Legenda Ratkó Józsefről

A Hitel szeptemberi számában olvasható a Legenda Ratkó Józsefről című „kerekasztal-beszélgetés”, amelyen többek között Albert Zsuzsa, Ágh István, Buda Ferenc és Serfőző Simon idézi a költő alakját.
„Mindig próbálom elhessegetni az utolsó arcát, amit ott láttam a nagykállói református templomban, ahol felravatalozták – meséli a költő-barát, Serfőző Simon. „Próbálom inkább a fiatalabbat fölidézni. Arra jobb gondolni. Csak fölidézni nehéz: a végső arc nehezen engedi…” E végső arc, a fiatalon elhunyt költő búcsúzó alakja jegyében telik a beszélgetés, ám mégis kikerekedik belőle a poéta tragikus életútja.
Ratkó – ahogy mondani szokták – sosem tartózkodott az élet napos oldalán, és nem is kereste azt. Nem volt törvénytelen gyerek, ahogy egy lexikon megjegyzi, bár – családi körülményei miatt – részben lelencotthonban nevelkedett, s később maga is dolgozott árvák nevelőjeként. Életútjára nézve meghatározó volt apja alakja. „Olyan tehetség volt az apja – meséli Albert Zsuzsa –, aki nem találta magát. … Jóska férfias szeméremmel nem beszélt túl szívesen erről.” Ratkó előbb Öcsödre, majd Erdőbényére került nevelőotthonba, aztán következett Tiszadob, a nyíregyházai gimnázium és a szegedi egyetem, amelyet talán politikai okból – főként a Nagynéném, a miniszterasszony című verse miatt (Ratkó Anna, Rákosi szövőnőből lett népegészségügyi minisztere) – hagyott félbe.
Ratkó igazi költői kibontakozása a forradalom jegyében állt. Az az emlékezetes két hét élete meghatározó élménye volt és maradt. „Egész következő költészete 1956 igézetében született, mindaz, amit a temetetlen holtakról, törvénytelen halottakról ír, erre vonatkozik. Forradalmakra emlékezik, tizenkilencről, Dózsáról, és mindig 1956-ra gondolunk vele együtt…” – emlékezik Albert Zsuzsa. Ágh István szerint „az adja az ő verseinek az erejét, hogy maga is át volt itatva a halállal. Már gyerekkorától kezdve, amikor rákos anyját leírja, s amikor apja utolsó évei foglalkoztatták”. „Az öregek című versében – fűzi tovább a gondolatot Jánosi Zoltán –, a halottak villáskulccsal szerelik a földet, és a halottak nélkül Ratkó koncepciójában nem létezne ez a fölső világ sem.”