Az éjfél jócskán keresztezte az éjszakát, a kakasok kiáltják a hajnalt. Az öröm repdes kicsike madárszárnyon a szobámban, és mégis félelem szorítja torkomat. Fél három lehet.
A szobám ablakába idever a rádió felől a géppuska kattogása, a pattogó sorozatok zaját elnyeli a lágymányosi lanka, visszhangtalanul foszlik szerte a hang az éjszakába. Ta-ta-ta-ta. És ismét és ismét. Hallgatom a fegyverek vitáját. Megpróbálom rendezni gondolataimat. Hogy is kezdődött?
Reggel szokatlanul nyugtalanul ébredtem. Hetek óta ugyanis vártam ezt a napot. Igen, október 23-át. Nem mintha előre is sejtettem volna valamit, ami a déli óráktól a késő éjszakáig egy egészen új emberré formált, gyúrt és alakított.
[…] Pontban 12 órakor a fiammal beszéltem telefonon. Valamit mondott a kagylóba, számomra egészen érthetetlen dolgot. Elismételtettem vele kétszer… háromszor. Állítólag a rádió mondta be a 10 órai adásában, amit hallott. A lényege pedig: ma délután fél háromkor az írószövetségből a Petőfi-szobor elé vonulnak az írók és az egyetemi diákok. Hát ezt végképpen nem értettem. Nem is érthettem, hiszen napok óta nem volt a kezemben újság. A szegedi diákok gyűléséről hallottam harangozni. Ennyi az egész. És ez nem több a semminél.
Fél egy lehetett, amikor öles léptekkel végigrohanva a fasoron az írószövetség épülete elé érkeztem. A szokott kép fogadott. Csendes volt a titkári szoba is. A három titkárnő a szokott helyén ült az asztalánál. Arra már nem emlékszem, hogy volt-e rajtam s rajtuk kívül más is a szobában. A hallgatásuk s nyugtalan tekintetük azonban elárulta, hogy alig egy lépéssel beljebb az üveges, függönyözött falak mögött valami nem mindennapi történik. Annyit megtudtam, hogy az elnökség ülésezik. Arra a kérdésemre, hogy mi történt, szótlanul kezembe nyomták a Szabad Nép mai számát. Ott olvastam a titkárság cáfolatát, tehát: az írószövetség nem tervezett felvonulást. A hír, íme, légből kapott. Miért ülésezik akkor az elnökség? Mire megkérdezhetném, Képes Géza lép be a szobába. Kabátja hajtókáján öles piros-fehér-zöld kokárda. S míg belép az ülésezők szobájába, odasúgja:
„Az egyetemről jövök, két gyűlésen is beszéltem, csodálatos nap volt. Délután felvonulást tervez az ifjúság.” Mire én kérdezhetnék bármit is, már eltűnik az ajtók mögött.
Ezután drámaian peregnek a pillanatok. Benépesült a titkári szoba, s én megtudom: tegnap este a Műegyetem fiataljai egy kiáltványt szerkesztettek. 14 pontba foglalták követeléseiket. S bár senkinél nem volt a kiáltványból, mégis szájról szájra járt minden egyes pontocskája. S milyen pontok voltak ezek! Uramisten! Megreszketett az ember szíve. Hát még a lelke! Bennük volt minden, amiért három esztendő óta verekedtünk. A több szabadság. Az emberség. S amiért legutóbb: a rákosizmus visszatérésének megakadályozása.
Ocsúdni kezdtem magam is. Ez volt az első pillanat, amikor először rendeztem gondolataimat. Vajon elfogadják pontjainkat? Létezik egyáltalán magyar Gomulka, aki a felvonulók élére áll? Nagy Imre? Meri vállalni? Ha nem, akkor gondolni se jó arra, mi történik akkor. Tudtam, hogy betelt a pohár. Eszembe jutott egy szó – ekkor legelőször: forradalom. Ha nem értik meg a szándékunkat…
S itt körülöttem már minden róla beszélt. A pírral festett ifjú arcok, a nyugtalan tekintetek. Képes Géza öles kokárdája, az elnöki szobából kilépő írók gondterhelt arca. A titkárnők ijedt tekintete… Szóval minden a meg nem fogalmazott és ki nem mondott szót idézte elém: „Forradalom!”
Eközben az elnökség az írószövetség kiáltványát fogalmazta. Aki kijött bentről, azt körülvettük, faggattuk, kérdéseket adtunk fel. De annál többet nemigen árultak el, amit amúgy is tudtunk: csupán pár mondatocska van még hátra, várjunk most már türelemmel. Rettenetes sebes szárnyakon repült az idő. Közeledett a nagymutató a 12-hez. Mindjárt 2 óra. Valaki felrohant lélekszakadva: „Az egyetemi fiatalok megérkeztek, a ház előtt gyülekeznek. Nyugtalanok, indulni szeretnének.” Újabb hír: „Állítólag beolvasták a rádióban Piros belügyminiszter rendeletét. Betiltotta a felvonulást.” Íme tehát a balsejtelem valóra vált. Itt a tilalmas parancsolat. Ijedten néztünk össze. Mi lesz most? Berreg a telefon; izgatott hang beszél, alig érteni, amit mond. Az egyetemi ifjúság küldötte.
Az ifjúság válasza Piros belügyminiszternek: „Ha nem engedélyezi a felvonulást, az ifjúság éhségsztrájkba kezd.”
Bekapcsoljuk a rádiót. Feszült percek. Most valaminek történnie kell. Szinte megmagyarázhatatlan, amit érzek… Valami csodára várok. Egyet tudok csak. Ami e napon elindult, azt sem Piros belügyminiszter, de még nálánál hatalmasabbak sem tudják megállítani. De jobb volna, ha… Nem tehetünk mást, beküldünk valakit a szállongó hírekkel az elnökségre. Megsürgetjük a kiáltványt. A rádió ekkor mondja be az újabb hírt. A belügyminiszter engedélyezi a felvonulást. Hát mégis sikerül! Elmúlt 2 óra. Az elnökség még mindég fogalmaz. Nincs tovább vesztegetni való idő.
A klubteremben csoportokba verődve írók tárgyalják az eseményeket. Kitekintek a fasor felé néző ablakon. Felöltős diákok 100 főre rúgó csoportja áll a lengyel követség előtt. Társaik csoportokban jobbról balra gyülekeznek. Benn a teremben egyetlen kérdés foglalkoztat. Részt vegyünk-e a felvonulásban? Élére álljunk-e az ifjak csapatának? Ha bármi történik, akkor is! E kérdésre nem volt nehéz megtalálni a feleletet. Szász Imrével meg Csanádival éppen azon morfondírozunk, hogy indulni kéne. Nem várjuk tovább a kiáltványt. Nem várjuk meg az elnökséget. Mire leérünk az utcára, a fiatalok már oszlopba sorakoztak. Éppen indulnának. Egyéb hát nincs hátra. Döntő percek. Egymásra pillantunk, s odalépünk a sor elejére. Itt van Képes Géza a lobogó nagy kokárdával a mellén s a délelőtt lángjával-tüzével a szívében, Tamási Lajos, aki otthagyott csapot-papot, kiáltványt, elnökséget, ők állnak az első sorban. Mögöttük pedig mi. Keszthelyi Zoltán, Hajnal Gábor, Szász Imre, Csanádi. Nem kell sok biztatás – indulunk. S mögöttünk rendeződik a felvonuló fiatalok oszlopa. Az egyik diák kezében nemzetiszínű szalag kígyózik.
Odalép hozzám, s megragadom a szalagot. Úgy lépkedve, meg sem állva, halbicskámmal apró kokárdákat szeletelek. Feltűzzük. Az első forradalmi tett tehát megtörtént. Némán halad a menet. Fojtogat ez a lomha némaság. Hirtelen eszembe jutnak a régi napok. A daloktól hangos utcák, a vidám kiáltások, és eszembe jut Kossuth Lajos nótája. Előbb dúdolom, aztán mind hangosabb lesz a dal, elkapja a szomszédom, s terjed feltartóztathatatlanul! Ez már nem egyszerű felvonulás. Ez már tüntető menet. Az emberek tágra nyitott szemmel megállnak a járdán. Felcsapódnak az üzletajtók. S fehér köpenyes kiszolgálók tódulnak az utcára. Sohasem felejtem el azokat az arcokat s a tekintetüket. Egy kötényes öreg néni összecsapta a tenyerét, s csak ingatja a fejét, és nem tud megszólalni. Volt, akinek földbe gyökerezett a lába, s állt egyvégtében percekig, és még akkor is bámult utánunk, amikor már messze csengett a dal, s a lépések zaja is elhalkult. Mire befordultunk a Nagykörútra, már ujjongó diákcsapat követett bennünket. Fiúk és leányok. Úgy táskásan, rajztömbökből kilógó vonalzókkal s énekszóval az ajkukon!
Hogy honnan szedték a kokárdát, honnan sem, azt nem tudom. De a Nagykörúton már ott virított mindannyiuk kabáthajtókáján. A forgalmi rendőr kihajolt a rendőrbódé ablakán. Integetett. Talán mondani akart valamit. Hogy mit akart? Az örökre titok marad. Mert a menet immár gáttalanul haladt a célja felé. És mintha csak a járókelők serege visszhangozná a Kossuth-nótát, a Nagykörút beléreszket. Fél három. A villamosokból leugrálnak az utasok. Az emeletek ablakai kinyílnak, és integetnek felénk. Leányok, asszonyok. Ki tarka kendőjével, ki csak úgy kezének finom mozdulatával.
Megértették, hogy mi történik? A villamosról leszállók csatlakoztak hozzánk. És nemcsak a járókelők. Egy kicsi kalauznő, táskásan és még kezében tartva a lyukasztó szerszámot, lép be a sorba. Mire a New York palota elé érkezik a menet, a kicsike ér, mely a szövetség elől útjára elindult, már hömpölygő folyammá dagadt. A palota ajtajában szerkesztő barátaink állottak. Domokos Mátyás, Réz Pál, Vajda Miklós. Ott volt közöttük a költő Juhász Ferenc. Nem sokat gondolkoztak. A hömpölygő folyam árja őket is magával sodorja. A Rákóczi úton már diadalmenet. Hát hova is tart ez a sereg? Hova indult e fegyvertelen tábor? Melynek nőttön-nőtt az ereje. Amoda fent még egy-egy pillanatra félelem dobbantotta meg a szíveket. Mi lesz ebből, uramisten! A Rákóczi úton már az őzike-félénkek is kérkedve mutogatták magukat. Nevetve köszöntötték egymást az ismerősök. Szüntelen hallottam körülöttem: hát te is itt vagy? Milyen jó! Ezt sohasem hittem volna. Megértük ezt a napot? Terv szerint a Petőfi-szoborhoz indultunk, de nem juthattunk el a végponthoz. A Kossuth Lajos utca felől a mienknél még hatalmasabb emberfolyó hömpölygött. Az összes egyetemek minden fiatalja. Ők már megelőztek bennünket. S most éppen a Bem-szobor felé tartott a menetük… Az Astoria előtt találkoztunk. Megálltunk. A fiatalok seregének ünnepi díszbe öltözött leányok voltak a vezetői. Nemzeti szalaggal ékesített koszorút vittek, s őket legények követték piros-fehér-zöld nemzetiszínű zászlókkal. Összenevettünk. S utat nyitottunk az összes egyetemek minden fiataljának. Ez a tábor hangosabb, zajosabb volt a mienknél. Sodróbb volt, nagyobb erejű. Ha nem nyitottunk volna nekik utat, akkor el is sodortak volna bennünket. Megértettem, hogy mi e fő sodrás mellékága lehetünk csupán, s még valamit: eddig azt hittem, amíg ide nem érkeztünk, hogy mi, írók visszük a fő szerepet. Azért is álltunk induláskor a menet élére. A Károly körút kijózanított. Itt félreérthetetlenül az ifjúság vezetett. Övéké volt az erősebb szó. S még valami: a pesti utca hangja dübörgött immár a menetben, ipari tanulók, munkások, sofőrök és kalauznők és minden rendű-rangú civilek. Urak és jól öltözött asszonyságok, továbbá egyenruhás katonák. Ezek ugyan még kevesen, de ha menet közben egy-egy közénk állt, felzúgott a lelkes „éljen” kiáltás. S a leányok kétoldalt karon fogták a közénk lépő kicsi katonákat.
A mi menetünk egyszerűen beleolvadt a tarka sokaságba. A tömeg magába nyelt bennünket nyomtalanul. Mi írók még egy darabig összetartottunk. A fiatalok lelkesedése áttüzesítette a mi szívünket. És szünös-szüntelen velük kiáltottunk. Éljen a lengyel ifjúság! Ha jól emlékszem, ez volt az első, amit kiáltottak. Sokan és igen erősen. A Madách tér házainak magas tűzfalai százszorosan verték vissza ezt a kiáltást. Majd meg ezt: Magyar zászlót akarunk! – kiabáltuk, és sodort bennünket a rettenetes áradat. Emlékszem, a Bajcsy-Zsilinszky útra fordultunk be, ekkor már elakadtak a villamosok. A kapuk előtt mindenütt tömeg áll. Tapsolnak és kiáltanak. Éljeneznek! Mi is visszakiáltottunk. „Kitűzni a magyar zászlót! Kitűzni a magyar zászlót!” – pattog az ütemes kiáltásunk. S látjuk, ahogy a kipirult arcú fiúk s leányok serdülnek-pördülnek, s beszaladnak a kapuk alá. Egy perc sem telt belé, s a Deák tér melletti kanyarodónál a nemzetiszínű zászló az első balkonon fellobogott. Ezt aztán mi tapsoltuk meg, és most már mi éljeneztünk.
Az ifjúság kifogyhatatlan a jelszavak kiáltásából. Felhangzanak az első politikai követelések: „Éljenek a munkások, ne nyúzzák a parasztot!” „Magyar népnek szabadságot!”
[…] A hídról a második utcán át balra lecsapott a menet. Egyenesen a Bem-szobornak. A széles térnek még csak a közelébe sem juthattam. Itt már óceánná dagadt a folyam. Tanítványomat is elsodorták mellőlem. Mit volt mit tenni, egy kőkerítés zárta le a tér innen felőli oldalát. A kerítés tetejében felvonulók voltak. Kapaszkodtak, ki éppen milyen helyet tudott biztosítani magának. Ez volt a legjobb hely. Páholyülés. Felmásztam tehát a kőfalra. Itt el nem sodorhatnak, innen csak lezuhanni lehet. De kinek lett volna kedve ekkor lezuhanni?
A szemben lévő balkonon éppen kitűzik a zászlót. Nagy, derék zászló, közepében a köztársasági címerrel. Alighogy kibomlik, ütemes kiáltás hangzik az utcáról: „Kivágni a szovjet címert!” A kiáltás mind erősebb. Figyelem, mi történik. Egy harmincas férfi lép a balkonra. Körülnéz, egy esetlen nagy szabóollót tart a kezében. Már lépne a zászlóhoz, mikor egy női kar megragadja a kabátját. Próbálja visszatartani. Most mi lesz? A férfi nem néz sem jobbra, sem balra. Megfogja a zászlót, és gyors mozdulattal a címert kivágja s ledobja. Az utca ujjong, taps csendül, éljeneznek!
[…] A magas kőfal megett, mely a nagy tehertől meg-meginog, ott áll a Bem laktanya. Tárva-nyitva minden ablaka. Piros parolis fiatal tüzérek állnak az ablakban. A fiúk lenn észreveszik a katonákat. S máris zúg az ütemes kiáltás. „Gyertek le! Gyertek le!” A tüzérek egymásra pillantanak. Jönnének is, nem is… Látom, ahogy egyik-másik hátraszalad, keresik a parancsnokokat. Rövid vita, s a fiúk lehangoltan visszalépnek az ablakba. Nem jöhetnek! Az utca azonban makacs. Lenn egykönnyen nem adják meg magukat. Új offenzíva indul: „Vessék le a gimnasztyorkát!” A második emeleti ablakban egy bátor tüzér vetkőzni kezd. Lent észreveszik, s mielőtt még kibújna az angyalbőrből, taps csattan, és éljen kiáltás reszketteti meg a teret. „Éljenek a katonák” – kiáltják ezer torokból. Forró pillanatok. Olyan ereje van a tömeg szavának, hogy nincs az a zár, mely meg ne nyílna, nincs oly erős fal, melyet le ne dönthetne. Percek múlva sarkig tárulnak a kaszárnyakapuk, a kaszárnya homlokzatán lobog a magyar zászló, a tüzér-tisztiiskolások már egybeolvadtak a budapesti utca népével. Olyan ez a tér, mint a náddal benőtt sűrű rengeteg. Szél kavar belé, mert erről is, amonnan is hullámzik, kavarog. Ősnádas. Embererdő. Egyetlen cél érdekében összefogott zsibbadt vágy, szent akarat! Morajlik és zúg, háborog és remeg, fenyegetően felcsattan. Ahány tüntető, annyi lobogó láng! Az egész perzselő lángtenger, mely máris eget ostromol, emészteni vágy, és jaj annak, amibe ez a lángnyelv belekap! Belekap!
Egy tűzoltókocsi ég, gumikerekét emészti, mardossa a láng, alig pár lépésre mögötte katonai szállítóautó esett áldozatul a pusztító elem haragjának. A kocsi belsejében még a tűz szeme parázslik. Ta-ta-ta – pattognak a lövedékek. A korom és üszkös deszkák alatt ivópohár, fényesre nyalt csajka hevert, de milyen állapotban! Valaki elém ugrott, s dühösen odébb rúgja a csajkát. Csak ezután veszem észre a sok embert. Indulunk a rádió felé tömött sorokban. Előttem is hullámzik a tömeg, s a tűz fényénél láthatom az arcokat. A felnőttek közt egész kicsi leánykák s gyerekek szaladnak egyik égő kocsitól a másikig.
A sötétes utcán mind a rádió felé tartunk. Valami megmagyarázhatatlan erő taszít. A kíváncsiság? A tudatlanság? A tragikus helyzet fel nem ismerése? Vagy talán azok a tüzek vonzanak bennünket, melyek még félelmesebb lobogással festik a rádió épülete körüli házakat? Arra emlékszem csak, hogy jól benn járunk már a félelmesen sötét utcában, mikor váratlan esemény történik. A kert mögötti utca irányából sortűz dördült. Ra… ta… ta… ta… ta… ta… ta… – kattogtak a géppuskák. Fiu… fiu… fiu… fiu… – fütyültek a golyók. A fákról zizegve hull nyakunkba a levél. Golyózápor veri a falakat. Patt… patt… patt… patt! Volt, aki levágódott a lucskos kövezetre. Jómagam meggörnyedtem, s így próbáltam oltalmat keresni. A menet élén visszafordulnak, s vad futásban keresnek menedéket. A kapukat feltörik, s egymást taposva igyekeznek bejutni a biztos falak mögé. Az utca elnéptelenedik. Egy pillanatra csak egyetlen test fekszik előttem élettelenül vagy tízlépésnyi távolságra az úttesten. Fiatal leányka. Vakító fehér szalag omlik a lucskos aszfalton, innen rövid kabátján, melynek hajtókáját vér festette pirosra. Mikor esett el? A hangjára emlékszem. „Csibészek!” – kiáltotta ijedt leányhangján. Állunk mellette egy pillanatig tanácstalanul, aztán felemeljük, s betámogatjuk egy kapu alá. Egy fiatal legény torkaszakadtából kiáltozni kezdett: Orvos, orvos…! Már ott áll mellette az orvos. Egy idősebb úr. Valahol betegnél volt, mert hiszen még orvosi táskája is ott himbálózik a kezében. Míg a kicsi leány sebét bekötötte, künn ezalatt ez történt: a kert mögött elhallgatnak a fegyverek, s a szaladók megállnak. Eget verő füttykoncert kezdődik. Aztán végigmorajlik az utcán egy elnyújtott kiáltás. Pfuj! Azután mélyen, mint a nehéz fegyverek szava: „Vesszen az ÁVO!” – hallottam innen-onnan a tömegből. „Ezek magyarok? Magyar lövi a magyart! Ne hagyjuk magunkat!” Valaki meséli mögöttem: „Már egy halott is van. 14 éves diáklány. Itt fekszik valamelyik kapu alatt. Szíven találták!” Az utca újra megmozdult!
[…] A Kálvin téren ez fogadott: Az Üllői út torkolatánál megállítanak egy teherautót. Öten-hatan lehetnek. Fiatalok s idősebbek vegyesen. Miért állítják meg a teherautót? Nem értem. Egy öreg postás, aki nagy levéltáskával a nyakában nézi a jelenetet: „Az ávósoknak lőszert szállítanak. Azért igazoltatják.” „Hallotta? Mentőautóban is lőszert szállítottak!” Közben figyelem a feltartóztatott autót. A sofőr makacs. Ellenáll. A pillanat törtrésze alatt zajlik le, amit most elmondok: a suhancok nekivetik vállukat az autónak. Megnyomják, s a behemót kocsi felborul! Az egyik benzineskannát ragad, leönti a motort és meggyújtja. Az én postás barátom bátortalanul közbeavatkozik: „Ezt mégsem kéne.” Ki hallotta szavait? Senki! És senki nem is hallhatja. A nagy téren, a közeli utcákon ekkor már egyetlen hatalom tartja megszállva a lelkeket.
A szekeret elragadják a paripák. A gyöplő s az istráng elszakadt. Hogy kit gázol el útjában a szekér? Ki kérdezné meg a lovaktól: merre, meddig, paripák? Ki szidná a gazdátlan gázoló szekereket? S itt a szekérbe fogott paripák ekkor már tajtékot túrva száguldanak. Idegeket zsibbasztó a látnivaló.
Több-kevesebb sikerrel folyik a téren a betévedt autók igazoltatása. Egyiküket-másikukat szó nélkül továbbengedik, látom azt is, hogy egy vagy két teherautóra fiatalok kapaszkodnak fel. Nem vesztegelnek sokáig a téren, máris indulnak. Hova mennek? Ott, ahol a Kálvin tér Múzeum utca felőli oldalában állottak, mindenki erről beszél e percben, hogy a fiúk hova mennek. „Csepelre mennek” – magyarázza valaki. Nem várhatják, hogy halomra lőjék a mieinket. Majd a csepeliek adnak ezeknek! Bevallom, hogy egy percig sem hittem, hogy az autós fiatalok Csepelre mennek segítségért. Nem is volt időm töprengeni ezen, mert a Rákóczi út felől rettenetes csörömpölés, zaj kíséretében tankok érkeztek. Az első acélszörny ágyújának csöve éppen velünk néz farkasszemet. Elég barátságtalan pillanat. Mit akar? Ez volt az első fegyveres hatalom, mely este a téren megjelent. Eddig az időpontig fegyvert senkinél se láttam. A Bródy Sándor utcai tüntetők is, a téren ácsorgó igazoltató csoportok is fél tizenegyig minden fegyver nélkül állottak. Sőt. Még rendőrt sem láttunk a közelben, de még távolban sem. Hogy ki küldötte s milyen paranccsal a harckocsikat, afelől nem volt kétségem. De hogy kinek az oldalán áll a tankok legénysége, azt e pillanatban eldönteni nem lehetett. Félrehúzódtam hát. Társaim azonban helyükön maradtak. Sőt. Szembeindultak a tankokkal. Borzalmas pillanat. Lő? Vártam, hogy mi lesz most. Nem sok ideig tartott a tanácskozás, az eszmecsere. Hallottam, ahogy egyszeribe éljenzés csattan fel. Egy pillanat törtrésze alatt megrohanják az első tankot, felkapaszkodnak rá, felénk meredő csövére ráborítanak egy nemzetiszínű lobogót.
Aztán megindulnak a tankok libasorban. A Múzeum utcának tartanak. Egy fiú odaszalad a mi csoportunkhoz: „A tankok majd elintézik!” Akik ott álltunk, közülünk egy sem kérdezte meg, hogy ki az vagy mi az, amit elintéznek. Tudtuk, hogy az ávósokra érti. Háromnegyed tizenegy lehet. Az Üllői út felől teherautók érkeznek. „Megjöttek a csepeliek…” – adják szájról szájra körülöttem. Magam is odafutok az első autóhoz. Munkások. Ráncos, barázdált, mélyen szántott arcok. Egyikükön-másikukon még rajta van a munkaruha. Úgy, kabát nélkül jöttek, ahogy az esti váltóműszakról „leléptek”. Lehetnek az első autón vagy 40-en. A legidősebb 50 év körüli lehet, a legfiatalabb 14 esztendős. Igen, volt közöttük sok 14 esztendős vagy még annál is fiatalabb. „A srácok!” Így emlegették őket itt a téren. „Majd a srácok!” – hallottam innen is, onnan is. „Majd azok.” A második teherautóról hát ők ugráltak le! Csepeliek? Csepeliek! Megtörtént hát, amiben az előbb még kételkedtem. Nem jöttek puszta kézzel. Az autóderékból fegyvert rámoltak le. S milyen fegyvereket? Öles puskákat. Kispuskát, céllövő fegyvert, géppisztolyt egyet sem láttam. A fegyvereket szétosztják. Csattognak a závárok. Az újdonsült csapat ismerkedett a hadászati tudománnyal. Csak egy bökkenő volt még. Nincs golyó a fegyverekhez. Erről folyik a szó most körülöttem: honnan kéne keríteni muníciót? Váratlan fordulat. A gyanútlan ácsorgók ajánlották fel. Volt, aki a feldöntött ávós kocsi alól tett el emlékbe.
[…] A kör olyan zárt idom, mely minden oldalról határolt. Szét kell törni a kört. Ez a börtön. A börtönben sápadtnak látszik a hold. Nem születik gondolat. A börtön gyomra mementó. A börtönablakban nem nyílik levendula, szegfű, bazsalikom.
origo.hu
Megkérdezték Ruszin-Szendi Romuluszt, hogy valóban dicsőítette-e Ukrajnát a NATO ülésein – videó
