Köznapló

Október 5., csütörtök
Az arcokra más van írva, mint a könyvekbe, többek közt ez az ok, amiért a keleti ember tiltakozik a kamerák tolakodása ellen. Hisz az arcon nincs lepel, meztelenebb, mint a test, megörökítése a szemükben aljasabb, mintha fürdőzésüket lopná meg valaki fényképezőgéppel. Azt mondják, gyöngít rajtuk, s igazuk lehet.
Ennek ellenére vallom, hogy vannak erőt adó arcok, jelenben és múltban ugyanúgy, bár itt meg kéne állni kis időre, mert van egy fogalom, melyet olcsó eszközeivel a bulvár és a divat nem csupán fölhígított, de lassan leszoktatja a jobb érzésűeket, hogy a szót a szájukra vegyék: ez pedig az energia. Unatkozó feleségek és fél tehetségükkel keletre sandító írók szajkózzák, bár fogalmuk sincs, mi az. Nem értik, hogy a belső energia más, mint a kocsmai flipperek, nem villog, nem szikrázik, ellenkezőleg: lassú, tán azért, hogy finoman közeledhessen a szív felé. Létfontosságú számára, hogy szövetséget köthessen vele, mert ennek híján elbitangol, ide-oda kószál, néha kárt is okoz – az energia magában éhes farkas.
Mire kell a szív segítsége? Először tán ahhoz, hogy ráleljünk az útra: a magunkéra. Aki erre képes: képes mindenre, hiszen életútja többé nem mások csiganyálán való vánszorgás, idejét sem rövidíti a folytonos keresés, energiája pedig teremtőerővé alakul. Hogy sose váltson át rombolásba, ahhoz persze még valami kell: az égi mester segítsége. Aki az általa sugallt irányba halad, jó felé tart, és ennek legfőbb bizonyítéka az arc.
Pár éve megakadt a szemem egy újságképen: thai buddhista szerzetest mutatott. Összetett kézzel, teli nevetéssel köszöntött valakit, és öröme nem tűrte a papírfogságot. Elő kellett vennem egy ollót, hogy kivágjam, s beragasszam a naplóba. Sokáig figyeltem, csökken-e sugaras hatása, amelyet a gyönge minőségű kép is viszszaadott. Nem csökkent.
Azóta sejtem, hogy az arcon látható szelíd nyugalom: erő, és tán ez az, ami a billentyűket is mozgatja, mikor Ray Charles zongorához ülve énekelni kezd, ez hat a nézőre, aki Csontváry Marokkói tanítójára tekint, de nincs ez másként, amikor a kovács társával az izzó vasat üti, s ahogy formálja azt kezük és akaratuk, egyszer csak megjelenik arcukon egy mosoly…
Így volna rendjén, s így volt sokáig, de jöttek a vörös szegfűsök, és azóta zárt ajtók mögött formálódik minden. Csakhogy az ajtók alatt rés van, kiszivárognak szavak, mondatok és árulást bizonyító felszólalások. Ezek hallatán csak a bolond mosolyog, no meg aki csal. Az értelmesek arca komor, napról napra komorabb, és nem nehéz eltalálni, miért. Az ok a sok bádogképű odabenn, akik mintha nem itt élnének, és nem látnák maguk körül a sok szegényt, mosolyognak és fényképeztetik magukat. Jó, jó, de hát aki mosolyog, azért teszi, hogy viszonozzák. Kitől várják ezt?
A hazát hátukon cipelő középosztály tagjaitól aligha, rájuk mindenütt építenek, hisz övék a szakértelem, nálunk elvadították őket. Hogy is lenne bizalom bennük a mindennapos hazudozók, a demokráciából csúfot űzők iránt, akik még viselkedni sem tudnak. Ha kibuknak a hatalomból, nem lesz jobb társaság, ahová akár egy teára meghívják őket, hisz ilyen emberekkel kínos lesz együtt mutatkozni, ahogy kínos már ma is.
Muszáj hát megismételnem a kérdést: kire mosolyognak ezek a hölgyek-urak, s főleg ki az, aki visszamosolyog rájuk? Csak nem azok a magukat vonszolók, akiknek minden szavából és mozdulatából reménytelenség árad? Akik utolsó lelki és anyagi tartalékaikat élik fel? Akiknek ha tovább rontanak életükön, nem csak ráncaik lesznek mélyebbek, gyorsan mélyül a sír is, amely befogadja őket – hamarabb, mint szerencsésebb társaikat Lajtán innen és túl.
Muszáj hát megállapítani, hogy a bádogmosolyú csapat, mely 2002-ben jóléti váltást ígért, nemcsak a gazdaságot tette tönkre rekordidő alatt, tönkretette az arcokat is, és ez sokkal nagyobb bűn. A beteg gazdaságot ki lehet valahogy vonszolni a csődből, de az arcokra szántott barázdákat nem képes többé eltörölni semmi.
Aki elmegy Varsóba, Tallinnba vagy éppen Bécsbe, nézzen bele az ottani arcokba. Ha tud olvasni belőlük, tudni fogja azt is, hol tartunk: útban a szakadék mélye felé. Nem kéne elgondolkodni azon, hogy akik belökték az embereket oda, fönn állnak a mélység szélén, és mosolyognak? No persze nem sokáig, hiszen tudják, nagyon jól tudják, ez betyár nemzet, vissza fog kapaszkodni, és akkor majd újra megnézzük a közmosolyos arcokat. Ugyan rajtuk lesz-e még a bádog?
Október 7., szombat
Levelet írt egy olvasó, zokon veszi, hogy gyakran hozok keleti példát a jóra. Keressek méltó embereket inkább a keresztény Európában.
Keresnék, de kétlem, hogy Európa legmarkánsabb jelzője ma az volna, hogy keresztény, másrészt ez a Nyugat múltban és jelenben egyformán hódoltsági területként kezelte hazámat, erről aligha lehet köztünk vita, ez bizonyítható tény.
Ami a keleti példákat illeti, színigaz, néha csodálom az ott élőket, főleg azért, mert nem ismernek reménytelen helyzetet. Ők ha kötélből hurkot fonnak, nem a nyakukra tekerik, inkább belefogják és kihúzzák magukat a bajból – minden értelemben.
Mint Nju asszony, aki Kína középső részén, Chuan vidékén él. Az elmúlt ötven évben a környéket tönkretette a homok. Reggelre ráhordta a szél a házakra, s volt, hogy a lakóknak úgy kellett kiásni magukat. Egy idő után a többség feladta. Ami holmijuk volt, fölpakolták egy autóra, és irány a legközelebbi város.
Nem úgy Nju asszony, aki alig negyven kiló, akarata viszont felér az égig. Elhatározta, hogy harcba száll a sivataggal. Nem fogsz legyőzni, vágta a szemébe, az meg viszonzásul homokot szórt az övébe. Kitörölte, elindult facsemetékért, és ültetni kezdett. Nem a családjával – egyedül. Egy szál maga. Ültette és ültette és ültette őket: húsz éven át hárommillió fát. A sivatag szép lassan megszelídült. Már nem vágott homokot a szemébe.
Támogatást senkitől nem kért, újságíróknak sem írt leveleket, toll helyett az ásót fogta meg a facsemetéket.
Szememben ez nagyobb teljesítmény, mint feljutni az Everestre. Azért nagyobb, mert nem kecsegtet pénzzel, világhírrel, én is csak véletlenül néztem bele a róla szóló dokumentumfilmbe, de úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy láttam.
A másik csoda afrikai: mecset Maliban. Kietlen táj, mint Nju asszonyé, se kő, se fa, semmi, amiből építeni lehetne, de Dzsenében úgy döntöttek, kell egy mecset. Sárból és rizsszalmából kevertek vályogot, a vályogból tégla lett, a téglából falak. Alapterülete negyvenszer negyven méter, és tekintélyes a magassága is: jó háromemeletnyi.
A hangyaszorgalmú maliak egy év alatt elkészültek vele, s aki látja, nem csupán azért hajt fejet e teljesítmény előtt, mert az épület architektúrája páratlan – pedig nem volt tervezője –, bámulatos azért is, mert az esős hetek után minden évben rendbe kell hozni, falait kikezdi a víz.
A mecset száz éve épült, mégis mintha új lenne. Mindig dolgoznak rajta, ápolják, büszkék rá, de küszöbét csak muzulmán lépheti át. Sok nyugati forgatócsoport próbálta lefizetni őket – hiába.
A kínai és afrikai példában van egy közös. A hit. Pedig meglehet, Nju asszony ateista, ennek ellenére úgy vélem, valami kapcsolata biztos volt a teremtő erőkkel, e nélkül nem állította volna meg a gyilkos homokot. Ahogy a hit tartja lábon a muzulmánok mecsetjét is, hiába akar kifogni rajta víz, szárazság és pusztító hőség.
Keresek én példát közel is, de nehéz. Hiszen amíg Kínában hárommillió fát ültet egy asszony, itthon ezrével vágnak tarra olyan erdőket, amelyekhez fillérekért jutottak a rendszerváltás után a tűz körül ülők: korunk haramiái. S hogy ne menjek messzire, áldozatnak érzem a gyönyörű jegenyesort is, amelyet nálunk, Nagymaroson pusztítottak el, a vízlépcsőre hivatkozva.
De ne higgye, kedves olvasóm, hogy csak a rosszat látom.
Ha erőt vesz rajtam a csüggedés, egy kicsinyke papír mindig lelket ver belém, bérletem tokjában hordtam jó ideig. Ez áll rajta: „Ha valaki nem hozza ki magából mindazt, ami benne van, nem menthető fel? Nem. Én felnéztem apám egyik barátjára, aki hadifogság után önhibáján kívül falusi tanító lett egy teljesen sivár, homokos területen. »Itt öt éven belül virágzó almáskert lesz!« – mondta. Az lett.”
Nem tudom már, honnan vettem ezt a néhány mondatot, de örülök, hogy ráleltem. Azt sugallja, a legrosszabb időkben is van remény. S ki tudja, talán az tartja meg az embert, ha fákat ültet – nem csak valóságosan. Hiszen a kertész is két helyre szánja a csemetét: egyfelől a földbe, másrészt a lélek kertjébe.
Vigyázni kell: ma mindenfelől fúj a szél, és betyárul hordja a homokot.

Október 11., szerda
Feleségem szólt, abbahagyhatnám már. Mit? A dúdolást, mert reggel óta ugyanazt fújom. Tényleg? De hiszen ez Cseh Tamás dala, a Világnézeti klub. És megvan az ok is, miért jó a kedvem. Este Szekeres, a hadügyek minisztere habogott a sajtótájékoztatón, s bádogarcáról – tisztára olyan, mint a KISZ-es klubvezetőké – lekopott a mosoly. Magyarázkodnia kellett, miért simfelte az SZDSZ-t. Hogyan is szól Bereményi szövege? „Kapd el a klubvezetőt, nem árt, ha megkéred őt, kételyeidre frappírozott választ, ha valaki adhat, csak ő…”
Hát a harcászat minisztere sokféle választ adott, de frappírozott egy se volt közte. Egyedül az derült ki, láttam az arcán, hogy pokolba kívánja ezt a demokráciát, hiszen őt nem erre nevelték.
Bádogarcán azért sem volt mosoly, mert akkor már tudta, hogy a rádió vezetősége jutalmat ad annak az újságírónak, aki a titkos felvétellel újból bizonyította, hazugok gyülekezete vezeti az országot. Nagy fricska volt, ha úgy tetszik: nagy pofon. Aligha az utolsó.
Ezért volt a dúdolás: „Fordítsuk, hű, de remek…”