Közismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás a „lengyel október” melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte – mint helyszín – a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a lengyel út követését hirdető jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését. Egy nappal később Varsóban a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren az 1956. októberi lengyelországi változások csúcspontját jelentő több százezres nagygyűlésen megtörtént a teljes összekapcsolódás. Egyetemisták egy csoportja a budapesti eseményekről értesülve magyar zászlókat lobogtatva vonult fel, a gyűlés után pedig több ezren a magyar nagykövetség elé vonulva fejezték ki szolidaritásukat a magyar nemzettel. Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, amelynek talán a legmegrendítőbb jele volt az egész országra kiterjedő, önkéntes alapon szervezett, a kommunista hatalom hallgatólagos beleegyezésével zajló segélyakció.
– Erőteljes volt a párhuzam a két országban zajló események között, hiszen hasonló helyzetben voltunk – szögezi le Pawel Machcewicz. – Később azonban valamelyest szétváltak az utak – teszi rögtön hozzá –, így Lengyelország akkor szerencsére elkerülte a vérfürdőt. Köszönhetően annak, hogy nálunk a politikai ciklus néhány hónappal előrébb járt, így az elégedetlenség radikális társadalmi robbanása júniusra esett. Nyár volt, s ez a faktor jelentősen közrejátszott abban, hogy a zavargások nem terjedtek ki az egész országra.
Az 1956-os évnek Lengyelországban is Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak az SZKP XX. kongresszusán a sztálini személyi kultuszról elmondott referátuma adta meg az alaphangot. Ez az impulzus azonban itt erősebbnek bizonyult, mint a tömb többi országában. Talán annak is köszönhetően, hogy a kongresszusról már haza sem tért, hanem Moszkvában elhunyt a „lengyel Sztálin”, Boleslaw Bierut. E válság fordulópontját jelentette június 28-án reggel a poznani Sztálin Művekben a gazdasági sztrájknak induló lázadás. A munkások az utcákra vonultak, és elindultak a városközpont felé, ahol más üzemek dolgozói is csatlakoztak hozzájuk. A helyi vezetés tanácstalanul fogadta a helyzetet, a tüntetők behatoltak a középületekbe, s megtámadták a börtönöket is. A gazdasági követeléseket hamar politikai jelszavak váltották fel: „Vesszenek a kommunisták!”, „Szabad választásokat!”, „Ruszkik haza!” Délután harckészültségbe helyezték négy hadosztály egységeit, több mint négyszáz tankot és tízezer katonát. Újabb és újabb egységeket vezényelve Poznanba 24 óra alatt leverték a felkelést. Mintegy hetven polgári személy, nyolc katona, belbiztonsági és rendőr vesztette életét a harcokban, több százan megsebesültek. A 250 letartóztatott között 196 munkás volt.
– A júniusi poznani események előre jelezték, mi fog történni októberben Magyarországon. Június és október között egyébként egészen megdöbbentőek a hasonlóságok. Egy békés tüntetés, amely néhány óra alatt hatalmas felkeléssé alakul át, a nemzeti szimbólumok, az oroszellenesség, a barikádok építése az utcán, sőt az, hogy a tüntetők még a tankokat is megpróbálták megszerezni. Ugyanígy párhuzamba állítható a biztonsági szolgálatok brutális fellépése. Mindez ahhoz vezetett, ami Budapesten októberben történt – hívja fel a figyelmet a történész.
A hasonlóságok mellett nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy azért különbözött a két társadalom és a két pártvezetés. A poznani vérfürdő kiváltotta sokk megakasztotta ugyan a társadalmi erjedést, elejét vette az újabb megmozdulásoknak, a közvélemény azonban továbbra is háborgott. Poznan ráébresztette a pártvezetést arra, hogy a robbanást megelőzendő változtatni kell. Edward Ochab első titkár felismerte, hogy vissza kell hozni a párt élére a hét évvel korábban „jobboldali-nacionalista” elhajlóként megbélyegzett és félreállított, 1951-től 1954-ig börtönnek megfelelő szigorú házi őrizetben tartott Gomulkát.
– A lengyel kommunisták rugalmasabbak, talán előrelátóbbak voltak, mint magyar elvtársaik, de főleg a poznani események hatására lettek ilyenek – mondja Machcewicz. – Poznan ugyanis megmutatta, annyira robbanékony már a hangulat az országban, hogy ha a párt nem szerzi vissza a népszerűségét a társadalomban, ha nem újul meg érezhetően, akkor az egész ország fellázad. S ez a felismerés hozta vissza Gomulkát is októberben. Ő a „lengyel Nagy Imre”, aki hazájában talán népszerűbb volt, mint magyar reformer társa. Magyarázható ez a börtönzéssel, de azzal is, hogy erőteljesebb személyiség volt, mint Nagy Imre. Képes volt ráerőltetni saját nézeteit a pártvezetés többi tagjára, s amikor még nem volt túl késő, bejelentett bizonyos lépéseket, amelyek mutatták, hogy szakítani kíván a sztálinista világgal. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a magyarországi sztálinizmus sokkal brutálisabb, kegyetlenebb volt, mint a lengyel. Mutatja ezt a politikai bebörtönzöttek száma, de a mezőgazdaság államosításának mértéke és az egyház elnyomatása is. A magyar válasz ezért is volt sokkal erőteljesebb, mint Lengyelországban – von párhuzamot a történész.
Míg a lengyelországi események a radikalizálódás irányába tolták a történéseket Magyarországon, a budapesti október inkább visszafogóan hatott az új lengyel vezetésre. Gomulka már megválasztása után közvetlenül, az október 24-i nagygyűlésen arra szólított fel mindenkit, hogy vessenek véget a tüntetéseknek. A társadalom megnyugtatását szolgáló intézkedések – köztük Wyszynski prímás kiengedése a házi őrizetből – mellett a hangulatot csillapították a Budapestről érkező hírek is.
– A szovjet csapatok 1956 októberében elindultak már Varsó felé, s főleg Sziléziában voltak jelentős csapatmozgások. Moszkva így akarta megakadályozni Gomulka visszatérését a hatalomba. Október 19-én drámai viták zajlottak a varsói Tudomány és Kultúra Palotájában, ahol a tárgyalások folytak a lengyel kommunista vezetők, valamint Hruscsov és más szovjet párt- és katonai vezetők között. Másnap Hruscsov visszament Moszkvába, a szovjet tankok pedig Varsótól 120–130 kilométerre megálltak. De nem mentek vissza a laktanyába. Maga az intervenció feltehetően nyitott kérdés maradt egészen addig, amíg meg nem jött a hír Magyarországról. A szovjetek nem akartak egyszerre két országban katonai beavatkozást. Azt is mondhatnám, hogy bizonyos mértékig a magyarok fizették meg az októberi lengyel sikerek árát, november 4. után pedig a magyarországi helyzet mutatta meg a lengyeleknek, hogy meddig mehetnek el a változásokban. A magyar események mutatták, hogy hova vezet a többpártrendszer, a szabad választások követelése és egyáltalán a Varsói Szerződés felmondása. Tulajdonképpen ez segítette a Gomulka-féle hatalom stabilizálódását. A magyar események hamar a változások lassítására intették Gomulkát, aki még az 1957. januári parlamenti választások előtt is félt attól, hogy a listáról ki fogják húzni a szavazók a kommunistákat. A választások előtti napon a rádióban drámai beszédben – egyenesen utalva az esetleges katonai beavatkozás lehetőségére – figyelmeztetett, hogy a kommunista párt képviselőinek a kihúzása egyben törli Lengyelország független létét is. A beszéd hatott. A magyar október felemlegetése elrettentésként Lengyelországban később többször is felmerült. Ma már különböző feltárt dokumentumokból tudjuk azt is, hogy a kommunista vezetők egymás közötti beszélgetéseik során vissza-visszakapcsoltak 1956-hoz. Jurij Andropov, a KGB akkori vezetője például 1980 novemberében lengyel partnerét a magyar októberre emlékeztetve próbálta rávenni a hadiállapot bevezetésére. A december utáni első hetekben egyébként a magyar pártvezetés legfelső emberei is ellátogattak Varsóba, hogy megosszák tapasztalataikat – hívja fel a figyelmet e kevésbé közismert momentumra Machcewicz.
Lengyelországban 1956 októberében volt egy politikailag nem túl korrekt, ám bizonyos értelemben találó mondás, amely úgy szólt, hogy a magyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek, a lengyelek meg úgy, mint a csehek, akik pedig, akár a disznók. A magyar forradalom mellett számos gyűlést rendeztek üzemekben, egyetemeken s más helyeken, Krakkóban és Poznanban pedig 1956. november 5-én néma tüntetést tartottak több ezer fő részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve. A kommunista tábor országai közül Lengyelország volt az egyetlen, amely – reménybeli szövetségest keresve egy rugalmasabb politikához a tömbön belül – teljes mértékben támogatta a Nagy Imre-kormányt. November 4-én Gomulka úgy fogalmazott, hogy a kész tényeket tudomásul kell venni, ezért Lengyelország elismeri a Kádár-kormányt. A magyarok iránti rokonszenvet a magyar tragédia lengyelországi bekövetkezésének lehetőségére hivatkozva hamar korlátok közé szorították ugyan, Varsóban azonban még a kommunista tömegtájékoztatásban sem erőltették a „magyarországi ellenforradalom” koncepciót.
– A lengyeleket megrázta Nagy Imre kivégzése is. A párt a nagyközönség előtt hivatalosan nem ítélte el Nagy Imrét, bár belement a katonai akcióba, s a fennmaradt írások szerint Gomulka teljesen meg volt döbbenve a kivégzés után. Ezt egyáltalán nem támogatta. Egy feljegyzés is bizonyítja, hogy föllépett Nagy Imre védelmében. Hruscsovval beszélgetve Gomulka nagyjából úgy fogalmazott, hogy Nagy Imre ugyan sok hibát követett el, de nem volt hazaáruló és imperialista besúgó vagy kém. Szerinte nem helyénvaló, hogy ennyire brutálisan bánjanak vele. Emlékezzünk azonban arra, hogy Hruscsov nagyon bizalmatlanul kezelte az 1957-es év folyamán Gomulkát és az egész lengyel vezetést. Nem bízott benne, úgy gondolta, megpróbálja fellazítani a moszkvai kötelékeket. Sőt van egy olyan értelmezése is Nagy Imre kivégzésének, amely az egész szocialista tábornak szóló figyelmeztetésként értékeli a lépést. Ha így van, akkor az egyik fő címzett minden bizonnyal Gomulka volt – mondja Pawel Machcewicz.
origo.hu
Jászsági díler bukott le a rendőrök előtt átadás közben
