Rendhagyó a tisztelgés. A talizmánok kibújtak a rejtekhelyekről, és árulkodva néznek szembe a látogatóval: ímhol vagyunk mi is – mondják –, a forradalom ereklyéi. Ezer fénykép, félszáz röpirat, plakát és egyéb nyomtatvány, naplók, gyermekrajzok, Kossuth-címeres jelvények, nemzetőr karszalagok és becses ritkaságként egy lyukas közepű nemzeti zászló kapja vissza ismét a fényét, a méltóságát. Csupa pincében és padláson, fiókok mélyén rejtegetett darab, mindenféle titok, kalanddarabkák, elpárolgott vágyak relikviái. Nem ékszerek és nem házieszközök, csak afféle forradalmi eufória tárgyi emlékei. Évtizedekig társak a jóban és a rosszban. Ma pedig dal árad ki belőlük.
Két éven át szájról szájra terjedt a felhívás, és nap nap után gyülekezett a sok holmi. Volt, aki Dublinból jelentkezett, volt, aki az Egyesült Államokból, mások Belgiumból vagy egy magyar faluból.
Milyen ereje tud lenni a hívó szónak, ha összefogásra emlékeztet!
Hajdani fiatalok, mérnök- és orvostanhallgatók fényképei sorakoznak a Nemzeti Múzeum falai között. Méltó helyen, egy most megnyitott, új helyiségben. Ők voltak a bátrak, „akik mertek”, hogy utána, a megtorlástól félve többnyire megsemmisítsék a dokumentumokat. Amit elkoboztak, levéltárak, könyvtárak szigorúan őrzött, titkos gyűjteményeibe vándoroltak, egy részük pedig, akaratukon kívül, a perekben vádoltak. Ez utóbbiak a nagy aktakötegekben riadtan lapultak. Ismeretlen fotók randevúja a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Váci úton éppen verik le az egyik gyár homlokzatáról a vörös csillagot; Kispest és Lőrinc határán barikádok fogadják a szovjet harckocsikat; október 24-én a Margit hidat lezáró magyar páncélosokat körbekarikázza a néptömeg.
És ismeretlen fotó a somogyi megyeszékhelyen, ahol a nagygyűlés versmondója Tordy Géza, a Kaposvári Nemzeti Színház művésze! Emlékszik-e ezekre az órákra? „Kültelkek útkeresztje mellett / a városok bulvárain / kiszikkadt falak téglái közül / nevet szólítanak / kiáltva és elnyúltan / valaki olykor válaszol / elbűvölten a szótól / tán az igazságra szomjúhozva…” – írja Jean Follain A hangok című versében.
Az amatőr fotós szeméremből nem arcokat rögzít, hanem helyzeteket. És mégis, ismerős arcok itt is, ott is, vajh, kik ők, ráismernek-e magukra, a társakra, a barátokra? Csupa meglepetés a tárlat. Lehet, hogy az idő is vesztegel?
Aztán egy napló. Egy tizenhárom éves fiú írása. Október 25-én kezdte feljegyezni, amit látott és hallott. November 29-én hagyta el az országot, és vitte magával a naplót, hogy aztán tíz évvel később, meg újabb évfordulókon hozzáírja németül és magyarul, amit új hazájában, Svájcban érzett és gondolt.
Ajándék a múzeumnak. A legszebb gesztusok egyike. Homály szállingózik a levegőben. Bővülő erejét kínálja a napló. A sok-sok tárgy magához tér, föllélegzik. Hát mégis szolgáltak valamit? Mindegyik kép és tárgy egy-egy mese is. Igaz történetek emberekről, hősökről. Jelzések abból az időből, amikor tizenkét napig volt napfelkelte.
Egy táska a Vöröskereszt jelvényével. Készítője beledolgozott valamit a saját testéből. Egy táska, amely gazdáját szolgálta a forradalmi napok alatt. Gyógyszerek, s ki tudja még, mi minden fért el benne, hány és hányféle csecsebecse, miközben szomorúság ülte meg a háztetőket.
Kiállítást látunk, amely kerüli a közhelyeket. A látogató óriási kísérleti teremnek és telepnek nézi a világot, megszokva, hogy estelente kezdettől fogva besötétedik. Mindannyiunk kíváncsisága a növekvő sötétedéssel csitul, miközben nem ritkán, fújva a dalt széllel-vésszel szemben, vállunkon botra akasztott kis batyuval nekivágunk az alattomos tónak, és – belevészünk? Istenem, de szép is volt a forradalom!
Odakünn, a Múzeumkertben arra gondolunk: dűlőutak sarkán ott marad néha egy-egy üst, ásó vagy csákány, senki sem viszi el; mindenki tudja, azért hagyták ott őket, hogy gazdájuk annak idején visszajöjjön értük. Lehet, hogy ezekért a múzeumi tárgyakért is majd visszajönnek, mert a jelen idő riadójára újra felsorakoznak azok, akiket napjaink nyugtalansága kísért.
origo.hu
A Kondorosi Csárda még egy utolsó esélyt adott a rongálónak
