezdett süllyedni a vörös bárka, egy pillanat alatt átváltottak harcos szocialistából kapitalista osztályellenséggé. És köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat azóta is. Akik tőlünk védték a közvagyont börtönnel, akasztófával, azok zsebre vágták ugyanezt a vagyont, és ma milliárdokról adhatnak számot. Amit néhány év alatt munkával, az összerogyott szocializmusból a piacgazdaságra való áttéréskor nem lehetett megkeresni. És nem kell ezért bíróság előtt felelniük.
Magyar Nemzet: Miről álmodoztak a börtönben? Mennyire volt reális az a kép, amely a szabadságról élt önökben?
Földvári Rudolf: A távoli jövőről én magam nem álmodozhattam, hiszen azt sem tudtuk, mi történik az országban. El voltunk szigetelve teljesen. A bejövő hírekre nem lehetett a jövőt alapozni. A legfontosabb az volt, hogy élve, lehetőleg egészségben hagyjuk el a börtönt. Nagyon nehéz volt elviselni a tehetetlenséget, mert érzékeltük a család tragédiáját odakint. Hiába mondta Kádár, hogy a hozzátartozókhoz nem nyúlunk, nem szabad bántani őket, a gyűlölet légkörében, ellenségek között a fennmaradás sem volt könnyű.
Regéczy-Nagy László: Nagy nimbusza volt a börtönnek. És Kádár egyik sarkalatos tétele szerint elterjedt, hogy a politikát nem lehet hazugságra alapozni. Azt viszont tudtuk, hogy a Kádár-rendszernek mekkora hazugság a legitimációja. Ilyen hazug birodalmat nem lehetett sokáig fenntartani, a 33 év is csoda. A kérdés az volt, megérjük-e a változást. Még hadd mondjam el, hogy amikor ’88 tavaszán megalakult a TIB, ott voltunk mind a hárman, Mécs Imre azt mondta: a szándékunk az, hogy az első szabadon választott Országgyűlés törvénybe iktassa ’56 emlékét. Imre, ez gyönyörű – válaszoltam neki –, de én már nem érem meg. Ez az a ritka eset, amikor egy hivatásos pesszimista csalódik.
Fónay Jenő: Az én válaszom egyértelmű. A halálos cellákat és az utána következő időket ketté kell választani. A halálos cellákban egyetlenegy ember nem volt, aki azt mondta volna, hogy őt nem fogják felakasztani. Én sem gondolhattam erre. Amikor kegyelmet kaptam, reménykedtem, hogy talán túlélem. Nekem felejthetetlen ez az idő, nem is szeretnék erről beszélni, mert félek, hogy nem bírnám ki meghatottság nélkül. Volt néhány ember, akit nem lehet felejteni: Angyal Istvánra gondolok… Bibó Pista bácsival is voltam egy cellában. Épp amikor megverték. Mégis mindegyikünkben élt a remény, hogy megváltozik a rendszer, pedig fogalmunk sem volt arról, hogy valaha kimegyünk-e, és megérjük-e a rendszerváltozást.
Regéczy-Nagy László: Nagy Imréék meg a többiek sárga csontjaival együtt a szabadság, ’56 szelleme is kiszabadult, nem lehetett visszagyömöszölni a sírba többé. Ez volt tulajdonképpen a másik nagy vágyunk, tisztességes temetést akartunk adni a gaz alatt jeltelenül nyugvóknak.
Magyar Nemzet: Nagy Imre és sorstársai újratemetésekor valóban emelkedett gyásszal búcsúzott a nemzet 1956 vértanúitól. Százezres tömeget nem lehet manipulálni.
Regéczy-Nagy László: Amikor Rajkot temették, és bevallották a hazugságot, az a magyarországi sztálinizmus végső harangkondítása volt, és előzménye annak a hihetetlen nemzeti összefogásnak, amely két héttel később megnyilvánult. Amikor Nagy Imrééket újratemették, a magyarországi leninizmus fölött húzták meg a lélekharangot, és ez előrevetítette a szabadulást. Hát úgy értük meg, ahogy. De amint a börtönből való szabadulást mindenki másként élte meg, a szovjet gyámságból való szabadulásnak is annyiféle következménye volt, ahány ember él e hazában. Természetesen a szabadság arra való, hogy a magam meggyőződése szerint kezdjek élni. Ötven év elteltével azonban kiderült, kinek lett igaza és kinek nem – de még mindig ők a győztesek!
Magyar Nemzet: Az ötvenedik évforduló a belpolitikai csatározások miatt különös megvilágítást kap. Mit várnak ezektől a napoktól és óráktól? Igazi ünnep lesz-e az ünnep, vagy soha nem tapasztalt megosztottság elé nézünk?
Földvári Rudolf: Én a szívemben átélem azt, amit ötven évvel ezelőtt. Gondolom, ti is. De hogy így érez-e majd minden ember, arra nem tudnék határozott választ adni. Valószínűleg sokan gondolkoznak hasonlóképpen és másképpen is. Sajnos minden nap újabb és újabb problémát vet fel. Mindenesetre családi körben, baráti körben, az ötvenhatosok körében hajtsunk fejet azok előtt, akik már meghaltak, és fogjunk kezet azokkal, akik még élnek. Hogy aztán mit fognak csinálni a milliók?
Regéczy-Nagy László: Pedig a milliók a fontosak. A Titanic süllyedőfélben lévén, lehet, hogy a kapitánya épp akkor ünnepelte volna ötvenedik születésnapját, de aligha bontott pezsgőt. Nem lehetett felhőtlen az ünnepe. A haza jelenlegi állapotában természetesen megpróbálunk ünnepelni, de nem tudunk úgy, mintha béke volna.
Fónay Jenő: Biztos, hogy lesz sok cirkusz, de ötvenhatot most már nem lehet sárba taposni. Akik idejönnek, állam- és kormányfők, ’56 szellemével mennek majd haza, és mindegyik el fogja mondani a magáét. Meggyőződéssel merem állítani, hogy 1956 egyre inkább a fiatalok kíváncsiságát csalogatja elő, és sokkal jobban, mint eddig bármikor.
Regéczy-Nagy László: A mostani kormányzat saját magát szeretné legitimáltatni velünk az ötvenedik évfordulón. Aki ezt teszi, félelemből vagy anyagi haszon reményében, hazudik ötvenhatról, és rosszat tesz annak is, aki ötven évvel ezelőtt kész lett volna meghalni a haza szabadságáért.
Földvári Rudolf: Az az igazság, hogy külföldön az ötvenedik évfordulón is jobban becsülik 1956-ot, mint idehaza.
Magyar Nemzet: Mi a véleményük Moldova György Kádár Jánost dicsőítő könyvéről? Nem provokáció ez az ünnep küszöbén?
Földvári Rudolf: Nem mondanám azt, hogy provokáció, de balsikerű politikai lépés, amelynek megvan a maga rejtett célja, nem akarok kitérni arra, hogy kik részéről. De egyet azért vegyünk figyelembe: 1956 előtt volt legalább egymillió MDP-tag. Ez a társaság tapasztalataim szerint meglehetősen passzív volt és félt. Félt attól, hogy ha a forradalom győz, mi következik rájuk nézve. Moldova tulajdonképpen az utódaikat vagy maradványaikat próbálja maga mögé állítani, akiket magyarán mondva észhez kellene téríteni. Ez nem használ ötvenhatnak.
Regéczy-Nagy László: Sütő András azt panaszolta, hogy a magyar értelmiség legrútabb bűne a szelektív történelmi emlékezet. Hogyan lehet egy olyan rendszer emblematikus figuráját pozitív történelmi személyiségnek nevezni, pozitív fénybe állítani, amelyik rendszer az ellenség egyetlen lövése nélkül elsüllyedt a saját maga teremtette gazdasági posványban? Ráadásul tapintatlanság az ötvenedik évfordulón. Egész egyszerűen elképesztő! Állítólag már sok ezer példányban elkelt…
Fónay Jenő: A példányszám mutatja, hogy jobbról is, balról is érdekes 1956. A szellemét pedig sem Moldova, sem mások nem tudják meghamisítani.
Regéczy-Nagy László: Nagyon büszkék voltunk a „bársonyos” átmenetre 1990-ben. Most fizetjük meg az árát. Hogy senkinek nem kellett szembenéznie önmaga felelősségével. Sem elnyomónak, sem elnyomottnak. Katarzis nélkül léptünk át az összerogyott szocializmusból a diadalmas demokráciába és piacgazdaságba. Úgy vittük át magunkat, szennyesen, hogy még csak azt sem tudtuk, világot váltottunk közben.
Fónay Jenő: Ma már tudjuk, hogy az átmenet diktátum is volt…
Magyar Nemzet: Milyen jelzők illenek legjobban 1956 szelleméhez?
Fónay Jenő: Felébredés és bátorság.
Regéczy-Nagy László: Attól féltünk, hogy a nemzet utolsó életjele a forradalom. Ma már nagyobb reményekkel nézek a jövő elé.
Földvári Rudolf: Egyetértek, de hozzáteszem: azért mondjuk ki ötvenhatról, hogy emberarcú is volt, integráló is volt, szolidáris is volt. És Illyés Gyula szép mondata volt a hívó szó: „Nem fontos, ecsém, hogy honnan jössz, hanem hová mégy. Jössz-e velünk vagy nem.”
Regéczy-Nagy László: Bibó azt írta közvetlenül a forradalom után: „Csodálatos volt a felkelt nép embersége és önmérséklete, amellyel kizárólag az idegen megszállók és az őket kiszolgálók ellen fordult.” Bibó összegezése: „Ötvenhatban az egész nemzet egy fejjel volt magasabb önmagánál.” Zárójelben jegyezte meg, hogy most jönnek olyan esztendők, amikor egy fejjel alacsonyabb lesz.
Fónay Jenő: Én meg azt mondom, csodálatos érzés volt látni a hatalmas tömegeket meg a Bem laktanya tetején megjelenő katonagyereket vagy a Külügyminisztérium épületére kirakott lyukas zászlót. Nem tudok rá jobb szót: felejthetetlen.
Magyar Nemzet: Ha találkoznának 1956-os önmagukkal, miről faggatnák?
Földvári Rudolf: Sikerült-e valóra váltani mindazt, amiről annak idején álmodoztál? Részben igen, mert Kádárnak meg kellett valósítania nagyon sok ötvenhatos követelést, mert úgy féltek Hruscsovval együtt ötvenhattól, mint az ördög a tömjénfüsttől. Hogy megismétlődik. Jóllehet Hruscsov 1958-ban kijelentette: ha akarjátok, kivonjuk a szovjet csapatokat Magyarországról, Kádár azonban beleremegett: az istenért, ne, mert akkor mi lesz velünk?
Regéczy-Nagy László: Elmesélném magamnak, hogy Csepeli György évtizedekkel később a következő mérleget vonta meg a jövőről: „Kádár a valóság nyomása alatt engedett olyasmiben, ami miatt a forradalom kitört, csak hogy semmit ne engedjen abból, amiért a nemzet a szabadságharcot megvívta.”
Fónay Jenő: Én pedig megkérdezem magamtól gyakran: most is kimennél-e az utcára? És azt válaszolom, hogy igen.
Magyar Nemzet: Hogyan fogják megünnepelni a forradalom századik évfordulóját 2056-ban Magyarországon?
Földvári Rudolf: Ha az én nemzedékem úgy hal ki, hogy meghagyja azt a sok torzítást, azt a sok hőskölteményt, amelynek nincs valós alapja, akkor megérdemli, hogy a századik évfordulón is forogjon a sírjában. De ha lesz annyi bátorsága, hogy azt mondja ki, ami hitelesen bizonyítható ötvenhatról és ami világtörténelmi jelentőségű, s ha ezt átadják a történelemtanároknak, akiktől függ, hogy a mögöttünk jövő generációk megismerjék az igazságot, amelyért ma a Nyugat tisztel bennünket, akkor nyugodtan meghalhatunk, és nem kell izgulnunk a századik évforduló megünneplése miatt. Mert abban az esetben az utánunk felcseperedő generációk éppúgy fognak emlékezni 1956-ra, mint ahogy én emlékezem az apám és nagyapám elbeszéléseiből 1848–49 hőseire.
Fónay Jenő: A XX. századi magyar történelem legkiemelkedőbb világeseménye az 1956-os forradalom. Mert míg a történelem színpadán több esetben csak „társak” voltunk, addig 1956-ban a nemzet saját maga emelkedett fel, és egyedül fordult szembe a világ egyik legnag
origo.hu
Összeül a mai napon a Nemzetbiztonsági Bizottság
